A MEGSZÁLLOTTAN SZERETŐ NŐK

-    zűrös múltú, megközelíthetetlen, szeszélyes férfiakhoz vonzódnak, a „kedves fiúkat" unalmasnak találják

-    elhanyagolják a barátaikat, lemondanak a kedvteléseikről, hogy az Ő rendelkezésére állhassanak…

-    hajlamosak a pánikra; úgy érzik, nincs már sok idejük megtalálni az igazi társat

-    „Nélküle" üresnek érzik magukat, noha az együttlét, szenvedés

Intim történetek ismertetése és egy tízpontos gyógyulási program révén Norwood biztos kiutat ajánl minden nőnek, aki hasonló cipőben jár – megszabadulhatnak önpusztítóan, szenvedélyes viselkedésüktől a szerelemben! A megszállottan szerető nők elérhetik a gyógyulást – ha megtanulják szeretni önmagukat.

Ha Ön arra döbben rá, hogy eddig mindig arra törekedett, hogy átformálja a partnerét, akkor ez a könyv Önnek szól!

 

Houston Chronicle

Ha a szerelem számunkra egyenlő azzal, hogy szenvedünk, akkor megszállottan szeretünk. Ha bizalmas barátnőnkkel leginkább csak Őróla – a problémáiról, a gondolatairól, az érzéseiről – beszélgetünk, és csaknem minden mondatunk úgy kezdődik, hogy „Ő…" – nos, akkor megszállottan szeretünk.

Amikor megbocsájtjuk hangulatait, szeszélyeit, rosszkedvét, a közönyét, az elutasító magatartását mondván, hogy mindez boldogtalan gyermekkorából fakad, és megpróbálunk lélekgyógyászává válni, akkor túlságosan, megszállottan szeretjük őt.

Ha „segíts magadon" típusú, tanácsadó könyvet olvasunk, s aláhúzogatjuk benne mindazt, amit az Ő számára fontosnak vélünk, akkor partnerünket megszállottan szeretjük.

Ha alapvető tulajdonságaiért, szemléletéért, viselkedéséért, nem is rajongunk, de megbékülünk velük, akkor megszállottan szeretjük. Azt hisszük, ha elég vonzóak és szeretetteljesek vagyunk, akkor majd a mi kedvünkért megváltozik.

Ha a vele való kapcsolatunk veszélyezteti a lelki egyensúlyunkat, sőt talán az egészségünket is, akkor egészen biztos, hogy megszállottan szeretünk.

Az ebből fakadó kínok, keservek ellenére a túláradó szerelem annyi nő számára hétköznapi tapasztalat, hogy szinte elhisszük: egy párkapcsolat ilyen, nem is lehet más! Legtöbben legalább egyszer átéltünk ilyesmit, és sokunk életébe újra meg újra visszatér a túlzásba vitt szerelem. Ilyenkor szinte partnerünk rabjává válunk, hogy szinte már élni sem tudunk normálisan.

Ez a könyv a probléma eredetét mutatja: miért van, hogy annyi nő, szerető társ helyett csak lelkileg sérült, szeretetlen partnerre talál, bárhogy igyekszik is? Vajon miért olyan nehéz befejezni egy olyan kapcsolatot, amelyről már tudjuk, hogy nem nekünk való? Végigkísérjük, hogyan válik a szerelem túlzássá, amikor a partnerünk nem hozzánk való, nem törődik velünk, vagy meghódíthatatlannak érezzük, s mégsem tudunk lemondani róla – sőt, még inkább akarjuk, még nagyobb szűkségünk van rá. Megértjük majd, miképpen lesz szerelem vágyunkból – szenvedélybetegség.

A szenvedélybetegség rémisztő szó. Kábítószer élvezőket juttat az eszünkbe, akik tűket döfködnek magukba, s nyilvánvalóan saját pusztulásukba rohannak. Kellemetlen kifejezés, s nincs is ínyünkre, hogy a férfinemmel való viszonyunkra vonatkoztassa bárki is. Mindazonáltal, sokunk, nagyon sokunk „a férfi rabja", s mint az, aki a kábítószerek rabja, nekünk is éppúgy, mint a kábítósoknak be kell látnunk, valójában mekkora probléma az, mert csak azután indulhatunk el a gyógyulás útján.

Ha Te magad már voltál valaha egy férfi megszállottja, talán rádöbbentél, hogy a lelki rabság oka nem is a szerelem, hanem a félelem. Mi, akik megszállottan szeretünk, sok mindentől rettegünk: félünk egyedül lenni; félünk, hogy netán nem vagyunk szeretetre és megbecsülésre méltóak; nagyon nem szeretnénk elhanyagoltnak, elhagyatottnak vagy tönkretettnek érezni magunkat. Abban a kétségbeesett reményben ragaszkodunk megszállottságunk tárgyához, hogy Ő majd megszabadít minket ezektől a félelmektől. Ehelyett mi történik? A félelmünk – és a megszállottságunk – addig–addig erősödik, míg az életünket már az vezérli, hogy szerelmet adjunk annak reményében, hogy szerelmet kapunk érte. Amikor elképzelésünk csődöt mond, és amikor látjuk, hogy nincs eredmény, még jobban próbálkozunk – még jobban szeretünk. Túlságosan szeretünk.

A „megszállott szerelem" jelenségét, amely a gondolatok, érzések és viselkedésmód sajátos együttese, akkor fedeztem fel, amikor már több éve alkoholistákkal és kábítószer élvezőkkel foglalkoztam. A szenvedélybetegekkel és családtagjaikkal több száz alkalommal beszélgettem, s meglepő dologra jöttém rá. A betegek némelyike – de nem mind – zavaros családi körülmények között nevelkedett; a partnereik viszont csaknem minden esetben komoly problémákkal küszködő családokból származtak, s gyermekkorukban a szokásosnál nagyobb stressznek és szenvedésnek voltak kitéve. Ezek az emberek (akiket a pszichológusok „társ-alkoholistának" neveznek) tudat alatt a gyermekkorukat teremtik és élik át újra azzal, hogy küszködve, de fenntartják kapcsolatukat szenvedélybeteg társukkal.

Leginkább ezek a feleségek és barátnők segítettek hozzá, hogy megértsem a túlzásba vitt szerelem jelenségét Élettörténetük kirajzolta számomra, hogy a „megmentő" szerepét játszva egyrészt a felsőbbrendűség, másrészt az önfeláldozás iránti igényüket elégítik ki; s azt is megértettem, miért ragaszkodnak annyira egy olyan férfihoz, aki ugyanakkor egy kábító anyaghoz ragaszkodik. Világossá vált, hogy e párok esetében mindketten segítségre szorulnak, s valójában mindkettőjük belehal a szenvedélyébe: az egyik az alkohol vagy a kábítószer iránti függőségbe, a másik – a nő – pedig a lelki megterhelésbe.

E „társalkoholista" asszonyok ébresztettek rá, milyen hihetetlen erővel nyomja rá bélyegét gyermekkoruk a felnőtt életükre, a férfiakhoz való viszonyukra. Ők azok, akik megvilágíthatják: miért vagyunk hajlamosak problémás kapcsolatokat ápolni, hogyan tartósítjuk saját gondjainkat, és legfőképpen – hogyan változhatunk meg, hogy lábalhatunk ki a bajból.

Nem állítom, hogy csak nők azok, akik megszállottan szeretnek. Vannak férfiak is, akik a nőkénél semmivel sem kisebb hévvel adják át magukat hasonló szenvedélynek. Az ő érzelmeik ugyancsak gyermekkori élményekből, hatásokból erednek. Mégis, a legtöbb férfi, akinek savanyú gyerekkora volt, nem lesz betege egy efféle kapcsolatnak. Kulturális és biológiai okok összejátszása folytán, e férfiak általában önmagukat védelmező magatartást vesznek föl, s a fájdalmak ellen inkább külsődleges, kevésbé személyes jellegű megoldásokat keresnek: a munkába menekülnek, sportnak, különféle hobbiknak hódolnak. A nő ugyanakkor – társadalmi, kulturális elvárások és lelki beállítottsága miatt – inkább egy kapcsolat megszállottja lesz – s talán éppen az előbb említett, lelkileg sérült, nehezen megközelíthető férfi rabjává válik.

Remélem, hogy ez a könyv mindenkinek segít, aki túlságosan szeret. Elsősorban azonban mégis csak nőknek írtam, mert a megszállott szerelem elsősorban nőkre jellemző. A célom kimondottan az, hogy az önpusztító kapcsolatban élő nőket ráébresszem arra, hogy mitől és miért szenvednek, és rájöjjenek, hogyan változtathatják meg az életüket.

Ha Te, kedves olvasó, éppen olyan hölgy vagy, aki partnere rabja, óvnom kell téged. Ez a könyv nem lesz könnyű olvasmány! Ha a leírás illik rád, mégis könnyedén átfutod az oldalakat, úgy, hogy lelkileg meg sem rezdülsz, vagy éppenséggel untatlak, esetleg feldühítelek a mondandómmal, esetleg nem tudsz a leírtakra odafigyelni, legfeljebb csak abból a szempontból, hogy valaki más esetleg tanulhatna belőle, akkor azt tanácsolom, hogy később még egyszer vedd elő a könyvet. Természetes reakciónk, hogy ami nagyon fájdalmas vagy rémisztő számunkra, nem is próbáljuk megérteni, inkább elzárkózunk. Ez természetes önvédelmi gesztus, nem tehetünk róla. Talán egy következő alkalommal már jobban szembe tudsz nézni saját élményeiddel, mélyebb érzéseiddel.

Olvass lassan; hagyd, hogy az eszeddel és a szíveddel is ráhangolódj az elmesélt esetekben szereplő nők tapasztalataira. A történetek talán szélsőségeseknek fognak tűnni, de bizton állíthatom, hogy éppen az ellenkezője az igaz. A sok száz túlságosan szerető nő között, akiket magánemberként és pszichológusként megismerhettem, akadnak olyan arcok, jellemek, akiknek az élettörténete még sokkal fájdalmasabb és bonyolultabb az itt leírtaknál. Ha azt érzed, hogy a könyvben említett nők problémái sokkal súlyosabbak, mint a tieid, akkor tudnod kell, hogy a legtöbb betegem ugyanígy gondolkozik. Mindenki azt hiszi, hogy az ő gondja „nem is olyan nagy", noha részvéttel figyel a másik nő őszinte „igazi" problémájára.

Az élet iróniája, hogy mi, nők különleges együttérzéssel és rokonszenvvel válaszolunk a másik fájdalmára, amíg a sajátunk iránt vakok maradunk – vagy éppen maga ez a fájdalom vakít el bennünket… Ezt én nagyon is jól tudom – hiszem jómagam is olyan nő vagyok, aki sokáig érzelmi rabságban élt. Túlságosan szerettem, amíg testileg-lelkileg annyira leromlottam, hogy rákényszerültem szembenézni azzal, hogyan is viszonyulok a férfiakhoz. Az utóbbi években keményen dolgoztam rajta, hogy megváltoztassam ezt a viszonyulást. Ez életem egyik leghasznosabb időszaka.

Remélem, hogy számotokra ez a könyv nem csak azért lesz hasznos, mert ráébreszt a valóságra, hanem azért is, mert arra bíztat, hogy változtassátok meg ezt az áldatlan valóságot. A szerető figyelem a partner iránti szerető figyelmesség egy részét tereljétek át önmagatokra. A változtatás eszköze, ha a partnerre irányuló szerető gondoskodás egy részét a saját életetekre, saját boldogulásotokra tudjátok átirányítani.

Még egy figyelmeztetés: Ebben a könyvben, mint a többi „segíts magadon" típusú tanácsadó írásban, az olvasó részletes menetrendet kap arra, mit tegyen, ha meg akar változni. Ha elhatározod, hogy valóban követed a tanácsokat, akkor tudnod kell, hogy a folyamat – mint minden gyógyulás – évek munkáját követeli, és teljes eltökéltséget igényel. A megszállott szerelem csapdájából kivezető utat nem lehet lerövidíteni azzal, hogy levágom a kanyart. Az érzelmek, szokások mélyen gyökereznek, s ijeszt, fenyeget, és mindenképpen kihívást jelent az, hogy fel akarjuk adni őket. Ezt nem elriasztásképpen mondom. Hiszen ha nem akarod megváltoztatni az életedet, akkor is küzdelmes éveknek nézel elébe. De ebben az esetben a harc nem azért folyik, hogy előbbre lépj, hanem csak azért, hogy életben maradj. A választás a tiéd! Ha elindulsz a gyógyulás útján, akkor nem leszel többé olyan nő, aki annyira szeret, hogy az már fáj, hanem olyanná válsz, aki eléggé szereti saját magát ahhoz, hogy kizárja az életéből ezt a fájdalmat.

 

SZERETNI AZT,
AKI NEM SZERET

                                       Szerelem bolondja, / Lám, összetört a szíved / Tudnál mesélni…

                                    Szerelem bolondja; / Könnyű szerep ez, / Téged nem lehet lefőzni…

                                      Jól tudod, mi ez. / Kötéltánc, semmi más, / Egyik part a fájdalom,

                                               A másik a vágy, / S a szerelem, amit középütt keresel.

– Szerelem bolondja –

Jill először jött hozzám, s láttam rajta, hogy tele van kétellyel. Az élénk, aprócska nő – fején kislányos, aranyszőke fürtök – mereven ült a szék szélén, szemben velem. Minden kerekded volt rajta: az arca, párnás alakja, s legfeltűnőbben nagy, kekiszeme, amely a bekeretezett diplomáimat fürkészte a falon. Néhány kérdést tett fel a végzettségemet és a tanácsadói gyakorlatomat illetően, s aztán nyilvánvaló büszkeséggel megemlítette, hogy jogot tanult. Ezután hallgattunk egy kicsit. Lenézett karba tett kezére.

– Talán jobb, ha rátérek, miért jöttem – hadarta, hogy saját lendületéből nyerjen bátorítást. – Azért jöttem el önhöz, egy pszichológushoz, mert teljesen boldogtalan vagyok. Persze, a férfiak miatt. Vagyis amiatt, ahogy én állok a férfiakkal.

Valahogy mindig elüldözöm őket magamtól. Az elején minden rendben van. Járnak utánam, ahogy kell, aztán, amikor megismernek – Jill itt láthatóan megfeszült a fájdalmas mondanivalótól –, akkor szétmegy az egész.

– Jill felnézett rám, szemében visszatartott könnyek csillogtak. Lassabban folytatta.

– Tudni akarom, mit csinálok rosszul, miben kell megváltoznom – és meg is akarok változni. Bármi áron. Nagyon fogok igyekezni. – Megint hadarni kezdett.

– Nem arról van szó, hogy vonakodom. Egyszerűen csak nem tudom, miért van ez mindig velem. Már félek megismerkedni valakivel. Mert úgyis csak fájdalom a vége. Kezdek rettegni a férfiaktól.

Megrázta a fejét, hogy csak úgy repültek ide–oda a szőke fürtjei, s hevesen magyarázta: – Nem akarom, hogy így legyen, mert nagyon magányos vagyok. A főiskolán sokat kell teljesíteni, és tanulás után dolgozom, hogy fenntartsam magam. Le is vagyok foglalva teljesen. Ezzel nincs baj, de valójában egy éve mást sem csinálok — dolgozom, tanulok, alszom. De hiányzik egy férfi az életemből.

Kis szünet után gyorsan folytatta: – Aztán megismertem Randyt. A barátaimat látogattam meg éppen San Diegóban két hónappal ezelőtt. Randy ügyvéd, és egy diszkóban találkoztunk. Nagyon jól kijöttünk egymással. Rengeteg mindenről tudtunk beszélgetni – vagyis hát, azt hiszem, inkább én beszéltem. Olyan jó volt együtt lenni egy férfivel, akit ugyanazok a dolgok érdekelnek, mint engem.

Jill szemöldöke összeszaladt. – Úgy láttam, vonzódik hozzám. Tudja, olyanokat kérdezett, hogy házas vagyok-e (egyébként elváltam, két éve), hogy egyedül élek-e.

Szinte magam előtt láttam, ahogy Jill önfeledt lelkesedéssel, ragyogó arccal cseveg Randyvel a zajos diszkóban, első találkozásukkor. S aztán milyen őszinte örömmel fogadja a férfit egy héttel később, amikor az üzleti útján tesz egy százmérföldes kitérőt Los Angeles felé, hogy meglátogassa Jillt. Együtt vacsoráznak, s Jill felajánlja, hogy aludjon nála a férfi, s csak másnap reggel vágjon neki a hosszú autóútnak hazafelé. Randy elfogadja a meghívást, s így kezdődik a viszonyuk aznap éjjel.

– Nagyon jó volt. Főztem neki vacsorát. Élvezte a gondoskodást. Reggel kivasaltam az ingét. Imádok egy férfiről gondoskodni. Nagyon jól kijöttünk egymással. – Jill szomorúan mosolygott. Folytatta a történetet, s azonnal kiderült, hogy szinte azonnal Randy rabjává vált.

Amikor a férfi visszatért San Diegóba, a telefonja azonnal megcsörrent. Jill kedvesen közölte, hogy már aggódott miatta, s örül, hogy biztonságosan hazaért. Amikor úgy érezte, a férfi egy kissé elképedt a hívás miatt, bocsánatot kért a zavarásért, és letette a telefont, de rossz érzés kezdte gyötörni, ahogy ráébredt, hogy megint ő az, akit jobban érdekel a kapcsolat, mint a partnerét.

– Randy egyszer azt mondta, hogy ne zargassam, különben eltűnik az életemből. Annyira megijedtem: minden rajtam állt vagy bukott. Egyszerre kellett szeretnem és békében hagynom. Erre képtelen voltam, ezért jobban begyulladtam; Minél nagyobb pánikban voltam, annál jobban üldöztem őt.

Hamarosan Jill minden este hívta már Randyt. Abban állapodtak meg, hogy felváltva hívják egymást. Aztán amikor Randyn volt a sor, s egyre telt-múlt az idő, a telefon nem szólalt meg, Jill nem bírta tovább. Aludni amúgy sem tudott volna, tehát ő telefonált. A beszélgetéseik hosszadalmasak, bár semmitmondóak voltak.

– Azt mondogatta, hogy elfelejtette, mire én: hogy tudtad elfelejteni? Hiszen én soha nem felejtem el. Belebonyolódtunk abba is, hogy, miért felejtette el, s úgy tűnt, hogy fél közelebb kerülni hozzám. Át akartam segíteni ezen a félelmén. Azt mondogatta, hogy nem tudja, mit akar elérni az életben, és én segíteni próbáltam, hogy tisztábban lásson, mi érdekli. – Tehát Jill beleesett a pszichológus szerepébe Randyvel kapcsolatban, annak érdekében, hogy a férfi érzelmeit felszabadítsa önmaga iránt.

Azt képtelen volt elfogadni, hogy a férfi nem akarja őt. Jill fejébe vette, hogy Randynek szüksége van rá.

Kétszer repült el San-Diegóba, hogy együtt töltsék a hétvégét. A második látogatás alkalmával a férfi egész vasárnap tudomást sem vett róla. Televíziót nézett, és sörözött. Jill ezt a napot tartja élete egyik legszörnyűbb élményének.

– Sokat ivott? – kérdezte Jillt, mire ő riadtan nézett rám.

– Hát, nem, nem mondhatnám. Vagyis, nem tudom. Soha nem figyeltem erre. Amikor megismerkedtünk, akkor természetesen ivott, ebben nem volt semmi különös, hiszen egy bárban voltunk. Néha, amikor telefonon beszéltünk, hallottam, hogy jégkockákkal csörömpöl, s viccelődtem is emiatt vele – tudja, húztam, hogy egyedül iszik, meg efféle. Ökör iszik magában, meg efféle… Ha belegondolok, mindig ivott, amikor együtt voltunk, de feltételeztem, hogy szeret inni. Ebben még nincs semmi, nem igaz?

Jill elgondolkozott. – Tudja, néha azért furákat mondott a telefonban. Ahhoz képest, hogy ügyvéd. Olyan szétfolyóan, határozatlanul, összefüggéstelenül beszélt, mintha időnként elfelejtette volna mit is akart valójában. De sose gondoltam, hogy ez az ital miatt lehet. Nem is tudom, mire gondoltam. Azt hiszem, nem akartam ezen törni a fejem.

Szomorúan nézett rám.

– Lehet, hogy túl sokat ivott, de biztosan azért, mert unt engem. Azt hiszem, nem voltam elég érdekes neki, és nem nagyon akart együtt lenni velem. – Aggodalmasra váltott a hangja: –Könny szökött a szemébe, amint kínlódva hozzátette: – És az apám se akart. Miért?

Valami olyan van bennem? Miért érez mindenki így velem kapcsolatban? Mit csinálok rosszul?

Jill hajlott rá, hogy ha felismerte a problémát saját maga és valaki, számára fontos személy között, azt nemcsak megoldani igyekezett, hanem a felelősséget is azonnal magára vállalta. Ha Randy, a férje és az apja sem szerette, akkor nyilván ő a hibás: rosszul csinált, elmulasztott megtenni valamit.

Jill beállítottsága, érzelmei, viselkedése és élettapasztalata tipikusan olyan nőre vall, aki számára a szerelem egyet jelent a szenvedéssel. Sok olyan tulajdonsága van, ami közös a megszállottan szerető nőkben, függetlenül attól, hogy pontosan mit és hogyan élnek át küzdelmes kapcsolataikban – legyen az egy vagy több férfivel – a sorsuk hasonló. A megszállott szerelem nem azt jelenti, hogy egy nő túl sok férfit szeret, hogy túlságosan gyakran esik szerelembe, vagy, hogy szenvedélyesen szeret valakit. Valójában ez annyit jelent, hogy egy férfi rabjává válik, s ezt a megszállottságot összetéveszti a szerelemmel. Hagyja, hogy ez a viszony uralja a lelkét, jórészt meghatározza a viselkedését, s noha érzékeli, hogy se egészséget, se boldogságot nem biztosít ez a kapcsolat, nem tud tőle megszabadulni. Ez a megszállottság azt jelenti, hogy ilyenkor a szerelem mélységét a szenvedésünk mértékével mérjük.

A könyv olvasása során, kedves Olvasóm, talán Jill-ben vagy más, itt szereplő nőben magadra fogsz ismerni, s felmerül benned, vajon Te is olyan asszony vagy-e, aki túlságosan szeret? Megeshet, hogy noha a problémáid hasonlóak az övékéhez, nehezedre esik magadra vonatkoztatni olyan jellegzetességeket, amelyek e nők történeteiben előfordulnak. Valamennyien heves érzelmekkel reagálunk az olyan szavakra, mint alkoholizmus, vérfertőzés, erőszak és szenvedélybetegség. Előfordulhat, hogy a valóságtól elrugaszkodottan ítéljük meg a saját sorsunkat éppen azért, mert nagyon félünk attól, hogy magunkra vagy szeretteinkkel kelljen vonatkoztatnunk e kifejezéseket. Sajnos az, hogy e kifejezésekkel kapcsolatban gátlásaink vannak, meggátol bennünket abban, hogy megfelelő segítséget kapjunk. Másrészt ezek a rettegett címkék nem feltétlenül fordulnak elő a Te életedben. A te gyermekkorod esetleg finomabb természetű bajokat rejtett magában. Talán az apád – miközben anyagi biztonságot nyújtott a családnak – mélyen bizalmatlan és gyűlölködő volt a nőkkel szemben s talán az ő szeretetlensége gátolt meg téged abban, hogy szeresd önmagad. Vagy az anyád titokban féltékeny volt rád, s versenytársat látott benned annak ellenére, hogy büszkélkedett veled, s mások előtt dicsekedett is. Te ezért úgy érezted, hogy jó teljesítménnyel el kell nyerned az ő elismerését, ugyanakkor féltél is attól az ellenségességtől, amelyet a te sikered váltott ki belőle.

Ebben az egyetlen könyvben nem térhetünk ki az egészségtelen családi berendezkedés tömérdek változatára – ehhez több kötetnyi s egészen másféle elemzés kellene. Annyit azonban fontos megjegyeznünk, hogy e családok mindegyikére jellemző: képtelenek megbeszélni az alapvető problémáikat. Más problémákat esetleg unalomig rágnak, de ezek gyakorta csak elfedik a bajok titkos gyökereit. Inkább ez a titkolódzás – a kimondás képtelensége – az, ami miatt családi élet csődbe jut, s a családtagok lelkileg sérülnek, s nem az, mennyire súlyos is a szóban forgó probléma.

A csődbe jutott családra az a jellemző, hogy mindenki szigorúan csak a rászabott szerepet játszhatja, s a kommunikáció leszűkül olyan kijelentésekre, amelyek megfelelnek ki-ki szerepének. A család tagjai nem fejezhetik ki szabadon az érzelmeiket, a vágyaikat, a szükségleteiket, azt, amit átéltek – ehelyett a saját, a többiekéhez jól illeszkedően szerepüket kell játszaniuk, s meg kell ennyivel elégedniük. Szerepeket minden családban játszanak, de ahogy a körülmények változnak, a személyeknek is változniuk, alkalmazkodniuk kell annak érdekében, hogy a család egészséges maradjon. Például az egy éves gyerekre szabott anyai gondoskodás elképzelhetetlen egy tizenhárom éves esetében. Az anyai szerepnek a valósághoz alkalmazkodva kell folytonosan változnia. A nem jól működő családokban a valóság lényeges mozzanatairól nem vesznek tudomást, ezért a szerepek megmerevednek.

Amikor nem lehet megvitatni, ami az egyes családtagokat és az egész családot érinti, sőt, az efféle beszélgetést hallgatólagosan tilos (például: más témára térnek át), vagy ki is mondják a tiltást („Ilyesmiről nem beszélünk!"), akkor megtanuljuk, hogy ne higgyük saját észrevételeinknek, érzéseinknek. Ha a család megtagadja a valóságot, akkor mi is meg fogjuk tagadni azt. Ez pedig súlyosan visszaveti a fejlődésünket. Nem engedi, hogy két lábbal álljunk a földön, s megfelelően értékeljük viszonyunkat a többi emberhez, s a saját helyünket bizonyos szituációkban. Ez az alapvető fogyatékosság jellemző azokra a nőkre, akik túlságosan szeretnek. Ilyen helyzetben képtelenné válunk rá, hogy tisztán lássunk, ha valami vagy valaki ártalmas a számunkra. Azok a helyzetek és emberek, akiket mások ösztönösen elkerülnek, mert veszélyesnek, zavarba ejtőnek vagy taszítónak ítélik meg, minket nem riasztanak el, hiszen nem tanultunk meg reálisan, önmagunkat védve gondolkozni felőlük. Nem bízunk a saját érzéseinkben, s nem használjuk őket irányítóként. Ehelyett valójában éppen a veszély, a kihívás, amit a kiegyensúlyozottabb háttérből jövők természetes mozdulattal elhárítanak maguktól. E vonzalom pedig még további károkat okoz bennünk, mert Új élményeink többsége csupán mindannak ismétlődése, amelytől gyermekkorunkban szenvedtünk, s most újra szenvedünk tőle.

Senkiből nem lesz ilyen, megszállottan szerető asszony csak úgy, véletlenül. Ha az ember nőnek születik ebbe a társadalomba, és az imént említett típusú, rosszul működő családban nő fel, akkor bizonyos, előre megjósolható dolgok bekövetkezhetnek az életében. A következő jellegzetességek tipikusak a megszállottan szerető nőkre, a Jillhez, s talán hozzád is hasonló asszonyokra:

                           1.              Általában rosszul működő családból származnak, ahol a családtagok érzelmi szükségleteiket nem elégíthetik ki.

                           2.              Mivel kevés igazi törődést kaptak, ezt a kielégítetlen vágyat megpróbálják úgy kiélni, hogy másokról gondoskodnak, különösen olyan férfiakról, akik látszólag erre rászorulnak.

                           3.              Mivel nem tudtad a szüleidet olyan szerető, gondos személlyé formálni, amilyenre vágytál, amilyennek látni szeretted volna őket, ezért mély vonzódást érzel a lelkileg távoli, elérhetetlen férfi típusa iránt, s megint megpróbálkozol, hogy a szerelem erejével megváltoztass egy embert

                           4.              Rettegsz az elhagyatottságtól, tehát mindent megteszel, hogy megmentsd a kapcsolatot a széteséstől.

                           5.              Semmi nem túl nagy fáradság, túl sok idő vagy túl költséges neked, ha arról van szó, hogy „segíthetsz" a férfin, akibe belehabarodtál.

                           6.              Hozzá vagy szokva, hogy nem szeretnek, ezért hajlandó vagy várni, reménykedni, és még elszántabban próbálkozni, hogy sikert érj el.

                           7.              Bármilyen kapcsolatban hajlasz arra, hogy a felelősség, a bűntudat és a vádak több mint ötven százalékát magadra vállald.

                           8.              Az önbecsülésed baljósan alacsony. Lelked mélyén nem hiszel abban, hogy megérdemled a boldogságot. Inkább azt hiszed, hogy ki kell vívnod a jogot arra, hogy élvezhesd az életet.

                           9.              Kétségbeesett vágyat érzel, hogy kapcsolataidban te diktálj, hogy a férfit az ellenőrzésed alatt tartsd, hiszen gyermekkorodban nem érezhetted magadat teljesen biztonságban. Azt, hogy törekedsz a mások fölötti uralomra, a segítőkészség álarcába bújtatod.

                       10.              Jobban tudod azt, hogy milyennek szeretnél látni egy kapcsolatot, mint hogy valójában mi is a helyzet.

                       11.              Rabja vagy a férfiaknak és a lelki szenvedésnek.

                       12.              Érzelmi beállítottságod miatt – és gyakran ennek biokémiai oka is van – könnyen rászokhatsz a kábítószerre, az alkoholra, és/vagy bizonyos ételekre, különösen az édességekre.

                       13.              Mivel a „problémás" emberekhez vonzódsz, és rendszerint zavaros, bizonytalan helyzetekbe bonyolódsz, amelyek lelki szenvedést okoznak, elmulasztod, hogy a saját magaddal szembeni felelősségedre is gondolj.

                       14.              Hajlamos vagy a depresszióra, ezért meg akarod előzni az ilyen időszakokat egy bizonytalan kapcsolat izgalmai révén.

                       15.              Nem érdekelnek az olyan férfiak, akik kedvesek, kiegyensúlyozottak, megbízhatóak és vonzódnak hozzád. Az efféle „helyes" fiúkat unalmasnak találod.

Jillre csaknem mindegyik megállapítás többé-kevésbé illett. Felerészben ezért gondoltam, hogy Randy netán iszik, s csak felerészben következtettem abból, amit Jill elmesélt a férfiről. A hasonló típusú nők mindig olyanokhoz vonzódnak, akik ezért vagy azért megközelíthetetlenek a számukra. A megközelíthetetlenség egyik alapvető esete a szenvedélybetegség.

Jill az első perctől kezdve több felelősséget vállalt magára kapcsolatuk elindításáért és fenntartásáért, mint Randy. Mint annyi más megszállottan szerető nő, Jill is a fejlett felelősségtudattal rendelkezik, a teljesítmény orientáltak közé sorolható, aki az élet számos területén sikeres, mégsem becsüli önmagát. Beváltja céljait, a karrierje szépen alakul, nem ellensúlyozza magánéleti kudarcait.

Minden egyes elmulasztott randevú, minden elmulasztott telefonhívás súlyos csapást mért önbecsülése törékeny burkára, amelyet aztán hősies igyekezettel próbált újból összerakni azáltal, hogy a törődés apró jeleit akarta mindenáron kicsikarni a férfiből. Jellemző volt Jillre, hogy kapcsolatuk kudarcáért minden felelősséget magára vállalt, s az is tipikus, hogy nem tudta reálisan megítélni a helyzetet, amikor a viszony egyoldalúsága, nyilvánvalóvá vált.

A megszállottan szerető nők nem törődnek saját személyiségük védelmével szerelmi kapcsolatukban. Minden energiájukat beleölik abban, hogy megváltoztassák a másik viselkedését vagy érzelmeit akár kétségbeesett manőverek árán is: gondoljuk csak Jill távhívásaira San Diegóba és a repülőutakra (ne feledjük, ez nagy érvágást jelentett Jillnek). Ezek a „pszichológiai távkezelések" sokkal inkább arra szolgáltak, hogy Randyből olyan férfit faragjanak, akire Jillnek szüksége van, semmint arra, hogy a férfi Jill segítségével „felfedezze saját magát". Randynek esze ágában sem volt közreműködni egy ilyen „önfelfedező" akcióban. Ha érdekelte volna a saját lelkivilága, akkor a munka nagyobb részét megtette volna magától, s nem ült volna tétlenül. Jillnek nem volt más választása – hiszen a másik lehetőség az lett volna, hogy felismeri, ki ez a férfi, és elfogadja őt olyannak, amilyen, vagyis beletörődik, hogy Randyt nem érdeklik az ő érzései, nem fontos neki ez a kapcsolat.

Térjünk vissza a jelenethez, amikor Jill mesél nekem, a pszichológusnak. Miért jött el hozzám aznap?

Áttértünk arra, hogy milyen volt az apja.

– Iszonyú makacs volt. Megesküdtem, hogy egyszer majd vitába szállok vele, és nekem lesz igazam. – Elgondolkozott egy picit. – Aztán sose tettem meg. Talán ezért tanulok jogot. Imádom azt a gondolatot, hogy érvelek és győzök az érveimmel! – Széles mosolyra húzódott a szája, aztán elkomorodott megint.

– Tudja, mit tettem egyszer? Rávettem, hogy mondja ki, szeret, és öleljen meg. – Jill könnyed, gyerekkori anekdotaként akarta láttatni az esetet, de nem így sült el: a sértett kislány árnyéka nagyon is ott kísértett.

– Sose csinált volna ilyet, ha nem kényszerítem. De ő tényleg szeretett engem. Csak éppen nem tudta kimutatni. Soha többé nem tudta kimondani újra. Végül is örülök neki, hogy akkor rávettem. Különben sose hallottam volna a szájából, hogy szeret. Akkor már évek óta vártam erre. Tizennyolc éves voltam, amikor azt mondtam neki, addig nem mozdulok, amíg azt nem mondod, hogy szeretsz. Aztán kértem, hogy öleljen meg, de nekem kellett először megölelnem őt. Ő csak úgy megszorított, és kicsit megveregette a vállamat, de nem bántam. Nagyon kellett ez nekem. – A könnyek ezúttal végigcsorogtak Jill kerek arcán.

– Miért esett ez annyira nehezére? Olyan nagy dolog azt mondania a saját lányának, hogy „szeretlek"?

Megint összekulcsolt kezére pillantott le.

– Igazán megtettem mindent. Keményen vitatkoztam, küzdöttem vele, mert arra gondoltam, ha egyszer legyőzöm az érveimmel, akkor büszke lesz rám. El kellett volna ismernie, hogy okos vagyok. Az elismerését akartam elnyerni, ami, azt hiszem, egyet jelentett volna azzal, hogy szeret. Erre vágytam a legjobban a világon…

A továbbiakban kiderült, hogy Jill családja a lányra hárította az apai elutasítást azzal, hogy ő fiút akart, s e helyett lánya született. Mindenkinek könnyebb volt – Jillnek is – elfogadni ezt a szimpla magyarázatot az apa hidegségére, mint meglátni az igazságot: A terápia során, egy jó idő múlva aztán Jill ráébredt, hogy az apja senkivel sem volt szoros érzelmi kapcsolatban, hogy lényegében képtelen volt, hogy bárki iránt melegséget, szeretetet vagy elismerést mutasson a környezetében. Mindig lehetett magyarázni valamivel a hidegségét; az „ok" lehetett veszekedés, nézeteltérés vagy akár olyan adott tény, hogy Jill lánynak született. A család többi tagja inkább elfogadta ezeket az okokat, mint valóságot, csak hogy ne kelljen mélyebben belegondolni, miért olyan hűvös mindenkivel a viszonya.

Jill nehezebben fogadta el a tényt, hogy az apja képtelen a szeretetre, minthogy felhagyjon az önváddal. Amíg ő a hibás ugyanis, vélekedett, addig mindig reménykedhet: egy napon meg tud annyira változni, hogy előidézze a változást az apjában.

Valamennyiünkre igaz: ha számunkra fájdalmas dolog történik, és azt mondjuk, a mi hibánk, akkor ezzel azt állítjuk, uraljuk a helyzetet: ha megváltozunk, a fájdalomnak is vége. Ez a meggondolás munkál az olyan nők önvádja mögött, akik túlságosan szeretnek. Ha magunkat vádoljuk, ott a remény, hogy rájövünk, mit csináltunk rosszul, és kiköszörülhetjük a csorbát. Ezáltal kézben tartjuk az eseményeket, s véget vethetünk a szenvedésnek is.

Ez a mozgatórugó Jill esetében tisztán feltárul egy következő beszélgetésünk alkalmával, amikor a házasságáról mesélt. Törvényszerűen olyan férfivel került össze, akivel újrateremthette a gyerekkori apa-lány viszony kielégítetlen érzelmi légkörét, mert így a házasság módot adott neki arra, hogy újra megpróbálhassa elnyerni a meg nem kapott szeretet.

Jill elmondta, hogyan ismerkedett meg a férjével. Erről az jutott eszembe, amit egy pszichológus kollégámtól hallottam: Az éhes ember ügyetlen vásárló. Jill, aki ki volt éhezve a szerétre és az elismerésre, és az elutasítás nem volt újdonság a számára, bár ő nem nevezte annak – sorsszerűén kiválasztotta magának Pault.

– Egy ételbárban találkoztunk – mondta. – A szomszédos mosószalonban a gépbe raktam a holmimat, és pár percre átmentem abba a kis, koszos bisztróba. Paul biliárdozott, és megkérdezte, hogy nem akarok-e játszani. Én azt feleltem, persze, hogy akarok, és így kezdődött az egész. Randevút kért tőlem. Elutasítottam azzal, hogy nem járok olyanokkal, akikkel bisztróban ismerkedem meg. Átkísért a mosószalonba, s lyukat beszélt a hasamba. Végül megadtam neki a telefonszámomat, és másnap este találkoztunk.

– Nem fogja elhinni, de két hét múlva összeköltöztünk. Neki nem volt lakása, nekem ki kellett költöznöm az enyémből, így hát kerestünk egy helyet kettőnknek. Az egész nem volt olyan csodálatos, se a fizikai, se a lelki együttlét, de egy év múlva az anyámat idegesíteni kezdte, hogy mit csinálok, s akkor összeházasodtunk. – Jill ismét a fürtjeit rázogatta.

A könnyed kezdet dacára Jill lassan megszállottja lett ennek a kapcsolatnak. Abban nőtt fel, hogy a rosszat mindig próbálja jóvátenni, s ezt a törekvését átvitte a házasságába is.

– Annyira igyekeztem. Én tényleg szerettem őt, és eltökéltem, hogy megszerettetem magam vele. Tökéletes feleség akartam lenni. Főztem, takarítottam, mint az őrült, s emellett megpróbáltam a főiskolára is járni. Ő általában nem dolgozott. Heverészett, vagy napokra eltűnt. Az maga volt a pokol, az a várakozás, a tépelődés, hogy hol lehet. De aztán megtanultam, hogy ne kérdezzek semmit, mert… – Jill habozott, fészkelődött a székén. – Kellemetlen erről beszélnem. Annyira biztos voltam benne, hogy minden működik majd, ha eléggé igyekszem, de aztán néha dühös lettem, amikor eltűnt, ő pedig megvert.

– Sose beszéltem még erről senkinek. Mindig annyira szégyelltem. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer hagyom magam megütni.

Jill házassága akkor ért vége, amikor a férje talált egy másik nőt az egyik „eltűnésekor". A házasság ugyan már régóta csak szenvedést okozott neki, Jill mégis nyomorultul érezte magát, amikor Paul otthagyta.

– Tudtam, hogy akárki legyen is, az a nő rendelkezik mindazzal, amivel én nem. Értettem én, hogy miért hagyott el Paul. Hiszen nem adhattam neki semmit, ahogy másnak se. Nem vádoltam érte, hogy elhagyott. Hiszen én is nehezen jöttem ki saját magammal.

A munkám nagy részét Jill–lel az jelentette, hogy megértessem vele azt a romboló folyamatot, amelynek olyan sokáig ki volt téve: a szenvedélybetegségét a végzetes kapcsolatok, az érzelmileg számára meghódíthatatlan férfiak iránt. Jill megszállott kötődései hasonlítanak a kábítószer élvezethez: kapcsolatai kezdetben „feldobták", eufórikus örömöt, izgalmat okoztak neki mindaddig, amíg azt hitte, hogy most végre megkapja a hőn áhított szeretetet, figyelmet, érzelmi biztonságot. Ez a remény egyre jobban a férfihez láncolta, s ettől a kapcsolattól függött, hogy jól érzi-e magát vagy sem. Aztán, mint a kábítószeres, aki egyre többet lő be, hogy a kívánt hatást elérhesse, Jill kénytelen volt egyre mélyebbre ásnia magát a kapcsolatban, amint az egyre kevesebb kielégülést nyújtott. Hogy a kapcsolatot fenntartsa, amely olyan szépen, reményteljesen indult, Jill kutyaként sürgölődött a férfi körül, s egyre több kontaktust, biztonságérzetet, szeretetet igényelt, miközben egyre kevesebbet kapott. Minél rosszabb lett a helyzet, annál nehezebbé vált kiszabadulni belőle, mert már túlságosan függött ettől a kapcsolattól Nem tudott szakítani.

Jill huszonkilenc éves volt, amikor eljött hozzám. Az apja akkoriban már hét éve halott volt, mégis ő volt a legfontosabb férfi Jill életében. Úgy is mondhatnám, hogy ő volt az egyetlen, mert Jill valamennyi kapcsolatában az apját kereste, a tőle meg nem kapott szeretetet próbálta megkapni másik férfiaktól, aki a saját problémái miatt képtelen volt megadni neki.

Ha gyermekkori élményeink különösen fájdalmasak, akkor gyakran tudat alatt arra késztet valami folyton-folyvást, hogy hasonló helyzeteket teremtsünk magunk körül, – hátha egyszer át tudjuk venni az uralmat felettük.

Például ha Jillhez hasonlóan olyan szülőt szerettünk, aki nem viszonozta az érzéseinket, akkor gyakran hasonló emberrel, vagy emberek tucatjával kerülünk kapcsolatba felnőtt korunkban, s megkíséreljük a szeretetért folytatott csatánkat végre „megnyerni". Jill megszemélyesítette a maga sorsában ezt a viselkedési mintát: egyik meg nem felelő partner jött a másik után.

Van egy régi vicc a rövidlátóról, aki éjjel elvesztette a kulcsát, s az utcai lámpa fényénél keresgélte. Odajön hozzá valaki, hogy segítsen, s megkérdezi: – Biztos hogy itt veszítette el? – A rövidlátó ezt feleli: – Nem, de itt van világos.

Jill, mint a viccben szereplő rövidlátó, azt, ami hiányzott neki nem ott kereste, amire szüksége volt, ahol nagy valószínűséggel meg is találta volna, hanem ott, ahol a legkönnyebb volt keresnie.

Ebben a könyvben megvizsgáljuk, mit jelent a megszállott szerelem, miért szeretünk túlságosan, honnan tanultunk és hogyan változtathatunk úgy szerelmi szokásainkon, hogy egészségesebb kapcsolatokat teremthessünk. Tekintsük át megint a megszállottan szerető asszonyok jellegzetességeit – ezúttal egyenként.

1.     Rosszul működő családból származol, ahol az érzelmi szükségleteidet nem elégítheted ki.

Hogy megértsük, ez pontosan mit is jelent, kezdjük a mondat második felével: „ahol az érzelmi szükségleteidet nem elégítheted ki." Az „érzelmi szükségletek" nem csak a szeretetet és az érzelmi kötődést jelentik. Noha ez fontos, még ennél is többet számít az, ha az érzéseidet és megfigyeléseidet nem vették figyelembe, vagy meghazudtolták. Például: a szülők veszekednek. A gyerek megkérdezi az anyját: – Miért haragszol a papára? – Nem haragszom rá – mondja az anya dühös, feldúlt arccal. A gyerek megzavarodik, s még ijedtebben mondja: – Hallottam, hogy kiabáltál. –Az anya most már mérgesen válaszol neki: – Megmondtam, hogy nem vagyok dühös, de az leszek, ha felbosszantasz. – A gyerek erre félelmet, zavart, dühöt és bűntudatot érez. Az anyja azt mondta végül is, hogy ő téved, de ha ez igaz, akkor miért fél? A kislány most vagy azt gondolja, hogy neki van igaza, és az anyja hazudik, vagy azt, hogy ő maga az, aki rosszul hallja, látja, érzékeli a dolgokat. Leginkább ezt az utóbbit választja, s inkább kikapcsolja az érzékszerveit, csakhogy ne kelljen átélnie azt a kellemetlenséget, amikor tévedésnek minősítik azt, amit megállapít. Így a gyereknek saját ítéleteibe vetett bizalma megrendül egy életre, különösen a bizalmas kapcsolatait illetően.

A szerető törődést részben vagy egészben szintén megtagadhatják a gyerektől, vagy nem teljes mértékben elégítik ki igényeit. Amikor a szülők veszekednek, vagy egyéb harcokra kötik le az energiáikat, akkor a gyerekre kevesebb figyelem jut. A gyerek ezért kiéhezetté válik a szerétre, de közben nem is bízik ebben a szeretetben, nem tudja, hogyan fogadja, s azt érzi, hogy nem érdemli meg.

Vegyük most a mondat első felét: „rosszul működő családokban a következők fordulhatnak elő: – alkoholizmus és/vagy kábítószer függőség (utóbbi lehet orvosilag előírt vagy tiltott szer szedése) – kényszeres viselkedés, például kényszeres evés, munkavégzés, takarítás, mániákus szerencsejáték, költekezés, fogyókúra, torna és így tovább; mindez függőségen alapuló viselkedés, s egyben betegséghez vezető folyamat – rengeteg káros hatásuk mellett hatásosan rombolják és lehetetlenné teszik a családon belüli becsületes, bizalmas kapcsolatokat.

-    a partner és/vagy a gyerek verése

-    a szülő nem megfelelő szexuális viselkedése a gyerekkel a csábítástól a vérfertőzésig

-    állandó veszekedés és feszültség

-    a szülők időnként huzamos ideig nem beszélnek egymással

-    a szülők ellentmondásosan viselkednek, következetlenek, vagy egymással szemben a gyereket igyekeznek a maguk oldalára állítani

-    a szülők egymással vagy a gyerekeikkel versengenek

-    a szülő nem tud kötődni a családhoz, elkerüli a többieket miközben őket teszi felelőssé ezért

-    hajlíthatatlan merevség a következők megítélésében, kezelésében: pénz, vallás, munka, időbeosztás, szeretetnyilvánítás, szexualitás, televízió nézés, sport, politika és így tovább; bármelyikkel kapcsolatos mániákus felfogás kizárhatja a bizalmas kapcsolat létrejöttét, hiszen a hangsúly nem az érzelmi kötődésen van. Azt tartják lényegesnek, hogy a partner megfeleljen az elvárásoknak.

Ha az egyik szülőre az előzőek közül bármelyik jellemző, az a gyerekre már káros hatással van. Ha eme egészségtelen viselkedésmódok egyike-másika mindkét szülőnél jelen van, a hatás még rombolóbb. Gyakori, hogy a két szülő mániája egymást kiegészítő természetű: például az alkoholista összeházasodik a kényszeres evővel, s mindketten a másik szenvedélyét próbálják aztán kordában tartani. A házastársak néha egészségtelen párost alkotnak: ha például a szeretetével fojtogatni képes, aggodalmaskodó anya párja egy ingerült, elutasító modorú apa, akkor lényegében a másik viselkedése szolgáltat mindkettőnek ürügyet arra, hogy továbbra is a maga romboló módján legyen jelen a gyerekek életében.

A „problémás" családok sokféleképpen működhetnek rosszul, de a gyerekekre tett hatások terén van egy közös jellemzőjük: ezeknek a gyerekeknek többé-kevésbé károsodik a kapcsolatteremtő képessége.

2.     Mivel kevés igazi törődést kaptál, ezt a kielégítetlen vágyat megpróbálod úgy kiélni, hogy másokról gondoskodsz, különösen olyan férfiakról, akik látszólag rászorulnak erre.

Gondoljunk arra, hogy a gyerekek, különösen a kislányok hogyan viselkednek, amikor nem kapnak annyi szeretetet és törődést, amennyire szükségük volna. A kisfiúk gyakran dühöngnek, agresszívak és verekednek, a kislányok leginkább kedvenc babájukra fordítják a figyelmüket: dajkálják, vigasztalják, valamiképpen azonosulnak vele. A kislány így kerülő úton próbálja megkapni a hiányzó gondoskodást. A felnőtt nők, akik túlságosan szeretnek, ugyanezt csinálják, talán csak egy hajszálnyival bonyolultabb módon. Általában mi magunk válunk gondoskodóvá életünk legtöbb, ha nem minden területén. A rosszul működő családokban felnőtt nők (különösen az alkoholista közegből származók megfigyeléseim szerint) feltűnően nagy számban találhatók az embereken segítő szakmákban: ápolónők, szociális munkások, pszichológusok, tanácsadók. Azokhoz vonzódnak, akik kiszolgáltatottak; szenvedélyesen azonosulunk fájdalmaikkal, s abban a reményben igyekszünk enyhíteni azokat, hogy talán a sajátunkat is feloldhatjuk. Érthetővé válik a tétel, hogy azokhoz a férfiakhoz vonzódunk leginkább, akik szükséget szenvednek valamiben, ha végiggondoljuk, hogy vonzalmunk mélyén saját szeretetvágyunk és segélykérésünk húzódik.

A számunkra vonzó férfi nem feltétlenül szegény vagy beteg. Lehet, hogy csak nehezen alakít ki kapcsolatokat, vagy hideg, nem tud szeretni, esetleg makacs és önző, komor vagy melankolikus. Kicsit vad és felelőtlen is lehet, vagy olyan, aki képtelen elkötelezettségeket vállalni, vagy hű maradni. Megeshet, hogy azt mondja nekünk, még soha senkit nem volt képes szeretni. Saját múltunknak megfelelően a szükségek, hiányosságok más-más változataira vagyunk fogékonyak. De mindenképpen fogékonyak vagyunk valamelyikre, mert meggyőződésünk, hogy az a bizonyos férfi igényli a segítésünket, az együttérzésünket, s a bölcsességünket ahhoz, hogy jobbítson az életén.

3.     Mivel nem tudtad a szüléidet olyan szerető, gondos személlyé változtatni, amilyennek látni szeretted volna őket, mély vonzalmat érzel a lelkileg távoli, elérhetetlen férfi ismerősnek tetsző típusa iránt, s megint megpróbálkozol, hogy a szerelem erejével megváltoztass egy embert.

Lehet, hogy csak egyik szülőddel álltál ilyen harcban, de lehet, hogy mindkettővel. Bármi hiányzott is, vagy volt fájdalmas és rossz a múltadban, most azt próbálod helyrehozni a jelenben.

Most már kezd világossá válni, hogy valami nagyon egészségtelen és önromboló folyamat zajlik. Nem lenne baj, ha minden szimpátiánkat, együttérzésünket és figyelmünket egészséges férfiakkal való kapcsolatra fordítanánk, akiktől remélni lehetne, hogy megadnák, amire szükségünk van. De nem – az egészségesek, akiktől megkaphatnánk, amire vágyunk, nem érdekelnek bennünket. Unalmasnak látszanak. Olyanok kellenek, akikkel újrateremtődik a szüleinkkel vívott harcunk, amelyben megpróbáltunk elég jók, szerétre méltóak, segítőkészek és okosak lenni ahhoz, hogy elnyerjük a szeretetüket, figyelmüket és elismerésüket, miközben ők saját problémáik miatt képtelenek voltak megadni nekünk, amire szükségünk volt. Ennek következtében most úgy cselekszünk, mintha a szeretet, a figyelem és az elismerés csak akkor érne valamit, ha olyasvalakiből tudjuk előcsalogatni, aki a saját problémái miatt ezt csakúgy képtelen saját magától adni, mint annak idején a szüleink.

4.     Rettegsz az elhagyatottságtól, tehát mindent megteszel, hogy megmentsd a kapcsolatot a széteséstől.

Az elhagyatottság erős szó. Benne foglaltatik, hogy egyedül vagyunk, kiszolgáltatottan – talán a halálnak, hiszen nem biztos, hogy egyedül képesek vagyunk a túlélésre. Van tényleges elhagyatottság, és van érzelmi elhagyatottság. Minden megszállottan szerető nő legalább egyszer átélte a teljes érzelmi elhagyatottságot a maga minden rémségével, ürességével. Bennünk, felnőtt emberekben felelevenedik a múlt minden szenvedése, amikor elhagy bennünket a férfi, aki olyan sok mindenben azokat testesíti meg, akik először életünkben elhagytak bennünket. Természetes, hogy mindent megtennénk, csakhogy elkerüljük azt a fájdalmat.

5.     Semmi sem túl nagy fáradság, túl sok idő vagy túl költséges neked, ha arról van szó, hogy „segíthetsz" a férfin, akibe belehabarodtál.

A segítés mozgatórugója az, hogy ha sikerül, a férfi teljesen olyanná válik, amilyennek látni szeretnénk, amilyen férfire nekünk szükségünk van, s akkor végre megnyertük az ősrégi harcot, s elnyertük, amit olyan régóta akartunk.

Így eshet meg, hogy legyünk bár magunkkal szemben igencsak takarékosak, sőt, önmegtagadók, pénz nem számít, ha arról van szó, hogy neki segíthetünk. Például:

-   öltöztetjük, hogy javuljon az önmagáról alkotott képe

-   keresünk neki egy pszichológust, és rávesszük, hogy járjon hozzá

-   drága hobbikat pénzelünk, hogy jobban kihasználja az idejét

-   felszámolunk mindent magunk körül, hogy máshova költözzünk, mivel „ö itt nem boldog"

-   vagyonunk felét – vagy az egészet – nekiadjuk, nehogy kisebbrendűségi érzése legyen

-   megoldjuk a lakásproblémáját, hogy biztonságban érezhesse magát

-   megengedjük, hogy durván bánjon velünk, hiszen „azelőtt soha nem fejezhette ki az érzéseit"

-   állást keresünk neki

Ez csak néhány példa azok közül, hogyan próbálunk segíteni. Nagyon ritkán gondolunk arra, hogy vajon az ő szempontjából valóban hasznos-e, amit csinálunk. Inkább arra fordítjuk az időt és az energiát, hogy áj meg új megoldásokat eszeljünk ki, amelyeket talán hasznosabbnak bizonyulnak, mint a már kipróbáltak.

6.     Hozzá vagy szokva, hogy nem szeretnek, ezért hajlandó vagy várni, reménykedni, és még elszántabban próbálkozni, hogy sikert érj el.

Ha valaki olyan más lenne a mi helyzetünkben, akinek más az érzelmi háttere, ő ki tudná mondani: „Hiszen ez rémes. Nem vagyok hajlandó tovább csinálni ezt." Mi viszont feltételezzük, hogy ha a dolog nem működik, és nem vagyunk boldogok, ez azért van, mert még nem tettünk meg mindent a siker érdekében. Belekapaszkodunk minden apró jelbe, amelyből arra következtethetünk, hogy partnerünk kezd megváltozni. Az a remény éltet, hogy holnapra minden másképp lesz. Hiszen sokkal kényelmesebb arra várni, hogy majd ő megváltozik, semmint saját magunkat, saját életünket megváltoztatni.

7.     Bármilyen kapcsolatodban hajlasz arra, hogy a felelősség, bűntudat és a vádak jóval több, mint ötven százalékát magadra vállald.

A legtöbb rosszul működő családban a szülők felelőtlen, gyerekes, gyenge személyiségek. Mi, akik ilyen családban nőttünk fel, hamar koravénné, amolyan álfelnőtté váltunk, még jóval azelőtt, hogy effajta teherviselésre megértünk volna. Ugyanakkor élveztük is azt a hatalmat, amelyet a családunk és mások ránk ruháztak. Most, mint felnőttek, azt hisszük, hogy csak rajtunk áll, hogy a kapcsolataink működnek-e vagy sem, a gyakran olyan partnerekkel szövetkezünk, akik nem vállalnak felelősséget, de vádaskodnak, s ezzel hozzájárulnak a „minden tőlem függ" tartalmú meggyőződésünkhöz. Mi gyakorlott teherviselők vagyunk.

8.     Az önbecsülésed baljósan alacsony. Lelked mélyén nem hiszel abban, hogy megérdemled a boldogságot. Inkább azt tartod, hogy ki kell vívnod a jogot arra, hogy élvezhesd az életet.

Ha a szüleink nem találnak bennünket a szeretetükre és a figyelmükre érdemesnek, akkor hogyan hihetnénk: tényleg jó, értékes emberek vagyunk? A megszállottan szerető nők közül csak nagyon kevesen érzik azt mélyen, legbelül, hogy ők pusztán azért megérdemlik, hogy szerethessenek és szeressék őket, mert léteznek. Inkább arra hajlunk, hogy szörnyű bűneink és hibáink vannak, s azért kényszerülünk jót cselekedni, hogy ezekért vezekeljünk. Folytonos bűntudatban élünk hát fogyatékosságaink miatt, s rettegünk, hogy ezek kiderülnek. Nagyon, nagyon keményen dolgozunk azon, hogy jónak lássanak bennünket, éppen azért, mert nem hisszük, hogy valóban jók vagyunk.

9.     Kétségbeesett vágyat érzel, hogy kapcsolataidban te diktálj, hogy a férfit az ellenőrzésed alatt tartsd, hiszen gyermekkorodban nem érezhetted teljesen biztonságban magad. Azt, hogy törekszel mások fölötti uralomra a segítőkészség álarcába bújtatod.

Ha a családunk rosszul működik a gyerek törvényszerűen pánikot él át amiatt, hogy a szülők nem urai a helyzetnek, a családi életnek. Azok, akikre rászorul, saját „betegségük" miatt nem lehetnek a támaszai. Az ilyen család nem a biztonságot, védelmet nyújtó fészek, sokkal inkább maga is fenyegetést jelent, veszélyforrást a gyerekre nézve. Az ilyen gyerekkor annyira pusztító, mindent meghatározó élmény, hogy aki közülünk végigszenvedte, nagyon szeretne végre „más beosztást". Ha erősek vagyunk, s mások támaszai, azzal megvédjük magunkat attól a rémületes érzéstől, hogy mi vagyunk másoknak kiszolgáltatva. Arra van szükségünk, hogy olyanokkal legyünk, akiket segíthetünk – így biztonságban érezhetjük magunkat, s a helyzet urainak érezhetjük magunkat.

10.     Jobban tudod azt, hogy milyennek szeretnél látni egy kapcsolatot, mint hogy valójában mi is a helyzet, amiben élsz.

Amikor túlságosan szeretünk, képzeletbeli világban élünk, amelyben a számunkra boldogságot, megelégedést nem nyújtó férfi átváltozik azzá, akivé szilárd meggyőződésünk szerint válhat, s válik is, ha mi segítjük ebben. Mivel nagyon kevés tapasztalatunk van a boldog kapcsolatról, az olyan társról, aki kielégíti az igényeinket, a legtöbb, amiről álmodni merünk, csupán egy képzeletbeli világ.

Ha olyan társunk van, aki pontosan olyan, amilyennek képzeltük, akkor ugyan mi szüksége lehet neki ránk? A segíteni tudásunk képessége – és kényszere – így nem érvényesülhetne. Énünk meghatározó része „munkanélkülivé" válna. Ezért választunk hát olyan partnert, aki nem olyan, akit magunknak akarunk – és továbbra is élünk az álmaink világában.

11.     Rabja vagy a férfiaknak és a lelki szenvedésnek.

Stanton Peele, a Szerelem és rabság (Love and Addiction) szerzője szerint: „A megszállottak szenvedélye az, amely teljesen betölti a tudatot, s mint a fájdalomcsillapító, csökkenti a szorongást, a fájdalmat. Talán nincs jobb módszer tudatunk teljes lekötésére, mintegy bizonyos fajta szerelem. A rabul ejtő, mániákus kapcsolatot a másik megnyugtató jelenléte iránti vágy jellemzi.”

A férfiakkal kapcsolatos megszállottságunkat arra használjuk, hogy leküzdjük lelki kínjainkat, ürességünket, szorongásunkat és ingerültségeinket. A kapcsolatot kábítószerként használjuk, hogy ne tegyük ki magunkat azoknak az érzéseknek, amelyek egyedüllétünkben támadnának ránk. Minél fájdalmasabb a viszonyunk, annál jobban elvonja a figyelmünket másról. Egy velőtrázóan rossz kapcsolat ugyanarra szolgál, mint az erős drog. Ha nincs mellettünk férfi, akivel foglalkozhatunk, elvonási tüneteket mutatunk – sokszor ugyanolyanokat, mint amilyen lelki-fizikai tünetekkel a kábítószer-elvonás jár: hányinger, izzadás, hidegrázás, reszketés, erős szívdobogás, kényszeres gondolatok, depresszió, álmatlanság, pánik és szorongásos rohamok. Hogy megszabaduljunk e tünetektől, a legutóbbi partnerünkhöz menekülünk vissza, vagy kétségbeesetten kutatunk egy újabb után.

12.     Érzelmi beállítottságod miatt – s ennek gyakran biokémiai oka is van – könnyen rászokhatsz a kábítószerre, az alkoholra és/vagy bizonyos ételekre, különösen az édességekre.

Ez a megállapítás főként azokra a megszállottan szerető nőkre érvényes, akik szülei szenvedélybetegek voltak. Minden túlságosan szerető asszony olyan lelki terhet cipel magával, amely hajlamossá teheti őket arra, hogy saját érzéseik elöl valamely agyra ható kémiai szer segítségével menekülni próbáljanak. A kábítószeresek vagy alkoholisták gyerekei azonban genetikai hajlamot is örökölhetnek, amely kiszolgáltatottabbá teszi őket a szenvedélybetegségekkel szemben.

A finomított cukor molekulaszerkezete csaknem megegyezik az etilalkoholéval, s talán ezért van, hogy sok alkoholista szülő lánya kényszeres evővé válik, s mániákus cukorfogyasztó. A cukor nem táplálék – hanem kábítószer! Nincs tápértéke, csupán kalóriákban gazdag. A cukor drámai változásokat képes előidézni az agyban, s sokan elkerülhetetlenül a rabjává válnak.

13.     Mivel a problémás emberekhez vonzódsz, és rendszerint zavaros, bizonytalan helyzetekbe bonyolódsz, amelyek lelki szenvedést okoznak, elmulasztod, hogy a saját magaddal szembeni felelősségedre is gondolj.

Amíg remek beleérző képességünkkel pontosan felmérjük, mit gondola másik, vagy mire van szüksége, mit kéne tennie, közben semmit sem tudunk a saját érzéseinkről, és képtelenek vagyunk okosan dönteni saját életünk fontos, bennünket aggasztó részletei felöl. Sokszor nem igazán tudjuk, kik vagyunk, milyenek vagyunk, s folytonos „drámázás" másokkal nem enged olyan nyugodt pillanatokat, amikor erről eltöprenghetünk.

Egy szóval sem mondom, hogy ne adjuk ki az érzelmeinket magunkból. Sírjunk, sikítsunk, zokogjunk, nyöszörögjünk. De az érzelmeink nem fognak rávezetni bennünket, hogy milyen fontos és bölcs döntéseket kéne hoznunk saját érdekünkben.

14.     Hajlamos vagy a depresszióra, ezért meg akarod előzni az ilyen időszakokat egy bizonytalan kapcsolat izgalmai révén.

Hadd mondjak egy példát: az egyik páciensem, aki depressziós volt s a férje alkoholista, úgy értékelte a házasságukat, mintha minden nap lett volna egy autóbalesetük. A szörnyű hangulati hullámzások, a meglepetések, a taktikai manőverek, a viszonyuk bizonytalansága és megjósolhatatlan fordulatai együttesen nap mint nap megrázkódtatást jelentettek az asszonynak. Ha valaki szerencsésen, nagyobb sérülés nélkül megúszott egy autóbalesetet, ismeri azt az örömteli megkönnyebbülést, amely az eset utáni egy-két nap fellép. Ezt az érzést a megrázkódtatás miatt megnövekedett adrenalin szint okozza. Ha depresszióra vagy hajlamos, öntudatlanul is olyan helyzeteket keresel, amely felráz, izgalmat okoz – éppúgy, mint egy autóbaleset (vagy egy alkoholista férj), mert akkor túlságosan „fel vagy dobva" ahhoz, hogy levertnek érezhesd magad.

A depresszió, az alkoholizmus és étkezési rendellenességek rokon jelenségek, s úgy tűnik, genetikai kapcsolat is van közöttük. Az étvágytalanságban szenvedő pácienseim zömének például mindkét szülője alkoholista volt, s depressziós nőbetegeim családjában legalább az egyik szülő alkoholista volt. Ha te alkoholista családból származol, két oldalról is veszélyeztethet a depresszió: részben a múltad, részben genetikai öröksége miatt. A sors fintora, hogy a hasonló problémával küzdő társsal való kapcsolat tehát vonzónak, izgalmasnak tűnik a számodra.

15.     Nem érdekelnek az olyan férfiak, akik kedvesek, kiegyensúlyozottak, megbízhatóak és vonzódnak hozzád. Az efféle helyes fiúkat unalmasnak találod.

Szerintünk a kiegyensúlyozatlan, a megbízhatatlan férfi izgalmas, kihívást jelent. A kiszámíthatatlant romantikusnak találjuk, az éretlen férfiút kisfiúsán bájosnak, a szélsőséges hangulatok között hullámzót pedig rejtélyesnek. Az ingerült típust meg kell értenünk. A boldogtalan a vigaszunkra szorul. A gyenge képességű bátorítást kap tőlünk, a kőszívű melegséget. De mit tegyünk azzal a férfivel, aki ágy jó, ahogy van. És ha ráadásul még kedves és törődik is velünk, már el sem bírjuk viselni. Szerencsétlenségünkre, ha nem szerethetünk egy férfit megszállottan, akkor általában egy csöppet sem tudjuk szeretni.

A következő fejezetben felbukkanó hölgyek, mint Jill, mind arról fognak mesélni, ők hogyan szerették megszállottan a partnerüket. Az ő történeteiken keresztül talán Te is jobban megérted saját életedet. S akkor arra is képes leszel, hogy a könyv végén megadott módszerekkel élve meg is változtasd a sorsodat: hogy a szerelem, az öröm, az önmagad kiteljesítése által belépj egy új világba. Szívből kívánom, hogy így legyen.

JÓ SZEXUÁLIS ÉLET
EGY ROSSZ KAPCSOLATBAN

 

                                         Nem is sejti, hogy bolondulok érte, / Az életem csak fájdalom,

                                               Nem érdekel, / Ha megölel, a mennyekben vagyok:

                                                                                                              Szerelem (My Man)

A fiatal nő, aki szemben ült velem, maga volt a kétségbeesés. Szép arcán még ott voltak az egy hónappal ezelőtti szörnyű sérülések zöldes–sárgás nyomai. A kocsijával szándékosan belehajtott egy szakadékba.

– Az újságban is benne volt – mondta lassan, kínlódva. – Le is fényképezték az autót, ahogy ott függ fennakadva a sziklán: Ő még csak fel sem hívott. – Itt kicsit megemelte a hangját, de az egészséges harag szikrája azonnal ki is hunyt; a lány visszasüppedt tompa fájdalmába.

Trudi, aki majdnem meghalt a szerelme miatt, előhozakodott fő problémájával – volt valami, ami érthetetlenné, megmagyarázhatatlanná tette azt, hogy a szerelme elhagyta őt.

– Hogy lehet az, hogy mindketten nagyon élveztük a másikat az ágyban. Nagyszerű érzés volt, olyan közel kerültünk egymáshoz, pedig semmi közös nem volt bennünk. Miért volt így, ha ezen kívül minden csak rossz volt együtt? – Sírni kezdett, mint egy nagyon kicsi, nagyon megbántott gyerek. – Azt hittem, megszerettetem magam vele azzal, hogy odaadom magam. Mindent, mindent megadtam neki, amit csak akart. – Előregörnyedt, a gyomrára szorította a kezét, és előre–hátra himbálta magát. – Nagyon fáj arra gondolni, hogy mindezt semmiért tettem. Trudi úgy maradt, összegörnyedve; sokáig szipogott, elárvultan az elveszett szerelem misztériuma helyén támadt hirtelen ürességben.

Aztán, mikor képes volt újra megszólalni, ugyanazzal a fojtott zokogással a hangjában folytatta: – Csak az érdekelt, hogy Jim boldog legyen és mellettem maradjon. Semmit nem kértem tőle, csak azt, hogy szánjon rám is időt.

Trudi megint sírt egy kicsit. Eszembe jutott, mit mondott korábban a családjáról. – A mamája ugyanezt várta el az édesapjától? –kérdeztem csendesen. – Hogy csupán szenteljen neki valamennyi időt?

Hirtelen felegyenesedett ültében. – Ó, istenem! Igaza van. Még a szavaim is ugyanazok. Pedig a legkevésbé sem akartam olyan lenni, mint az anyám, aki állandóan öngyilkos akart lenni, hogy teljesítsék a kívánságait. Ó, istenem! – ismételte, s aztán könnyes arccal rám nézett. – Hát ez rémes – mondta halkan.

Elhallgatott, én vettem át a szót. – Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy ugyanazt csináljuk, amit az azonos nemű szülőnk. Ugyanazt, amiről megfogadtuk, hogy mi sosem tesszük meg soha, de soha. Ez azért van, mert az ő cselekedeteikből; sőt, érzéseikből tanultunk meg, mit jelent férfinek vagy nőnek lenni.

– De én nem azért akartam öngyilkos lenni, hogy Jimen bosszút álljak – tiltakozott Trudi. – De már nem bírtam ki, olyan szörnyen éreztem magam. Olyan értéktelennek, aki nem kell senkinek… – Szünet. – Lehet, hogy az anyám is ezt érezte. Azt hiszem, végül az ember mindig ezt érzi, amikor hiába próbál megtartani maga mellett valakit, akinek sokkal fontosabb dolgai vannak…

Trudi valóban megpróbálta, s eszközül a szexet választotta.

Egy későbbi alkalommal, amikor a fájdalom már enyhült valamennyire. Trudiban, a szex témája megint előkerült. – Mindig nagyon könnyen izgalomba jöttem – mesélte a büszkeség és a bűntudat keverékével a hangjában. – Annyira, hogy már attól féltem gimnazista koromban, hogy nimfomán vagyok.

– Csak arra tudtam gondolni, hogy mikor leszek megint együtt a barátommal. Mindig igyekeztem, hogy legyen hova menni, ahol magunkra maradhatunk. Azt mondják, hogy a fiúkat jobban érdekli a szex. Én tudom, hogy engem érdekelt jobban, mint a barátomat. Legalábbis, sokkal több kockázatot vállaltam az együttlétekért, mint ő.

Trudi tizenhat éves volt, amikor közte és első, állandó fiú barátja – egy gimnazista fiú között Trudi szavaival – „minden megtörtént". A fiú focista volt, aki nagyon komolyan vette az edzéseket. Trudi tudta, hogy a fiú attól fél, ha túl sokat szeretkeznek, az a sportteljesítménye rovására megy. Meccsek előtt kimentette magát, hogy korán le kell feküdnie, mire Trudi azzal válaszolt, hogy ilyen napokon délutáni gyerekfelügyeletet vállalt. A nappali díványán aztán elcsábíthatta a fiút, mialatt a kicsi a másik szobában aludt. Végül is Trudi minden igyekezete, hogy a barátja sport iránti rajongását Trudi iránti rajongássá változtassa, megbukott, s a fiatalember, egy sportösztöndíjnak köszönhetően, egy távoli kollégiumba ment.

Néhány átbőgött éjszaka s az önbecsmérlés – nem tudta rávenni a fiút, hogy a sport helyett inkább őt válassza – rohamai után Trudi ismét készen állt, hogy próbálkozzon.

Az érettségi utáni nyáron, mielőtt ő is kollégiumba került volna, Trudi még otthon élt. Szülei családi élete egyre inkább szétesőben volt. Néhány fenyegetőzés után anyja végre beadta a válókeresetet, s felfogadott egy ügyvédet, akiről hírlett, hogy hajlandó piszkos módszereket is használni. Trudi szüleinek házassága a legviharosabb típusba tartozott. Az apa munkamániája állt szemben az anya gyakori – néha vad, néha önpusztító – törekvéseivel, amellyel megpróbálta a férjét mindenáron rávenni, hogy több időt áldozzon a családnak, neki és a két lánynak, Trudinak és Bemnek. A férfi olyan ritkán és keveset volt otthon, hogy az anya szarkasztikusan úgy nevezte a hazajöveteleit: „beesett a csapdába".

– Igen, csapda, az volt – emlékezett vissza Trudi. – Amikor hazajött az apám, nemsokára szörnyű veszekedés tört ki. Az anyám sikított és azzal vádolta az apámat, hogy nem szeret bennünket, az apám meg azt hajtogatta, hogy csak értünk dolgozik. Ha ordítottak egymással, mindig ez lett a vége. Aztán apu rendszerint bevágta az ajtót, és elment, s azt ordította, hogy soha nem akar hazajönni. Néha, ha az anyám elég sokáig sírt, vagy válással fenyegetőzött, netán azzal, hogy pirulákat vesz be, akkor egy darabig korábban jött haza, s együtt voltunk. Anyu csodálatos vacsorákat csinált ilyenkor, hogy megjutalmazza – Trudi összeráncolta a szemöldökét. Három vagy négy este után megint kezdett kimaradozni. Jött a telefon. „Vagy úgy. Tényleg?" – hallottam az anyámat válaszolni, de nagyon jeges hangon. Két perc múlva már üvöltve szidta az apámat, s lecsapta a telefont. Mi meg ott álltunk Beth–szel, szépen felöltözve, ahogy kellett, hiszen apánkat vártuk vacsorára. Az asztalt is gyönyörűen megterítettük, ahogy anyánk kívánta Ilyenkor – virággal, gyertyával. Anyám meg a konyhában törtzúzott, sikított, s elmondta mindennek az apánkat. Amikor lenyugodott, megint jegessé vált a modora, s közölte velünk, hogy akkor egyedül vacsorázunk. Ez még rosszabb volt, mint a kiabálás. Kitálalt, aztán leült, s egyszer sem nézett ránt. A csöndtől Beth meg én idegesek lettünk. Nem mertünk se beszélni, se otthagyni az ételt. Ott ültünk, s megpróbáltuk megkönnyíteni anyánk életét, de igazándiból nem tehettünk érte semmit. Az ilyen vacsorák után éjszaka általában rosszul lettem, hánytam. – Trudi beletörődőén csóválgatta a fejét – Érthető, hogy ez nem volt a legjobb hatással az emésztésemre. – S arra sem, hogy megtanulja, miként kell egészségesen viszonyulni másokhoz – tettem hozzá, hiszen Trudi ebben a környezetben tanulhatta volna meg, hogyan viselkedjen azzal, akit szeret.

Trudi elgondolkodott, s aztán apró bólintások közepette válaszolt, hogy mutassa, milyen pontosan adja vissza a múltat. – Magányosnak éreztem magam. Senki nem nézett rám, senkit nem érdekelt, hogy mit érzek, mit teszek. A testvérem olyan félénk volt, hogy nem sokat beszélt. Általában a szobájában bújt meg, amikor éppen nem volt zeneórája. Legtöbbször a fuvoláján játszott, szerintem azért, hogy ne kelljen a veszekedést hallgatnia, s így megvolt az ürügye is arra, hogy félrevonuljon. Én is megtanultam, hogy ne okozzak gondot senkinek. Csendben meghúztam magam, úgy tettem, mint aki észre sem veszi, mi folyik, s nem beszéltem arról, hogy mit gondolok. Megpróbáltam jó tanuló lenni. Néha azt éreztem, hogy az apám figyelmét mással nem is tudom felkelteni. „Na, lássuk az ellenőrződet, a teljesítményedet" – mondta, s akkor egy darabig beszélgettünk.

Trudi megdörzsölte a szemöldökét, s elgondolkozva folytatta: –Egy másik érzésre is emlékszem. A szomorúságra. Azt hiszem, mindig szomorú voltam, de nem mondtam senkinek. Ha valaki megkérdezte, hogy vagyok, azt feleltem, hogy nagyon jól, minden nagyon jó. Ha azt mondom, szomorú vagyok, hogyan magyarázom meg? Nem bántottak. Mindenem megvolt, legalábbis anyagilag. – Trudi még mindig nem volt hajlandó teljesen elismerni, milyen mélységes érzelmi elhagyatottságban élt. A figyelem és a gondolkodás fájdalmasan hiányzott az életéből, mert az apja lényegében nem volt jelen, az anyja pedig felőrölte önmagát a férje iránti haragban és csalódottságban. Trudi és a testvére lelkileg éheztek.

Jó esetben Trudi néhány év múltán képes lehetett volna önmagát adni cserébe a szülei figyelméért és szeretetéért, de a szülök arra is képtelenek lettek volna, hogy elfogadják az ő ajándékát: saját magát. El voltak foglalva az egymás elleni harcukkal. Amint Trudi felcseperedett, saját magát, a szeretetét (a szex álarcában) máshol próbálta elajándékozni. Csakhogy ugyanolyan elutasító vagy elérhetetlen partnereket szemelt ki magának, amilyenek a szülei voltak. Végül is honnan tudta volna, hogy másképp is lehet? Számára semmi más nem tűnt „helyénvalónak", semmi más nem illett annyira bele a neki oly ismerős képletbe: a szeretet és a figyelem hiányába.

Időközben szülei konfliktusa újra felizzott – ezúttal a válóperes bíróságon. A tűzijáték kellős közepén Trudi nővére elszökött a zenetanárával. A szülők a nagy csatározásban szinte oda sem figyeltek, hogy az idősebb lányuk elhagyta az államot egy nálánál kétszer idősebb férfival, aki saját magát is alig tudta eltartani. Trudi szintén a szerelmet hajszolta; nyakra-főre randevúzott, s szinte mindegyik partnerével lefeküdt. Lelke mélyén tudta, hogy az otthoni problémákat az anyja okozta, hogy az anyja üldözte el olt honról az apját a folytonos nyaggatással, fenyegetőzéssel. Trudi megfogadta, hogy ő soha, soha nem lesz az a fajta követelőző, dühöngő asszony, amilyennek az anyját látta. Ehelyett igyekszik majd a szeretetével, a megértésével megnyerni a másikat azzal, hogy teljesen odaadja neki önmagát. Egyszer már megpróbálta a focistával, hogy odaadóan szeressen, ellenállhatatlan önfeláldozással, de nem járt sikerrel. Ebből Trudi nem azt a következtetést vonta le, hogy akkor hiba van az elméletében, vagy a partnerét rosszul választotta meg, hanem arra gondolt, hogy ő nem adott eleget a másiknak. Ezért újra meg újra próbálkozott, ajándékba adta önmagát, de hiába – egyik fiatalember sem marad meg mellette.

Az őszi szemeszter megkezdődött, s Trudi a helyi főiskolán megismerkedett egy házas férfivel, Jimmel, aki rendőr volt, és aki jogalkalmazást tanult, hogy előléptethessék. Harminc éves volt, kétgyerekes családapa, a felesége terhes. Egy kávé mellett elmesélte Trudinak, milyen fiatalon nősült, s hogy ebből a házasságból milyen kevés öröme származik. Atyaian óvta Trudit, nehogy ő is beleessen ugyanebbe a csapdába azzal, hogy korán férjhez megy, és leköti magát. A lánynak hízelgett, hogy a férfi ilyen bizalmasan beszél neki kiábrándultságáról. Kedvesnek, s kissé sebezhetőnek találta Jimet, aki magányos és nem értik meg. Jim megvallotta neki, mennyire jólesik neki beszélgetni Trudival, s hogy valójában még soha senkivel nem tudott ilyen kapcsolatba kerülni. Megkérdezte a lányt, máskor is láthatja–e. Trudi gyorsan igent mondott, mert bár a beszélgetés eléggé egyoldalú volt – Jim vitte jobbára a szót –, ez mégis sokkal inkább volt emberi kapcsolatnak nevezhető, mint amit a családjában tapasztalt. A figyelemnek legalább a morzsáját megkapta, s erre vágyott a legjobban. Két nappal később az egyetemi negyed fölötti hegyoldalban sétálgattak, beszélgettek, s a végén a férfi megcsókolta Trudit. Egy héten belül már az egyik, szolgálatban lévő rendőrkolléga lakásán találkoztak, s ez így ment hetente három délutánon, amikor a lánynak órái voltak. Trudi élete hamarosan e lopott találkák körül forgott. Nem érdekelte, milyen hatással lesz őrá ez a viszony. Órákat mulasztott, s most először az életében, romlott a teljesítménye. Hazudott a barátainak, elfoglaltságokra hivatkozott, s aztán inkább elkerülte őket, hogy ne kelljen valótlanságokat mesélni. Mindenkit kizárt az életéből, nem járt szinte sehova, csak Jimmel törődött, s hogy együtt lehessenek. S amikor nem találkozhattak, gondolatban akkor is vele volt. Igyekezett, hogy mindig Jim rendelkezésére tudjon állni, ha annak volt olykor-olykor egy szabad órája.

Cserébe a férfi elhalmozta a figyelmességével, a bókjaival, amikor együtt voltak. Eltalálta, hogy Trudi mit akart hallani: hogy milyen csodálatos, milyen különleges lény, mennyire imádnivaló, s hogy még soha senki nem tette őt, Jimet, ennyire boldoggá. E szavak tovább szították a vágyat Trudiban, hogy még izgalmasabb legyen a férfi számára, s még több örömet okozzon neki. Először gyönyörű fehérneműt vett, amelyet csak a találkákra vett föl, aztán parfümöt, illatos olajat, de Jim figyelmeztette, hogy ez veszélyes, mert a felesége gyanút foghat, ha érez rajta valami idegen illatot. Trudi nem kedvetlenedett el, könyveket olvasott a szeretkezés fortélyairól, s ki is próbált mindent, amit így tanult. A férfi elragadtatottsága tovább sarkallta. Trudi számára nem volt jobb szerelmi ajzószer, mint az az érzés, hogy képes felizgatni egy férfit. Jim vonzalma váltotta ki belőle a vonzalmat. Nem annyira a saját szexuális vágya volt a hajtóerő, mint inkább az az érzés, hogy végre értékesnek láthatja saját magát, hiszen hatással tud lenni egy férfire. Valójában több köze volt a férfi testi vágyaihoz, mint a sajátjaihoz, s ezért minél lelkesebb volt Jim, annál jobban érezte magát. Az, hogy a férfi a másik életéből lop időt az ő számára, a régen várt bizonyíték szolgált neki arra, hogy mégiscsak ér ő valamit. Amikor nem voltak együtt, Trudi újabb módszereket eszelt ki, hogyan bűvölje el Jimet. A barátai elmaradoztak tőle, s a lány élete az egyetlen, mániákus törekvésre szűkült: Jimet boldogabbá kell tennie. Minden találkozás felért egy győzelemmel: legyőzte a férfi kiábrándultságát, szerelmi-szexuális boldogságra való képtelenségét. Boldoggá tette Trudit, hogy boldoggá teheti Jimet. Végre szerelme erejével csodákat tud művelni valakivel. Mindig erre vágyott. Hiszen ő nem olyan, mint az anyja, aki a követeléseivel elüldözi a másikat. Ehelyett ő szerelmeiből és önzetlenségből épít emberi kötődést. Büszkévé tette, hogy milyen keveset kér Jimtől.

– Nagyon magányosnak éreztem magam, amikor ő nem volt velem, s ez legtöbbször így volt. Hetente csak háromszor két órát töltöttünk együtt, máskor soha föl sem hívott. Hétfőn, szerdán és pénteken volt órája, utána találkoztunk, s jobbára csak szeretkeztünk. Mikor végre egyedül maradtunk, szó szerint egymásnak estünk. Olyan vad és izgalmas volt az egész, hogy néha azt gondoltuk, senki más nem élheti azt át, amit mi. Aztán persze mindig el kellett búcsúznunk. Számomra a nap többi része, amit nem vele töltöttem, üres volt. Ilyenkor csak arra készültem, hogy mikor látom újra. Különleges samponnal mostam hajat, ápoltam a körmömet, s lézengtem, meg rá gondoltam. A családján, a feleségén igyekeztem nem törni a fejem. Hittem abban, hogy idejekorán házasodott meg, esett be a házasság csapdájába, amikor még nem volt érett ahhoz, hogy tudja, valójában mit akar. Az a tény, hogy nem akarta otthagyni őket, nem akart megszabadulni a kötelezettségeitől, csak még inkább szeretetreméltóvá tette őt a szememben.

„…És nekem így jobb is volt vele" – tehette volna hozzá Trudi, aki képtelen lett volna egy teljes értékű kapcsolatot fenntartani.

Jim családja valójában nagyon is jó szolgálatot tett neki, védőfalat emelt a kapcsolat köré. Trudinak ez ugyanúgy kellett, mint annak idején a focista húzódozása. Mi mindannyian akkor érezzük jól magunkat egy kapcsolatban, ha az ismerős mintákra épül. Trudi megkapta Jimtől az iránta való távolságtartást és az el nem kötelezettséget is, amely számára természetes volt a szülei és a közte lévő kapcsolat alapján.

A második szemeszter a vége felé járt, közeledett a nyár. Trudi feltette a kérdést Jimnek, mi lesz velük azután, hogy nem lesz kényelmes kifogásuk a találkozókra. A férfi elkomorodott, és kitérő választ adott: „Nem tudom, majd kitalálok valamit" Az összeráncolt szemöldök már elég is volt Trudinak, hogy ne faggatózzon tovább. Hiszen kettőjüket csak az a boldogság fűzi össze, amit ő adhat Jimnek. Ha Jim nem boldog, vége mindennek. Nem szabad hagynia, hogy így elkomoruljon.

Az iskolának vége lett, s Jim nem állt elő semmilyen javaslattal. „Majd felhívlak" – mondta. Trudi várt. Egy barátjának az apja állást ajánlott neki egy szállodában, nyaralóhelyen. Sok barátja vállalt ott állást, s mindannyian bíztatták Trudit, hogy menjen ő is, jó móka lesz egész nyáron a tó mellett. Elutasította az ajánlatot, mert félt, hogy Jim akkor nem találja meg. Három hétig alig ment el otthonról, de a hívás csak nem jött.

Július közepén, egy forró délutánon Trudi bement a belvárosba, s nyugtalanul járkált, vásárolgatott Éppen kilépett egy légkondicionált üzletből, s pislogott az erős napfényben, amikor meglátta Jimet. Napbarnított volt, mosolyogva ment kézen fogva egy nővel, aki csak a felesége lehetett. Volt velük két gyerek, egy kisfiú és egy kislány, Jim mellén pedig egy kék „bébitarisznyában" egy csecsemő. Trudi szeme Jim pillantását kutatta. A férfi egy pillanatig rábámult, aztán elfordította a fejét, s elment mellette a családjával, a feleségével, s egész másik életével.

Trudi valahogy elbotorkált az autójáig, bár a szívét mardosta a fájdalom. Zokogva, levegő után kapkodva ült ott, a forró parkolóban, még akkor is, amikor már régen lement a nap. Aztán lassan, félvakon elvezette az autót a főiskoláig, fölhajtott a mögötte lévő hegyoldalba, ahol Jimmel először sétáltak, ahol először megcsókolta. Az út meredeken kanyarodott lefelé, Trudinak követnie kellett volna, de ő egyenesen ment tovább.

Csoda volt, hogy túlélte a balesetet, s csak könnyebben sérült meg. Ez egyben óriási csalódást okozott neki. A kórházi ágyon fekve megfogadta magában, hogy amint kijut, megpróbálja újra. Átesett, amin ilyenkor szokás: az idegosztályra került, nyugtatókat kapott, s pszichiáter foglalkozott vele.

A szülei felváltva látogatták, gondosan egyeztették az ápolókon keresztül, hogy véletlenül se egy időben jöjjenek. Az apja komor előadásokat tartott neki arról, mi mindenért érdemes élni, mialatt Trudi számolta, hányszor néz az órájára. Mindig azzal az üres frázissal fejezte be, hogy „most már tudod, drágám, hogy szeretünk téged". Ígérd meg nekem, hogy nem teszel ilyet többé. Trudi kötelességtudóan megígérte, kipréselt magából egy halvány mosolyt, s közben fagyos űrt érzett magában, amiért hazudni kényszerül az apjának egy ilyen fontos dologban. Azután jött az anyja, aki le-föl járkált a szobában, s szünet nélkül ismételgette: „Hogyan tehetted ezt magaddal? Hogy tehetted ezt velünk? Miért nem szóltál nekem, hogy valami nincs rendben? Mi a csuda történt egyébként?" Az anyja ezután letelepedett a látogatók számára odakészített székre, s részletesen előadta, hol tart a válóper, s a fejleményeket biztatónak ítélte. Trudi általában hányingert érzett a látogatásokat követő éjszakákon.

A kórházban töltött utolsó este az egyik ápolónő leült mellé, s finoman tapogatódzó kérdéseket tett fel neki, mire Trudi rázúdította az egész történetet. A nővér ezt mondta neki: – Tudom, hogy most megint előröl akarja kezdeni. De miért? Ma minden ugyanolyan, mint egy héttel ezelőtt volt. Mielőtt bármit tenne, azt szeretném, ha felkeresne valakit. – Az ápolónő, aki korábban páciensem volt, hozzám küldte Trudit.

Így kezdtünk együtt dolgozni Trudival azon, hogy kigyógyítsuk őt az adni vágyás kényszeréből, abból, hogy jóval kevesebb viszonzást akarjon cserébe, s egyre üresebbé váló lelkéből, hogy csak adjon, adjon. A következő két évben volt egynéhány kapcsolata, amelyek során megfigyelhette, hogyan használja fel a szexualitást a viszonyokban. Az egyik egyetemi tanár volt, ott dolgozott, ahová Trudi beiratkozott. Munkamániás volt, aki ebben az apját követte, s Trudi először mindent megtett, hogy a munkától elvonja, s maga felé vonzza a férfit. Ezúttal azonban tisztán érezte, milyen hiába fáradozik azon, hogy megváltoztassa őt, s öt hónap után feladta a harcot. A feladat jelentette kihívást eleinte izgalmasnak találta, s valahányszor „elnyerte" a férfi figyelmét egy-egy estére, aznap úgy érezte, nem élt hiába, de aztán rájött, hogy érzelmileg egyre jobban függ a partnerétől, miközben az egyre kevesebbre hajlandó.

Egyszer elmesélte nekem: – Tegnap este Daviddel voltam. Sírtam, és mondtam neki, mennyire fontos a számomra. A szokásos válasszal állt elő, hogy értsem meg, neki nagyon fontos a munkája, és ettől kezdve nem figyeltem rá többé. Ezt már annyiszor hallottam. Hirtelen nagyon világosan láttam, hogy ezt a jelenetet egyszer már eljátszottuk korábban, a focista barátommal. Ugyanúgy próbáltam magam rátukmálni Davidre, ahogy annak idején őrá.

Trudi szomorkásán mosolygott. – El sem tudja képzelni, mi mindent megtettem, hogy felkeltsem a férfiak érdeklődését. Futkostam körbe, miközben ledobáltam a ruháimat, a fülükbe fújkáltam, minden csábítási trükköt bedobtam, amit ismertem. Még most is olyanok után töröm magam, akiket nem nagyon érdeklek. Azt hiszem, nekem az a legjobb a Daviddel való szeretkezésben, hogy egyáltalán sikerült annyira felkeltenem az érdeklődését, hogy elvonjam attól, amit igazán szeretne csinálni. Kínos bevallom, de nagyon felizgat az, ha valaki, egyáltalán odafigyel rám. A szex mindig nagy megkönnyebbülést jelent, de minden kapcsolatom alapjába véve rossz. Akkor viszont pár percre leomlik minden fal és közel kerülünk egymáshoz. És én éppen erre vágyom, erre a közelségre. De többé nem akarom magam Davidre erőltetni. Olyan megalázó.

Mindazonáltal korántsem Dávid volt az utolsó a lehetetlen alakok sorában. Trudi következő szerelme egy fiatal tőzsdealkusz volt, aki lelkes triatlonversenyző is volt. Lelkesen sportolt. Trudi éppoly keményen küzdött, mint amilyen komolyan a fiú csinálta az edzéseit, csakhogy ő a fiú figyelméért, azért, hogy odaadó testének csáberejével eltérítse őt a szigorú edzéstervtől. Legtöbbször, amikor szeretkeztek, a fiú túl fáradt, vagy unott volt ahhoz, hogy tartósan vagy egyáltalán erekciója legyen.

Egyik nap Trudi éppen legutóbbi meghiúsult szeretkezésüket mesélte, amikor hirtelen kitört belőle a nevetés. – Hát, ha jól meggondolom, ez mindennek a teteje! Még senki nem küzdött keményebben nálam azért, hogy szeretkezzen valakivel, akinek nincs kedve. – Újabb nevetés, aztán határozottan leszögezte: – Abba kell ezt hagynom, nem fogok fiúkat hajkurászni. Úgy látszik, mindig olyanok érdekelnek, akik semmit sem nyújthatnak nekem, s ráadásul még azt sem akarják, amit én adhatok nekik.

Ez volt az igazi fordulópont Trudi számára. A terápia révén képessé vált arra, hogy jobban szeresse saját magát, meg tudta ítélni, ha egy kapcsolat nem volt elég jó hatással rá. Többé nem arra gondolt, hogy ő a hibás, és jobban kell igyekeznie. Az a heves késztetés, hogy a szexualitáson keresztül létesítsen kapcsolatot egy húzódozó vagy lehetetlen partnerrel, hirtelen elmúlt.

Két év múlva, amikor abbahagytuk a terápiát, randevúzgatott ezzel-azzal, de senkivel nem feküdt le.

– Olyan más úgy találkozni valakivel, hogy arra figyelek, vajon tetszik-e nekem, jól érezem-e magam vele, kellemes egyéniség-e. Azelőtt sose gondoltam ilyesmire. Bárki volt is velem, csak azon voltam, hogy ő jól érezze magát, és jó véleménye legyen rólam. Tudja, régebben sose az érdekelt egy randevú után, hogy vajon akarom-e azt az embert újra látni. El voltam foglalva az aggodalommal, hogy vajon tetszettem-e neki annyira, hogy felhívjon. Éppen fordítva csináltam mindent!

Amikor Trudi eldöntötte, hogy abbahagyja a terápiát, már nem csinált mindent fordítva. Könnyedén felismerte az alkalmatlan partnereket. Még ha fellobbant is benne az érdeklődés szikrája egy tartózkodó férfi iránt, hamar kihunyt, miután hűvös aggyal fölmérte a partnert, a helyzetet, a lehetőségeket. Nem volt többé vásárló a fájdalomra és elutasításra. Most már olyan partnert akart, aki igazi társ – vagy inkább senki. Nem alkudott meg többé. A tény azonban továbbra is fennállt, hogy Trudi semmit nem tudott arról, milyen az élet fájdalom és elutasítás nélkül, hogyan lehet kellemesen és teljes kötődéssel élni. Nem tudta, milyen az a teljes közelség: egy olyan kapcsolat velejárója, ami után most már vágyott. Noha mindig vágyott a bizalmas együttlétre, sosem kellett egy igazi kapcsolatban megfelelnie. Nem volt véletlen, hogy az elutasító magatartás vonzotta: igaziból egy teljesen bizalmas kapcsolatot nehezen viselt volna el. Intim viszonyok sosem léteztek a családjában, csak harcok és kiegyezések, ahol az egyezségek csak újabb harcok csíráját hordták magukban. Fájdalom létezett és feszültség, néha átmeneti megkönnyebbülés, de soha nem volt igazi együttlét, bizalom, közelség vagy valódi szeretet. Hogy ne legyen olyan, mint manőverező anyja, Trudi elképzelése a szeretetről az volt, hogy adni kell, s cserébe nem kell kérni semmit. Amikor a terápia hozzásegítette ahhoz, hogy kimásszon az önfeláldozó mártíromság csapdájából, már tudta, hogy mit nem szabad csinálnia, s ez nagy fejlődést jelentett, de még csak félúton volt a cél felé.

A következő lépés az volt, hogy Trudinak rá kellett ébrednie, joga van hozzá, hogy olyanok társaságában legyen, akikről jó a véleménye, még ha kissé unalmasnak találja is őket. A túlságosan szerető nők gyakori tapasztalata az unalom a „helyes" fiúk társaságában: nem szólnak riasztócsengők, nem robbannak bombák, nem esnek le a csillagok az égről. Ha nincs ez az izgalom, elfogja őket a nyugtalanság, az ingerültség, furán, kényelmetlenül érzik magukat, s ezt az állapotot általában unalomnak nevezzük. Trudi nem tudta, hogyan viselkedjék egy kedves, figyelmes, iránta érdeklődő férfivel. Mint a többi megszállottan szerető nőnek, Trudinak is kihívás kellett, hogy működésbe lépjenek a társas ösztönei; az kevés volt, hogy pusztán élvezze egy férfi társaságát. Nem tudta, hogy bánjon a partnerével, nem tudta elengedni s jól érezni magát, hacsak nem kellett ügyeskednie, ravaszkodnia a kapcsolat fenntartása érdekében.

Hozzá volt szokva az izgalomhoz, a fájdalomhoz, a sikerrel vagy kudarccal végződő küzdelemhez. Egy olyan viszony, amelyből hiányoztak ezek az erős fűszerek, nem látszott fontosnak, ráadásul még kényelmetlen érzést is okozott. Furamód, a kiegyensúlyozott, megbízható és jó kedélyű fickók jobban zavarba hozzák az ilyen nőket, mint a figyelmetlen, érzelmileg megközelíthetetlen, tartózkodó egyének.

A megszállottan szerető asszony hozzá van szokva a negatívumokhoz, az elutasító viselkedéshez; jobban ki is ismeri magát e téren, mint egy „barátságosabb" terepen – hacsak nem dolgozik, nagyon keményen azért, hogy ezt a helyzetet megváltoztassa a maga számára. Amíg Trudi nem tanulja meg, hogyan érezheti jól magát egy olyan férfi társaságában, akinek partnere érdekei éppolyan fontosak, mint a sajátjai, addig nem remélheti, hogy valaha is gyümölcsöző párkapcsolatba léphet valakivel.

A megszállottan szerető nőkre, mielőtt meggyógyulnak, általában a következő szexuális magatartás jellemző:

-       „Mennyire szeret engem (mennyire szorul rám)?" – teszi fel a kérdést a nő, s nem az érdekli: „Mennyire fontos ő nekem?"

-       A szexuális viszonyt leginkább befolyásoló meggondolása: „Mit tegyek, hogy még jobban szeressen (még jobban szüksége legyen rám)?"

-       A késztetése, hogy a szerinte rászorulóknak odaadja önmagát, meglehetősen szabados szerelmi életmódra viszi rá (maga ítél így saját magáról), de ez a viselkedés inkább mások javát helyezi előtérbe, kevésbé szolgál saját kényére-kedvére.

-       A szexet eszközként használja arra, hogy manipulálja vagy megváltoztassa a partnerét.

-       A kölcsönös manipuláción alapuló, a másik fölötti uralomért folyó harcot különösen izgalmasnak érzi. Csábosán viselkedik, hogy keresztülvigye a saját akaratát, s ha ez sikerül, boldog, ha nem, le van törve. A kudarc rendszerint arra sarkallja, hogy még nagyobb erőbedobással próbálkozzék.

-       A szorongást, a félelmet és a fájdalmat összetéveszti a szerelemmel és a szexuális izgalommal. Ha a gyomra összeszorul, azt mondja: „szerelmes vagyok".

-       A partnere izgalma váltja ki belőle az izgalmat. Saját magától nem tudja jól érezni magát; valójában retteg a saját érzelmeitől

-       Nyugtalan, ha nincs elfoglalva egy meddő viszony jelentette kihívással. Szexuálisan nem vonzódik olyan férfihez, akivel nem kell megküzdenie. Az ilyet „unalmasnak" ítéli.

-       Gyakorta olyan partnert választ, aki szexuális téren tapasztalatlanabb nála, mert ily módon ő lehet az irányító fél.

-       Vágyik a fizikai közelségre, de mivel fél feloldódni egy másik emberben és/vagy attól is retteg, eluralkodik rajta saját szeretetvágya, ezért egyedül olyan férfivel érzi jól magát, akit a viszonyuk állandó feszültségei érzelmileg távolabb tartanak tőle. Megrémül, ha egy férfi testileg-lelkileg a rendelkezésére áll. Ilyenkor elmenekül vagy elmarja magától a másikat.

Trudi kétségbeesett kérdése, amelyet együttműködésünk kezdetén tett fel nekem („Hogy lehet az, hogy neki is meg nekem is olyan jó volt az ágyban, hogy olyan közel kerültünk egymáshoz, pedig egyébként minden rossz volt közöttünk?") figyelmet érdemel, mert sok megszállottan szerető asszony szembesül a jó szex – rossz kapcsolat dilemmájával. Legtöbbünket arra tanították, hogy a „jó" szex egyenlő az „igazi" szerelemmel, és fordítva: a szex nem lehet igazán élvezetes, teljes élményt nyújtó, ha a kapcsolat egészében nem kielégítő. A túlságosan szerető nőkre ez egyáltalán nem igaz: A kapcsolataink minden szintjén – a szexuális téren is –munkáló erők miatt előfordulhat, hogy egy rossz viszonyon belül izgalmas, szenvedélyes, lebilincselő szexuális élményben van részünk.

Bajban vagyunk, ha meg kell magyaráznunk a családunknak vagy barátainknak, miért ébreszt bennünk egy nem különösebben csodálatra, vagy szeretetre méltó egyén olyan heves vágyakozást és reményteljes izgalmat, amelyet sohasem érzünk egy kedvesebb, „szalonképesebb" ember iránt. Nehéz szavakba foglalni, hogy minket az az álmunk vezérel, hogy egyszer sikerül előcsalni partnerünkből mindama pozitív tulajdonságokat – a szeretetet, a törődést, a figyelmet, a becsületes egyenességet, a nemes jellemet –, amelyek, meggyőződésünk szerint ott szunnyadnak a lelke mélyén, s csak a mi szeretetünk melegsége kell hozzá, hogy előbújjanak, mint a hajtások a földből. A megszállottan szeretők azt mondják maguknak, hogy a kedvesüket még senki sem szerette igazán, se a családjuk, se az előző feleségük vagy barátnőik. Sérült lelkűnek gondoljuk őt, s buzgón vállaljuk, hogy mindenért kárpótoljuk, amit addig nem kapott meg. Tekinthetjük úgy is, hogy egy fordított Csipkerózsika történettel van dolgunk: az elvarázsolt alvó arra vár, hogy egy igaz szerelmes csókja megszabadítsa az álom rabságából. Mi akarunk a szabadítók lenni, akik megváltjuk partnerünket abból az állapotból, amelyet mi rabságnak látunk. Érzelmi hidegségét, ingerültségét, depresszióját, kegyetlenségét, közönyét, durvaságát, hazugságait vagy szenvedélybetegségét a szeretethiány tüneteiként értékeljük. Hibáival, kudarcaival, sőt patologikus elferdüléseivel szemben pajzsként emeljük a szerelmünket. Eltökélten hisszük, hogy a szerelmünk erejével megmenthetjük öt.

A szex az egyik legfontosabb eszköz arra, hogy egészségessé tegyük, „szeressük" öt. Minden együttlét magába sűríti a megváltoztatására összpontosított energiáinkat. Minden érintés, minden csók arra szolgál, hogy megértessük vele, milyen különleges és értékes személyiség, mennyire csodáljuk őt és rajongunk érte. Biztosak vagyunk benne, hogy amint meggyőzzük őt a szerelmünkről, abban a pillanatban átváltozik igazi önmagává, s megtestesíti mindazt, amit akarunk tőle, amire szükségünk van.

A szex ilyenformán jó vele valamennyire, hiszen ez kell nekünk, s rengeteg energiát ölünk abba, hogy jó, csodálatos legyen. Bármilyen legyen is a fogadtatás, mi mindenképpen még jobban igyekszünk, még odaadóbbak, még meggyőzőbbek akarunk lenni. Más erők is munkálnak emögött. Például: noha azt hinnénk, hogy boldogtalan kapcsolatban a testi kielégülés sem valószínű, ne feledjük, hogy a gyönyör megszabadít a testi-lelki feszültségektől. Míg az egyik nő hajlamos arra, hogy konfliktus esetén elkerülje a szexuális érintkezést, a másik hasonló esetben azt tapasztalhatja, hogy a szex nagyon hatásos módja a feszültségek oldásának – legalábbis átmenetileg. Egy boldogtalan, nem megfelelő partnerrel folytatott viszonyban előfordulhat, hogy a szeretkezés a kapcsolat egyeden örömforrása, az egyeden út, amely a másikhoz vezet.

Valójában a szex okozta megkönnyebbülés egyenesen arányos lehet azzal a feszültséggel, amely megelőzte a szeretkezést. Ez teljesen érthető. Sok szerelmespár tapasztalja, függetlenül attól, hogy egészséges vagy sem a viszonyuk, hogy különösen jó együtt lenni egy veszekedés után. A konfliktust követően két dolog szítja fel a szenvedélyt: az egyik a már említett megkönnyebbülés, a másik az a tény, hogy ilyenkor, „csata" után, nagy az igyekezet, bizonyítani kell, hogy a kapcsolat működik, s meg kell erősíteni a meggyengült, megtépázott kötelékeket. Az, hogy nézeteltérés után a partnerek különösen élvezetesnek találják az együttlétet, a teljes kapcsolat igazolását, megerősítését jelentheti a számukra: „Látod, milyen közel állunk egymáshoz, mennyire tudjuk szeretni egymást, mennyi örömet okozunk egymásnak. Valóban összetartozunk!"

A nagy kielégülést okozó fizikai együttlétnek megvan az ereje, hogy mély kötődést hozzon létre két ember között. Nekünk, megszállottan szerető nőknek a megszállottan szerető nőkre különösen igaz, hogy a férfival vívott harc hevessége felsrófolhatja a szeretkezés hevességét is, s így a férfihoz való kötődésünket is szilárdítja. A fordítottja is igaz: ha a partnerünk nem jelent különösebb kihívást, nem kell harcolni vele, akkor szexuális téren sem lobbannak feltétlenül nagy szenvedélyek. Ha nem vagyunk miatta állandó izgalomban, feszültségben, és a szexszel semmit nem kell bizonyítani, akkor egy könnyedebb, oldottabb kapcsolat túl simának, túlságosan eseménytelennek tűnhet. A számunkra ismerős „viharos" érzelmek után az ilyen, unalmasnak tetsző viszony csak megerősíti bennünk a hitet, hogy az „igazi" szerelemtől elválaszthatatlan a feszültség, a harc, a szívfájdalom, és a dráma.

S ha már itt tartunk, nem kerülhetjük meg a kérdést: mi is az igazi szerelem? Nem könnyű ezt meghatározni, de azért megkockáztatom azt kimondani, hogy a nehézség abból adódik, hogy a mi kultúrkörünkben két szögesen ellentétes, sőt egymást kizáró szerelemfelfogást próbálnak egy meghatározásba belegyömöszölni. Így minél többet beszélünk a szerelemről, annál nagyobb ellentmondásba keveredünk, s amikor észleljük, hogy a szerelem két aspektusa szemben áll egymással, akkor megzavarodunk, feladjuk, s csalódottan leszögezzük, hogy a szerelem túl személyes, túl misztikus, túl rejtélyes ahhoz, hogy pontosan megfogalmazzuk, micsoda.

A görögök okosabbak voltak. Két különböző fogalmat használtak: az éroszt és az agapét, hogy a szerelem két oldalát megkülönböztessék. Az érosz természetesen a szenvedélyes szerelemre utal, míg az agapé a szenvedélyektől mentes, kiegyensúlyozott és felelősségteljes szeretetet jelent, amely két, egymással szívből törődő ember között alakul ki.

Az érosz és agapé különbsége segít megértenünk a lényeget, ha a szerelem kétarcúságát egy adott kapcsolatban vizsgáljuk meg. Azt is megérthetjük, miért vannak mindkét érzésnek zászlóvivői, vagyis olyanok, akik kijelentik: egyik vagy másik a szerelem átélésének igazi útja. Mégis, mindkét típusú szerelemből hiányzik valami fontos, ami a másikban megvan. Lássuk, a két oldal külön-külön hívei hogyan (télik meg a szerelem mibenlétét:

Az érosz-pártiak: Az igazi szerelem mindent betöltő, kétségbeesett vágyakozás egy különleges, rejtélyes, megfoghatatlan személy iránt. A szerelem hőfoka a szeretet iránt érzett megszállott szenvedély mértékével mérendő. Kevés idő és figyelem jut az élet más dolgaira, hiszen annyi energiát visz el, hogy múltbeli találkozásainkra gondoljunk, vagy elképzeljük a jövendőbelieket. Sokszor óriási akadályokat kell leküzdeni, tehát szenvedés nélkül nincs igazi szerelem. A szerelem mélysége azzal is mérhető, mekkora szenvedést és mennyi nehézséget képes elviselni a szerelmes a másikért, a kapcsolatért. Az igazi szerelemmel izgalom, dráma, aggodalom, feszültség, titokzatosság és vágyakozás jár.

Az agapé–pártiak véleménye: Az igazi szerelem két szeretetteljes, egymás iránt felelősséget érző ember kötődése. Világszemléletük, érdeklődésük, céljaik nagyrészt megegyezőek, de a másik különbözőségét jó szívvel elviselik. Szerelmük mélységét a kölcsönös bizalom és tisztelet mértéke határozza meg. A kapcsolatuk lehetővé teszi mindkettejüknek, hogy az élet más területein megvalósíthassák önmagukat, eredményeket érhessenek el, alkothassanak. Örömet lelnek közös élményeikben: jó visszagondolni a múltjukra, átélni a jelent, s várni azt, ami még jön. Mindketten egymás legjobb, legmeghittebb barátai. A szerelem másik fokmérője az a készség, amellyel őszintén önmagukba tekintenek, hogy a kapcsolatukat még jobban elmélyíthessék, még szárnyalóbbá tegyék. Az igazi szerelmet az állandóság, a biztonság, az odaadás, a megértés, a barátság, az egymás támogatása és a kölcsönős elégedettség jellemzi.

A megszállottan szerető nők általában a szenvedélyes szerelmet, az éroszt élik át azzal a férfival, aki erre teljesen alkalmatlan. Igazság szerint éppen ez az alkalmatlanság váltja ki a heves érzéseket. A szenvedélyt a folytonos harc, az akadályfutás tartja életben, s az elérhetetlen utáni vágyakozás tartja életben. A szenvedély szó szerint szenvedés, s leggyakrabban az a helyzet, s általában minél nagyobb a szenvedés, annál mélyebb a szenvedély. Egy viharos szerelem felvillanyozó intenzitása nem mérhető egy állandó, kiegyensúlyozott kapcsolat szelídebb örömeihez, következésképpen, ha a nő szenvedélye tárgyától megkapná végre azt, amire oly hevesen vágyakozik, akkor a szenvedés abbamaradna, s a szenvedély egykettőre elhamvadna. Aztán hogy a keserves fájdalom megszűnt, a nő talán azt mondaná magában, hogy „kiábrándultam".

A társadalom, amelyben élünk, s a tudatunkat állandóan befolyásoló média, e kétfajta szerelmet minduntalan összezavarja. Ezernyi úton-módon győzködnek minket arról, hogy a szenvedély (érosz) elégedettséget, beteljesülést hoz majd (agapé). Valójában ezzel azt állítják, hogy ha elég nagy a szenvedély, akkor tartós kapcsolat jön létre két ember között. A nagy, kezdeti szenvedélyre épített, de kudarcba fulladt számtalan viszony cáfolja ezt a tételt. A csalódottság, szenvedés és a vágyakozás nem járul hozzá egy tartós, erős, sokat adó kapcsolat létrejöttéhez, noha mindezek kétségtelenül jó alapot szolgáltatnak a szenvedélyes szerelemhez.

A közös érdeklődés, a közös értékek és célok valamint meghitt, bensőséges kötődésre való képesség kell ahhoz, hogy a szerelmesek a kezdeti érzéki kábulat elmúlása után elkötelezett, odaadó partnerekké válhassanak, kapcsolatuk túlélje az idő múlását. Ehelyett legtöbbször mi történik? A szenvedélyes kapcsolatban, ahol kavarog az izgalom, a kín és a beteljesületlenség érzete, mintha hiányozna valami fontos. Az elkötelezettség hiányzik, s az eszköz ahhoz, hogy a kaotikus viszonyból szilárd, biztonságérzetet nyújtó kapcsolat teremtődhessék. Ha valamiképpen a felek leküzdenek az előttük tornyosuló akadályokat, s igazán egymás felé fordulnának, akkor egymásra tekintve talán mindketten azt gondolnák: de hová lett a szerelem? Meleg, kedves, biztonságos fészekben érzik magukat a másikkal, mégis – mintha becsapta volna őket valaki, mert már nem dúl bennük a vad vágy a másik meghódítására.

A szenvedély ára a félelem; ugyanakkor ez a szenvedélyt tápláló fájdalom és félelem meg is ölheti a szerelmet. A stabil kapcsolatért az unalommal fizetünk, s a kapcsolatot megerősítő biztonságérzet egyben élettelenné is merevítheti a viszonyt.

Ha a kapcsolat megszilárdulása után sem akarjuk veszni hagyni az izgalmat, a kihívást, akkor nem a kielégítetlenség, a vágyódás az, amire építenünk kell, hanem az, amit D. N. Lawrence az elkötelezett férfi és nő közötti örömteli titkoknak nevez. Lawrence sugallata szerint ehhez egyetlen, kiválasztott partner kell, mivel az agapéban megtestesülő bizalom és becsületesség össze kell kapcsolódjék a merész és törékeny szenvedéllyel, s csak így lehet igazi meghittségét teremteni. Egy gyógyulófélben lévő alkoholistától hallottam a következő, egyszerűségében gyönyörű megfogalmazást: „Amikor ittam, rengeteg nővel lefeküdtem, s általában mindig ugyanazt éltem át. Amióta józanul élek, csak a feleségemmel szeretkezem, s mégis, minden alkalom új élményt jelent."

Az a felvillanyozó izgalom, amely nem egymás felzaklatásából fakad, hanem abból, hogy annyira ismerem a másikat, s az annyira ismer engem – ritka, mint a fehér holló. Legtöbbünk, akik állandó, biztos kapcsolatban élünk, a kiszámíthatóságra, a nyugalomra és egymás támogatására esküszünk, mert félünk mindama titok, misztérium felderítésétől, amelyei együtt, mint férfi és nő testesítünk meg; félünk önmagunk mélységeinek feltárásától. S a bennünk lakozó ismeretlentől való félelmünkben elesünk attól a legnagyobb ajándéktól, amelyet elkötelezett együttlétünk a kezünk ügyébe helyez: az igazán bensőséges meghittségtől.

A megszállottan szerető nők számára a valódi meghittség csak gyógyulásuk után érhető el. Egy későbbi fejezetben újra találkozunk Trudival, aki szembesült a gyógyító folyamat jelentette kihívással, amely mindnyájunkra vár.

SZERETNI FOGSZ,
HA SZENVEDEK
ÉRTED?

                                                                      Kicsim, ne hagyj itt, ne menj el.

                                                                   Feldob, ha miattad vagyok levert.

                                                                                   Az utolsó blues (The Last Blues Song)

Át kellett hajolnom egy halom festővásznon, hogy el tudjam olvasni a rendetlen nappali falának közepén függő, bekeretezett verset. A régimódi, tájképet ábrázoló olajnyomaton elfakult betűk:

Én drága anyám

Anyám, drága anyám,

Ha rád gondolok.

Minden vágyam, hogy

jó legyek, megigazuljak.

Mindent, mi jó,

Nemes és nagyszerű

Tőled kaptam, Anyám,

Te áldó kezű.

Lisa, a szerény keresetű művész, aki a lakását használta műteremként, a kép felé intett, és könnyedén felnevetett.

– Cikis, ugye? Rémesen közhelyes! – mondta, de aztán elárulta, hogy mélyebb érzések fűzik a képhez:

– Kimentettem a szemétből, amikor egy barátnőm költözött, és ki akarta dobni. Mókából vette egy kiárusításon. Szerintem van benne valami… – Megint nevetett, aztán szomorkásán hozzátette: – Az anyám iránti ragaszkodásom sok bajba sodort engem a férfiakkal kapcsolatban.

Lisa elgondolkodott. A magas, zöldszemű, hosszú, sötét hajú lány, igazi szépség volt. Intett nekem, hogy üljek le a szoba viszonylag rendezett sarkába, a kockás takaróval fedett matracra. Teára invitált. Amíg a víz felfont, pár percig csendben ültünk.

Lisát egy közös barátunk ajánlotta a figyelmembe, aki egyet s mást elmesélt róla. Lisa „passzív alkoholista" volt, mivel olyan családban nőtt fel, ahol alkoholisták éltek. A passzív alkoholista kifejezés csupán arra utal, hogy az illető a kapcsolatteremtésben és kapcsolattartásban rossz mintákat tanul a vele szoros közelségben élő alkoholistától. Ez a személy lehet szülő, házastárs, gyerek vagy barát, a velük való érintkezés általában ugyanazzal a hatással jár a „passzív alkoholistára": az önbecsülés alacsony lesz, igénye van arra, hogy másoknak szükségük legyen rá, heves kényszert érez, hogy másokat megváltoztasson, irányítson és hajlandó szenvedni. Valójában a megszállottan szerető nők jellegzetes tulajdonságai mind megtalálhatók az alkoholisták és egyéb szenvedélybetegek lányaiban, feleségeiben.

Azt már tudtam, hogy Lisa férfiakhoz való felnőttkori viszonyát alapvetően meghatározta a gyermekkora, amikor alkoholista anyját gondozta, védelmezte. Türelmesen vártam, hogy Lisa beavasson a részletekbe.

Hárman voltak testvérek; Lisának volt egy nővére, aki miatt a szülei annak idején sietve összeházasodtak, s egy öccse, aki szintén váratlanul csöppent a családba Lisa születése után nyolc évvel, amikor az anyja még javában ivott. Lisa volt az egyeden, tudatosan vállalt gyerek.

– Az anyámat tökéletesnek tartottam, talán mert annyira szükségem volt erre a hitre. Olyannak képzeltem, amilyennek látni akartam, s megfogadtam, hogy olyan leszek, mint ő. Micsoda ábrándvilágban éltem! – Lisa megcsóválta a fejét. – Én akkor születtem, amikor ő meg az apám még szerették egymást, ezért én voltam az anyám kedvence. Ezt pontosan tudtam, bár ő azt mondogatta, hogy mindannyiunkat egyformán szeret. Amikor lehetett, mindig együtt voltunk. Amikor kicsi voltam, akkor biztosan gondoskodott rólam, de aztán fordult a kocka, s én kezdtem őrá vigyázni.

– Az apám legtöbbször rémesen viselkedett. Durván bánt az anyámmal, eljátszotta az összes pénzünket. Jól keresett, mint mérnök, de sose volt semmink, mindig költöztünk egyik helyről a másikra.

– Tudja, ez a kis vers a falon jól kifejezi a vágyamat, hogy minden sokkal jobb legyen, mint a valóságban. Most már kezdem belátni, hogy így volt. Egész életemben arra törekedtem, hogy őt olyannak láthassam, mint amiről a vers ír, de az anyám nagyon ritkán közelítette meg akárcsak távolról is azt az ideált, mert legtöbbször részeg volt. Én már nagyon korán próbálkoztam, hogy az összes szeretetemet, törődésemet és energiámat rá összepontosítsam, és azt reméltem, hogy majd visszakapom tőle, erre nagyon nagy szükségem lett volna. – Lisa elhallgatott, a szeme elfelhősödött egy pillanatra. – Mindenre most jöttem rá, a terápia során. Néha nagyon fáj belegondolni, mi volt a valóság, amit sehogy se tudtam megváltoztatni. – Az anyám és én nagyon közel álltunk egymáshoz, de én már nagyon korán – nem is emlékszem, mikor – elkezdtem úgy viselkedni, mintha én lennék az anya és ő a gyerek. Aggódtam érte, és próbáltam megvédeni az apámmal szemben. Apróságokkal próbáltam felvidítani. Mindenáron boldoggá akartam tenni, mert egyedül ő volt nekem. Tudom, hogy törődött velem, mert sokszor odahívott maga mellé, és együtt üldögéltünk összekapaszkodva sokáig. Nem is beszélgettünk, inkább csak összebújtunk. Most, ha visszanézek, látom, hogy mindig rettegtem miatta – hogy egyszer valami borzasztó történik. Olyasmi, amit én megakadályozhatok, ha elég éber vagyok. Nem könnyű így élni egy gyereknek, de én nem tudtam, hogy másként is lehetne. Nem úsztam meg, mire kamaszkorba jutottam, súlyos depressziós időszakaim voltak.

Lisa halkan felnevetett. – A depresszióban az volt a legrosszabb, hogy amikor rám tört, nem tudtam annyira odafigyelni az anyámra. Én pedig igazán lelkiismeretes voltam… És rettegtem attól, hogy akárcsak egy rövid időre is elengedjem magamtól. Az egyetlen mód erre az volt, hogy valaki másba kapaszkodjak.

Lisa behozta a teát egy vörös-fekete, lakkozott tálcán, amelyet a földre helyezett, a lábunk elé.

– Amikor tizenkilenc lettem, elmehettem Mexikóba két barátnőmmel. Ez volt a legelső alkalom, hogy elmentem az anyám mellől. Három hétre mentünk, s a második héten találkoztam egy iszonyúan jóképű mexikóival, aki gyönyörűen beszélt angolul, nagyon lovagias volt velem, és roppant figyelmes. A harmadik héten mindennap megkérte a kezemet. Azt mondta, hogy szeret, és most, hogy megtalált, nem tudja elképzelni az életét nélkülem. Nekem sem kellett több, ennél jobbat nem is mondhatott volna, hogy levegyen a lábamról. Azt mondta, hogy szüksége van rám, s nekem minden porcikám azt kívánta, hogy valaki rám szoruljon. Mellesleg, valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy el kell szakadnom az anyámtól. Otthon minden olyan sötét volt és sivár. Az a férfi gyönyörű életet ígért nekem. A családja gazdag volt. Jó iskolába járatták. Semmit nem csinált, amennyire meg tudtam ítélni, de arra gondoltam, hogy elég pénzük van, nem kell dolgoznia. S az, hogy ő jómódú, mégis szüksége van rám, nagyon hízelgett nekem; roppant fontosnak érezhettem magam. – Felhívtam az anyámat, és lelkesen elmeséltem mindent. Ó azt mondta, bízik bennem, hogy jól döntünk. Hát nem kellett volna bíznia. Elhatároztam, hogy férjhez megyek, s ez nagy hiba volt.

– Tudja, én nem voltam tisztában a saját érzéseimmel. Nem tudtam, hogy szerelmes vagyok-e belé, akarom-e őt. Csak azt láttam, hogy végre itt van valaki, aki azt mondja, szeret engem. Addig nagyon kevés ismeretségem volt, szinte semmit nem tudtam a férfiakról. Annyira elfoglaltak az otthoni teendők. Üres voltam belül és akkor jött valaki, aki látszólag olyan sokat ajánlott föl nekem. És azt mondta, hogy szeret. Én oly sokáig szerettem mást, s végre ott volt az alkalom, hogy én legyek az, aki kap. Már nagyon kellett, mert lelkileg teljesen kiszikkadtnak éreztem magam, hogy már adni sem tudtam semmit.

– Szóval, gyorsan összeházasodtunk, még a szüleinek sem szólt. Most őrültségnek hat, de akkor úgy vettem ez is a szerelmének a bizonyítéka, hogy a szülei ellenében vállal engem. Azt hittem, hogy a házassággal a szülei ellen lázad, de csak éppen annyira, hogy feldühíti őket, de azért nem tagadják ki. Most már másképp látom. Tulajdonképpen volt rejtenivalója a szexuális életével kapcsolatban, s az, hogy felesége van, szalonképesebbé tette őt mások szemében. Azt hiszem, ezért mondta, hogy szüksége van rám. Én pedig tökéletes választás voltam, mert amerikaiként csak gyanús idegen lehettem abban a kultúrában. Bárki más a helyemben, különösen az ő társadalmi osztályából, előbb-utóbb elmondta volna valakinek, amit én is láttam. Akkor pedig az egész város megtudta volna. Én meg kinek mesélhettem volna? Ki állt velem szóba? És ki hitt volna nekem?

– Azt hiszem ez az egész nem volt tudatos, kiszámított törekvés a részéről, legalábbis nem jobban, mint amennyire én meg tudtam volna indokolni a házasságomat. Valamiképpen összeillettünk, s eleinte azt hittük, hogy ez a szerelem.

– És tudja, mi történt az esküvő után? Haza kellett menni, és olyan emberekkel együtt élni, akik még csak nem is tudtak a házasságunkról! Szörnyű volt. Engem utáltak, s az volt az érzésem, hogy őrá is már régebb óta haragudtak. Egy szót nem beszéltem spanyolul. Az egész család tudott angolul, de nem voltak hajlandóak megszólalni. Teljesen ki voltam közösítve, senkivel nem érintkeztem, s rettegtem az első perctől kezdve. Esténként gyakran egyedül hagyott, olyankor a szobánkban maradtam, s megszoktam, hogy nélküle aludjak el. Szenvedni már tudtam, megtanultam otthon. Valahogy azt képzeltem, hogy ez a szerelem ára, s természetes dolog.

– Gyakran részegen jött haza, felajzottan, s ez rémes volt. Női parfümöt éreztem rajta.

– Egy éjjel már régen aludtam, amikor felriadtam valamire. Ott állt a férjem, be volt rúgva, és az én hálóköntösömben illegette magát a tükör előtt. Megkérdeztem, hogy mit csinál, s erre azt mondta: „Ugye, milyen csinos vagyok?" Kicsit mórikálta magát, s láttam, hogy ki van rúzsozva.

– Végre leesett a tantusz. Tudtam, hogy ki kell szabadulnom onnan. Addig is nyomorultul éreztem magam, de biztosra vettem, hogy én vagyok a hibás, ha még jobban szeretném őt, akkor mellettem maradna. A szüleit is rábírhatnám, hogy elfogadjanak, sőt szeressenek is. Hajlandó voltam rá, hogy még keményebben próbálkozzam, éppen úgy, ahogy azelőtt az anyámmal. De ez már más helyzet volt. Őrültség.

– Pénzem nem volt, s lehetőségem sem, hogy szerezzek, úgyhogy másnap megmondtam neki, mindent elmondok a szüleinek, ha nem visz el San Diegóba. Azt hazudtam, hogy telefonáltam a mamámnak, s ő ott vár, s ha odavisz, többé nem háborgatom. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, mert közben attól féltem, hogy megöl, vagy ilyesmi, de sikerült a dolog. Annyira félt, hogy megtudják a szülei. Szó nélkül elvitt a határig, adott pénzt a buszra San Diegóig és még vagy tizenöt dollárt. Egy barátnőmnél kötöttem ki San Diegóban. Addig ott voltam, amíg munkát találtam, aztán negyedmagammal lakást béreltem, s elég vad életbe kezdtem.

– Addigra már semmilyen személyes érzés nem maradt bennem, teljesen érzéketlenné váltam, csak a részvétre való hatalmas képességem működött, s emiatt sokszor bajba kerültem. A következő három–négy évben rengeteg férfivel lefeküdtem, mert sajnáltam Őket. Szerencse, hogy nagyon nem fajult el ez a helyzet. A legtöbbjük alkoholista vagy kábszeres volt. Bulikon találkoztam velük, néha bárban, és mindig úgy látszott, hogy szükségük van a megértésemre, a segítségemre, s ez vonzott, mint a mágnes.

Lisa vonzalma az ilyen típusú férfiakhoz tökéletesen érthető az anyjával való kapcsolata fényében. A szeretethez legközelebbi állapot, ami Lisának osztályrészül jutott gyermekkorában, az, hogy szükség volt rá. Amikor tehát felbukkant egy férfi, akinek látszólag szüksége volt rá, akkor ő felajánlotta a szerelmét. A partnernek nem kellett kedvesnek, odaadónak, figyelmesnek lennie. A rászorultságának a tudata elég volt Lisának ahhoz, hogy felkavarodjanak benne a régi érzelmek, s felébredjen benne a gondoskodás ösztöne.

– Az életem zűrös volt – folytatta a történetet –, éppúgy, mint az anyámé. Nehéz lett volna megmondani, melyikük volt a betegebb. Huszonnégy éves voltam, amikor az anyám kijózanodott. A nehezebbik utat választotta. Egyedül ült otthon, s magától felhívta a Névtelen Alkoholisták Segélyszolgálatát, és segítséget kért. Kiküldtek hozzá két embert beszélgetni, akik elvitték őt egy találkozóra aznap délután. Azóta egy kortyot sem ivott.

Lisa szeretetteljesen mosolygott anyja bátorságán.

– Gondolom, már nem bírta tovább, mert egyébként nagyon büszke asszony, túl büszke ahhoz, hogy segítséget kérjen, hacsak nem megy másképp. Hála Istennek, hogy nem voltam ott, különben bedobtam volna magam, hogy könnyítsék az állapotán, s akkor talán sohasem jut el az igazi segítségig.

– Akkor kezdett keményen inni, amikor kilenc éves voltam. Amikor hazamentem az iskolából, ő mindig ott feküdt a díványon, ki volt nyúlva, mellette az üveg. A nővérem mindig mérges volt rám, mondván, hogy nem veszem tudomásul a valóságot, s így is volt, de én túlságosan szerettem az anyámat, s még magam előtt sem ismertem be, hogy ő bármi rosszat tett volna.

– Nagyon közel álltunk egymáshoz. Ő meg én. Amikor szétesett a szüleim házassága végleg, akkor én akartam őt kárpótolni mindenért. Az ő boldogsága volt nekem a legfontosabb a világon. Nekem kellett jóvátenni, hogy az apám fájdalmat okozott neki, s én nem tudtam mást, csak jól viselkedni. Tökéletes igyekeztem lenni mindenben. Főztem, takarítottam anélkül, hogy bárki kérte volna. Próbáltam meghúzni magam, senkinek sem a terhére lenni.

– Semmi nem sikerült. Most már tudom, hogy két hihetetlen nagy problémát akartam a nyakamba venni: a szüleim rossz házasságát és anyám súlyosbodó alkoholizmusát. Esélyem sem volt a sikerre, de ez nem riasztott vissza. S aztán, hogy nem sikerült, magamat vádoltam a kudarcért.

– Az anyám boldogtalansága nekem is fájt. Tudtam, hogy van még terület, ahol bizonyíthatok, például az iskola. Nem voltam túl jó tanuló, mert nagyon lekötöttek az otthoni problémák, az öcsémre kellett vigyáznom, főztem, és végül munkát is vállaltam, hogy segítsek anyagilag. Az iskolában évente egyszer tudtam valami briliáns teljesítményt nyújtani. Gondosan megterveztem, mi legyen az, hogy legyen minél hatásosabb. így akartam bizonyítani a tanároknak, hogy nem vagyok hülye. De ettől eltekintve éppen csak átcsúsztam a küszöbön. Azt mondták a tanárok, hogy meg sem próbálok jobb lenni. Haha! Nem tudták, hogy mennyire küszködöm, hogy jó legyek – hogy otthon összetartsam a családot. De az eredményeim rosszak voltak, az apám üvöltött, az anyám meg sírt. Magamat vádoltam, hogy nem vagyok tökéletes. És még jobban igyekeztem.

Ilyen súlyos működési zavarokkal küzdő családokban, ahol látszólag megoldhatatlan problémák halmozódnak, az emberek más, egyszerűbb gondokra összpontosítanak, –amelyeket talán meg is lehet oldani. Imígy vált Lisa élőmenetele központi kérdéssé – még Lisa szemében is. A család hinni akarta, hogy ez az a kérdés, amely ha megoldódik, harmóniát hoz az életükbe.

Lisára iszonyú nyomás nehezedett. Nem elég, hogy ő akarta megoldani a szülei problémáját, s ő volt, aki magára vette anyja feladatait, ráadásul még ő volt a fekete bárány is. Az óriási terhek következtében nem lehetett sikerélménye, akármilyen hősiesen küzdött is. Természetes módon az önbizalmát mindez súlyosan megtépázta.

– Egyszer felhívtam a legjobb barátnőmet, és ezt mondtam neki: „Kérlek, engedd, hogy beszéljek. Közben olvashatsz is, ha akarsz. Nem kell rám figyelned. De szükségem van valakire a vonal túlsó végén." Abban nem hittem, hogy valaki arra érdemesít, hogy meghallgatja a problémáimat! Persze, ő meghallgatott. Az apja gyógyulófélben lévő alkoholista volt, aki a Névtelen Alkoholistákhoz fordult. Azt hiszem, a barátnőm ugyanolyan jó hatással volt rám azzal, hogy meghallgatott, mint az a program a kezeitekre. Nekem nagyon nehezemre esett beismerni, hogy bármi rossz, hacsak nem az apámról volt szó. Őt nagyon utáltam.

Lisa meg én pár percig némán kortyoltuk a teát. Miután leküzdötte magában a keserű emlékeket, egyszerűen így folytatta: – Az apám tizenhat éves koromban elhagyott bennünket. A nővérem akkor már nem élt velünk. Ő három évvel volt idősebb nálam, s amint tizennyolc lett, állásba ment és elköltözött. Maradtunk az anyámmal és az öcsémmel. Azt hiszem, már lassan ott tartottam, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok, annyi teherrel járt, hogy az anyámról gondoskodjak, örömet szerezzek neki, hogy vigyázzak az öcsémre. Akkor mentem Mexikóba, megházasodtam, hazajöttem, elváltam, s aztán évekig futkostam egyik férfitől a másikig.

– Körülbelül öt hónappal azután, hogy az anyám a Névtelenekhez kezdett járni, találkoztam Garyvel. Az első együttlétünkön be volt kábítózva. A barátnőmmel hármasban kocsikáztunk, aki ismerte Garyt. Gary füves cigarettát szívott. Tetszettem neki, ő is tetszett nekem, ezt mindketten tudattunk a másikat a barátnőmön keresztül. Elég hamar felhívott ezután, és meglátogatott. Mókából rávettem, hogy üljön modellt, s emlékszem, mennyire megrohantak az érzések. Még soha más férfi iránt nem éreztem így.

– Akkor is be volt állítva, s ahogy ott ült, lassan beszélt – tudja, ahogy az emberek kábszer hatása alatt teszik –, nekem meg annyira elkezdett reszketni a kezem, hogy abba kellett hagynom a rajzot. A rajztáblát a térdemnek kellett támasztanom, hogy ne lássa a kezem remegését.

– Ma már tudom, hogy az indított annyira meg, hogy éppen úgy beszélt, mint az anyám, amikor egész nap ivott. Hosszú szünetekkel, gondosan megválogatott szavakkal, amelyek mintha túl lennének hangsúlyozva. Mindaz a szeretet és törődés, amit az anyám iránt éreztem, összekapcsolódott bennem a testi vonzalommal, mert Gary jóképű volt. Akkor még nem tudtam, mi ütött belém, természetes, hogy azt hittem, ez a szerelem.

– Az, hogy Lisa kapcsolata Garyvel nem sokkal azután kezdődött, hogy az anyja abbahagyta az ivást, nem volt véletlen. A két nő kötődése sohasem szűnt meg. Az anyja távol volt ugyan Lisától, de így is Lisa figyelmének és szeretetének középpontjában állt. Amikor a lány rájött, hogy az anyja az ő segítsége nélkül megváltozott, s kezd kigyógyulni az alkoholizmusából, akkor elfogta a félelem, hogy nincs rá szükség. Hamarosan mély kapcsolatot létesített tehát egy másik szenvedélybeteggel. Lisa a házassága után felszínes ismeretségeket kötött, egészen az anyja kijózanodásáig. Amikor az anyja segítségért a Névtelen Alkoholisták társaságához csatlakozott, akkor Lisa „beleszeretett" egy kábítószeresbe. Egy aktív szenvedélybeteggel való kapcsolatra volt szüksége ahhoz, hogy „normálisnak" érezhesse magát.

Lisa elmesélte a hatéves kapcsolat történetét. Gary csaknem azonnal odaköltözött hozzá, s az első hetekben kijelentette, hogy ha választania kell a kábítószer és a lakbérfizetés között, akkor az előbbit vásárolja meg. Lisa mindazonáltal eltökélten hitte, hogy Gary meg fog változni, s egyszer értékelni fogja a viszonyukat, s ő is fenn akarja tartani. Biztos volt benne, hogy Gary előbb-utóbb ugyanúgy fogja szeretni őt, mint ahogy ő ragaszkodott Garyhez.

A fiú ritkán dolgozott, s amikor megtette – híven Ígéretéhez –, a pénz a legdrágább marihuánára vagy hasisra ment el. Lisa kezdetben maga is megpróbálkozott a droggal, de amikor úgy találta, hogy ettől nem tudja megkeresni a kenyérrevalót, akkor felhagyott vele. Végső soron felelős volt mindkettőjükért, s ezt a felelősséget ő komolyan vette. Amikor felmerült benne, hogy kidobja a fiút (miután például ismételten pénzt vett ki az erszényéből, vagy partit rendezett a lakásban, mikor Lisa fáradtan hazajött a munkából, vagy a fiú nem jött haza egész éjjel), akkor Gary bevásárolt, vagy vacsorával várta őt, vagy azzal, hogy kifejezetten kettőjüknek szerzett kokaint, akkor Lisa elhatározása füstté vált, miközben azt mondogatta magában, hogy végül is szereti őt Gary.

A fiú történetei a gyerekkoráról megríkatták Lisát. A lány biztosra vette, hogy ha eléggé szereti Garyt, akkor kárpótolhatja minden szenvedésért. Úgy érezte, nem hibáztathatja a fiút a viselkedéséért, hiszen olyan rossz gyerekkora volt – s eközben Lisa elfeledkezett a saját fájdalmas múltjáról, annyira igyekezett Garyt jóvátenni.

Egyszer összevitatkoztak, mert Lisa nem akarta odaadni az apjától születésnapjára kapott csekket, s akkor késsel Gary összeszabdalta az összes vásznat a lakásban.

– Oda jutottam akkor már, hogy azt gondoltam: ez is az én hibám, miért kellett feldühítenem. Még mindig magamra akartam venni minden felelősséget; megpróbáltam megváltoztatni a megváltozhatatlant.

– Másnap szombat volt. Gary elment valahová, én pedig rendet raktam. Sírtam, ahogy kidobáltam háromévi festés eredményét. Ment a tévé, hogy valami elvonja a figyelmemet. Egy nő beszélt, akit megvert a férje. Az arca nem látszott, miközben elmondta az életét. Tényleg rémes dolgokat élt át, s aztán azt mondta – „Nem gondoltam, hogy akkora a baj, mert még bírtam."

Lisa lassan megcsóválta a fejét. – Pontosan ezt tettem én is. Azért maradtam abba a rémes állapotban, mert még bírtam. Ahogy a nőt hallgattam, azt mondtam, hangosan: „De hát talán többet érdemelsz, mint azt a legrosszabbat, amit még elbírsz viselni!" Akkor ráébredtem, mit mondtam, és elkezdtem sírni, mert rám is igaz volt. Én is többet érdemlek, mint a fájdalom, a csalódás, a kidobott pénz és a káosz. Minden egyes megrongált képet kézbe véve mondtam magamnak: elég volt, nem csinálom ezt tovább. Amikor Gary hazajött, a holmiját összecsomagolva találta a bejárat előtt. Lisa elhívta a legjobb barátnőjét meg a férjét, hogy legyen bátorsága megmondani Garynek, hogy el kell mennie.

– Nem volt jelenet, mert a barátaim ott voltak. Csendben elment. Később hívogatott, fenyegetődzött, de nem válaszoltam neki semmit, ezért egy idő után abbahagyta.

– Tudnia kell, hogy nem magamtól voltam ilyen – mármint hogy nem voltam semmire hajlandó. Aznap délután felhívtam az anyámat, amint beállt a nyugalom, és elmondtam neki mindent. Azt javasolta, hogy járjak az alkoholista szülők felnőtt gyerekei számara rendezett összejövetelekre. És csak azért hallgattam rá, mert annyira szenvedtem.

Ahogy a tinédzsereknek is van hasonló szervezetük, az alkoholisták felnőtt rokonai és barátai is társaságba tömörülnek, hogy egymás segítségével kimásszanak az alkoholistákkal kapcsolatos megrögzöttségeikből. Az alkoholisták felnőtt fiai és lányai azért jönnek össze, hogy a gyermekkorban őket ért rossz hatásoktól megszabaduljanak. Ezek a hatások leginkább a megszállott szeretet jellegzetességeit mutatják.

– Ekkor volt, hogy kezdtem önmagamat megérteni. Gary az volt nekem, mint az anyámnak az alkohol. Kábítószer volt, nem tudtam nélküle meglenni. Addig a napig, amíg ki nem adtam az útját, örökösen attól rettegtem, hogy elhagy. Ezért csináltam mindent úgy, hogy ő jól érezze magát. Ugyanúgy éltem, mint gyerekkoromban: keményen dolgoztam, jól viselkedtem, semmit nem követeltem magamnak, és vállaltam azt is, hogy a másik felelőssége legyek.

– Mivel mindig önfeláldozás volt az életem, nem ismertem volna önmagámra, ha nincs valaki, akit segíteni kell, vagy nincs szenvednivalóm.

Lisa mély kötődése az anyjához, és a kapcsolatukból fakadó önfeláldozás és önfeladás felkészítette a lányt azokra a későbbi szerelmi viszonyokra, amelyek inkább szenvedést, mint egyéni beteljesülést hoztak a számára. Mint kislány elhatározta, hogy a szeretete és az önzetlensége erejével kizár minden gondot az anyja életéből. Ez a döntése csakhamar ösztönös, tudatalatti hajtóerővé vált. Teljesen járatlan volt abban, hogyan kell saját érdekeit szem előtt tartani, érvényesíteni, de szakértő módon törődött mások jólétével, ezért bonyolódott olyan kapcsolatokba, amelyekben remélhette; a szerelme erejével a rosszat jóvá változtathatja valaki más számára. S hűen önmagához, amikor kudarcot vallott, csak még elszántabban próbálkozott.

A szenvedélybeteg Gary, aki érzelmileg függő, és kegyetlen természetű ember volt, Lisa apjának és anyjának legrosszabb tulajdonságait egyesítette magában. A sors iróniája, hogy ez csak annál vonzóbbá tette őt a lány szemében. Ha a szüleinkkel való kapcsolatunk alapvetően harmonikus, amelyben az érzelmek, az érdekek és az elismerés megfelelően kifejeződik, akkor mi, felnőttként, olyan emberekkel érezzük jól magunkat, akik hasonlóképpen a biztonság, a melegség és az önbizalom érzetét váltják ki belőlünk. Inkább elkerüljük az olyanokat, akik rontják az önmagunkról alkotott képünket kritizálással vagy más módon befolyásolva. A viselkedésük számunkra taszító.

Ha viszont a szüleink ellenségesen, elítélően, kegyetlenül bánnak velünk, uralkodni akarnak rajtunk, vagy a befolyásukat manipulatív módon akarják felettünk érvényesíteni, esetleg a kelleténél jobban ránk támaszkodnak, és így tovább – akkor ugyanezeket a viselkedésmódokat képzeljük „megfelelőnek" a magunk számára, amikor olyanokkal hoz össze a sors bennünket, akik – talán nem is nyíltan, csak nyomokban – így viszonyulnak hozzánk. Otthonosan érezzük magunkat olyanokkal, akik korábbi, egészségtelen kapcsolódási mintáinkat teremtik újra, s talán egyenesen kényelmetlen és zavaró a kedvesebb, figyelmesebb, vagy más szempontból egészségesebb partner társasága. Vagy pedig unalmasnak találjuk őt, hiszen nem kell őt megváltoztatnunk ahhoz, hogy boldoggá tegyük, vagy visszafojtott érzelmeket, figyelmet csikarjunk ki belőle. Az unalom álarcában jelentkezik sokszor az enyhe vagy erősebb zavar érzete, amelyet a megszállottan szerető nők általában akkor tapasztalnak, amikor kiesnek a reménykedő, segítő, önzetlen gondoskodó ismerős szerepéből. Ez a helyzet az alkoholisták utódjainak többségénél, s azoknál is, akik más módon rosszul működő családból származnak. Őket a bajkeverők nyűgözik le, az izgalmak – főként a negatívak – vonzzák. Ha az életünkben mindennapos volt a dráma, a káosz, és az esetek többségében csaknem minden érzésünket meg kellett tagadnunk, miközben felnőttünk, sokszor már csak a drámai események váltanak ki belőlünk érzéseket. Szükségünk van a fájdalomra, a bizonytalanságra, a csalódottságra, a küzdelemre, hogy érezzük: élünk…

Lisa így zárta a történetét – Miután Gary elment, béke volt és nyugalom, s ettől teljesen megvadultam. Teljes erőmre szükség volt, hogy ne hívjam fel, és ne kezdjük előröl. De aztán lassan hozzászoktam a normálisabb élethez.

– Jelenleg nem járok senkivel. Tudom, hogy még mindig túl beteg vagyok, hogy egészséges viszonyt folytathassak valakivel. Ha próbálkoznék, megint csak egy Gary-féle férfinél kötnék ki. Szóval, most először az életben saját magam az elsődleges, s nem az, hogy valaki mást akarjak megváltoztatni.

Lisa a Garyvel való kapcsolatban, éppúgy, mint alkoholista anyja, lelki betegségben szenvedett: önromboló késztetést érzett, s efölött nem volt hatalma, ahogy az anyja az alkohol rabjává vált, s magától nem volt képes abbahagyni az ivást, Lisa ugyanúgy függött Garytől. S a szenvedélybetegséget szó szerint értem, amikor összevetem anya és lánya helyzetét. Lisa anyja kémiai szerre, alkoholra szokott rá, ettől vált függővé, hogy könnyítsen a magánéletéből fakadó lelki fájdalmon, kétségbeesésen. Minél inkább az alkoholra támaszkodott, hogy feloldja a gondjait, a szesz annál jobban hatott az idegrendszerére, s ugyanazokat éreztette, amelyeket az asszony el akart kerülni. Végül is az ivás csak növelte a szenvedéseit. Következésképpen még többet ivott, így esett bele a szenvedélybetegség csapdájába.

Lisa szintén a szenvedést és a reménytelenséget akarta kizárni az életéből. Látens depresszióban szenvedett, amelynek a gyökerei a gyermekkoráig nyúlnak vissza. A látens depresszió általában mindenféle rosszul működő családból származó gyermeknél megtalálható, s az is jellemző, hogyan bánnak ezzel az állapottal, s főképp: hogyan akarják elkerülni a depressziós állapotokat, függ az illető nemétől, beállítottságától, a családban korábban játszott szerepétől. Mire elérik a kamaszkort, a legtöbb fiatal lány, mint Lisa is, visszaszorítják ezt az ólálkodó depressziót azzal, hogy megszállottan szeretnek valakit. Amint belemerülnek egy kaotikus, de éppen ezért izgalmas és a figyelmet lekötő kapcsolatba egy lelkileg nem egészséges férfival, ez a felfokozottság megvédi őket, hogy visszacsússzanak a tudatuk alatt leselkedő depresszió mocsarára.

Ily módon válik egy kegyetlen, közönyös, őszintétlen vagy egyébként nehéz természetű partner e nők számára a kábítószerrel egyértékűvé; ahogy az alkohol vagy más kémiai szer átmenetileg kiutat jelent a szenvedélybetegnek, aki ettől a szertől nem is mer megválni. És éppúgy, ahogy az alkohol vagy a kábítószer, e leheletlen kapcsolatok is fájdalomban mérve megszedik a maguk árát azért, hogy megadják az áhított kábulatot. A fokozódó alkoholbetegség mintájára, az emberi viszonytól való függőség is megütheti a szenvedélybetegség mértékét. Partner nélkül, vagyis egyedül, önmagunkban lenni rosszabbnak tűnik, mint elviselni a kapcsolatból fakadó legnagyobb szenvedéseket, mert az egyedüllétben felfakadnak a múltbeli fájdalmak, s a pillanatnyi gondokkal társulnak.

Látjuk tehát, hogy a kétféle szenvedélybetegség hasonló, s mindkettőt nagyon nehéz legyőzni. A nő megszállott ragaszkodása a partneréhez, vagy egy sor alkalmatlan partnerhez a legkülönfélébb családi problémákból fakadhat. Azt kell mondjam, az alkoholista szülők felnőtt gyerekei sokkal szerencsésebbek, mint más, problémás hátterű egyének, mert legalábbis a nagyobb amerikai városokban az alkoholizmussal kapcsolatos szervezetek, társaságok támogatják őket, s a segítségükkel túljuthatnak a kapcsolatteremtésben, s az önbizalom terén megnyilvánuló nehézségeiken.

A szerelmi szenvedélybetegségből való kilábaláshoz szükség van megfelelő támogatásra, hogy a bűvös kör megszakadjon, s meg kell tanulni becsülni önmagukat, s kielégülést találni más módon, nem csak egy olyan viszonyban, amelyben a partner képtelen ezt nyújtani. A kulcsa az egésznek az, hogy megtanuljunk egészségesen, nyugodtan és jól élni, s ne szoruljunk rá valaki másra a boldogság megszerzésében.

Az a szomorú, hogy a megszállottan szeretők és a kémiai szerek rabjai gyakran azért nem keresnek segítséget, mert meg vannak győződve róla, hogy egyedül is elbánnak a problémáikkal, így eleve elzárják maguk elől a gyógyulás útját.

„Nagyon is boldogulok" – mondják, s ez a hit okozza, hogy a helyzetnek először nagyon rosszá kell válnia a szenvedélybetegek számára ahhoz, hogy némi javulás bekövetkezhessek. Lisának át kellett élnie, hogy helyzete reménytelenül nyomorúságos, s csak ezután ismerte el, hogy fájdalomfüggőségéből csak segítséggel gyógyulhat ki.

Lisán csöppet sem segített az, hogy a megszállott szeretet és a szenvedélyes szenvedés amolyan romantikus jelenségként van elkönyvelve kultúránkban. Népszerű számoktól az opera műfajáig, a klasszikus irodalmi alkotásoktól a lányregényekig, a népszerű tévésorozatoktól a kritikailag elismert filmekig, színdarabokig számtalan alkotásból áramlik felénk a felmagasztosított, romantikus formában a boldogtalan, éretlen viszonyok dicsérete. Újra meg újra azt sugallják nekünk a kultúrán át, hogy a szerelem mélysége a szenvedéssel mérhető, s azok, akik igazán szenvednek, igazán szeretnek. Amikor egy énekes mélabúsan borong azon, hogy nem tudja nem imádni kedvesét, noha ez fáj neki, akkor hajlamosak vagyunk rá – talán csak azért, mert annyiszor halljuk ezt a nézetet –, hogy elfogadjuk: amit az énekes kifejez, annak úgy is kell lennie. Elfogadjuk, hogy a szerelem természetes velejárója a szenvedés, és hogy a szenvedésre való hajlandóságunk a szerelem érdekében nem elvetendő, hanem dicséretes dolog.

Arra nagyon kevés mintát látunk, hogy emberek egészséges, érett, becsületes, játszmáktól és egymás kizsákmányolásától mentes viszonyt folytatnak. Ennek két oka lehet: először is, valljuk be, az ilyen kapcsolat nagyon ritka a valóságban. Másrészt egy egészséges, kiegyensúlyozott kapcsolatban az érzelmek játéka sokkal visszafogottabb, kevésbé látványos, mint a zűrösen zajlókban, tehát az irodalom, a színház, a dal kevésbé nyúl a finomabb kapcsolatokban rejlő drámai lehetőségekhez. Az egészségtelen viszonyok kultusza talán azért van ránk akkora hatással, mert mást jószerével nem is ismerünk.

Az érett szerelemre és egészséges kommunikációra vonatkozó elénk tálalt példák kiáltóan csekély száma miatt már évek óta dédelgetem magamban azt a játszi ötletet, hogy egy napra átvenném a forgatókönyv íróktól a munkát, s mindegyik népszerű tévésorozathoz írnék egy fejezetet. Az én mozimban minden szereplő nyíltan, egyenesen, mentegetőzés nélkül és a másikra való igazi odafigyelés jegyében érintkezne a másikkal. Nem lennének hazugságok, titkok, egymás átverése; senki nem lenne áldozat, és senki nem tenné a másikat áldozattá. Ezen az egy napon a nézők olyan embereket látnának, akik a valódi kommunikációra épített, egészséges kapcsolatok hívei.

A kapcsolatoknak ilyen stílusa éles ellentétben állna a sorozatok megszokott szellemével, de éppen a különbség világítana rá, mennyire át vagyunk hatódva olyan képekkel, amelyek egymás kihasználását, manipulálását, kigúnyolását, a bosszúállást, csapdák szándékos állítását, a tobzódást a féltékenységben, a hazugságokban, a fenyegetésben, agresszióban stb. jelenítik meg. Tehát semmi olyasmit nem látunk, ami az egészséges viszonyokhoz járulhat hozzá. Ha arra gondolunk, micsoda különbséget jelenthetne e sorozatok színvonalában, ha az egyik rész becsületes kapcsolatokat és érett, felnőtt viszonyokat mutatna be, akkor arról is fogalmat alkothatunk, ez az egészséges érintkezési mód mekkora hatással lenne a saját életünkre.

Minden összefügg mindennel, a szerelmi viszonyaink sem függetlenek a környezetünktől. Rá kéne ébrednünk, a társadalom szokványos szerelem felfogásának mekkora hiányosságai vannak, s ellent kellene állnunk annak a segélyes és lealacsonyító éretlenségnek, amelyet kultúránk a kapcsolatok terén piedesztálra állít. Arra van szükségünk, hogy tudatosan fejlesszük ki magukban a sokkal őszintébb, felnőttebb kapcsolatokra való képességünket, s ne hallgassunk a televízióra, amely a meghittség, a mélyebb kötődések helyett a zűrzavart és a sekélyes izgalmakat árulja nekünk.

KELL, HOGY
KELLJEK NEKED

                                                                       Ő, a tisztalelkű nő
                                                                       Élvhajhász férfit szeret;
                                                                    Imádja, bár nem érti párját,
                                                                   Az bármi gonoszat is tegyen.

                                                                            A tisztalelkű nő (Good–Hearted Woman)

– Nem értem, hogy képes erre. Már rég beleőrültem volna, ha el kéne viselnem, amit ő elvisel.

– Sose hallottam panaszkodni!

– Miért tűri ezt a helyzetet?

– Különben is, mi a csudát eszik azon a fickón? Sokkal jobbat is kaphatna.

Az emberek általában így vélekednek egy megszállottan szerető asszonyról, amikor fölfigyelnek arra, a szemükben nemes törekvésre, hogy az illető egy méltatlan helyzetből próbál valami jót kihozni. Az odaadó ragaszkodás magyarázata azonban általában a gyerekkorban keresendő. Legtöbbünk felnőttkorában azokat a viselkedésmintákat viszi tovább, amelyeket a családban tanult. A megszállottan szerető nők többsége számára e szerepek gyakran azt jelentik; saját igényeinket meg kell tagadnunk, miközben a többi családtag jólétéről igyekszünk gondoskodni. Lehet, hogy a körülmények következtében idő előtt felnőtté kellett válnunk, s felnőtt terheket a nyakunkba vennünk, mert anyánk vagy apánk testileg vagy lelkileg túlságosan beteg volt ahhoz, hogy teljesítse a szülői kötelezettségeit Lehet, hogy válás vagy haláleset miatt az egyik szülő hiányzott a családból, s pótolni akartuk őt, azzal hogy a testvéreinket és egyetlen szülőnket is a szárnyaink alá vettük. Lehet, hogy mi vettük át az anya szerepet a családban, amíg anyánk dolgozott. Lehet, hogy teljes volt a család, csak éppen az egyik szülőnk ingerült, kiábrándult vagy boldogtalan volt, s a másik szülő nem osztozott a bajában, nem segítette, s ennek következtében mi váltunk „lelki szemetesládává, olyan részletekbe avattak be bennünket, amelyek feldolgozására még nem voltunk elég érettek. Meghallgattuk a panaszos felet, mert attól féltünk, hogy neki ártunk vele, ha elzárkózunk, s elveszítjük a szeretetét, ha nem töltjük be a bizalmas barát ránk osztott szerepét. Tehát nem védtük önmagunkat, és a szüleink sem védtek bennünket, mert nekik az kellett, hogy erősebbnek lássanak bennünket, mint amilyenek voltunk. Akármennyire éretlenek voltunk is a felelősségvállalásra, végül is mi viseltük a felelősséget. Ily módon túl korán és túlságosan is jól megtanultuk; hogyan kell mindenkire ügyelni – kivéve önmagunkat. Saját szeretet vágyunkat, a figyelemre, a gondolkodásra való biztonságra igényünket nem elégítette ki senki, miközben el kellett játszanunk, hogy erősebbek vagyunk, kevésbé félünk, felnőttebbek vagyunk, s kevesebb dologban szorulunk másra, mint ahogy az a valóságban volt. S miután megtanultuk visszafojtani saját gondoskodás utáni vágyunkat, felnőttként azt akartuk csinálni, amiben olyan jónak bizonyultunk: hogy inkább más igényeivel, szükségleteivel legyünk elfoglalva, semmint beismerjük saját félelmeinket, fájdalmainkat és kielégítetlen szükségleteinket. Olyan hosszú ideig tettettük, hogy felnőttek vagyunk, oly sokáig adtunk, anélkül, hogy kaptunk volna, hogy már tűnik, késő fordítani a dolgok menetén. Ezért hát dolgozunk, segítünk és reménykedünk, hogy elmúlik a félelmünk, s jutalmunk a szerelem, a szeretet lesz.

Melanie története éppen erről szól. Arra példa, hogy válhat egy túl korán felnőtt terheket viselő gyerekből (ebben az esetben a hiányzó szülőt kellett pótolni) kényszeresen másokról gondoskodó felnőtt.

Egy előadás után találkoztunk, amelyet tanuló ápolónőnek tartottam, s rögtön feltűnt csupa ellentétből álló pofija. Kis, fitos orra, tele szeplővel és gödröcskés, fehér arca kedvesen pajkos jelleget adtak neki. Ezek a gyermekien üde vonások kissé furán hatottak a tiszta, szürke szemek alatt húzódó karikák mellett. A gesztenyeszín fürtök alól egy sápadt, elcsigázott kismanó tekintett a világba.

Odébb húzódott, amíg a féltucatnyi tanulóval beszélgettem, akik körém gyűltek az óra végén. Máskor is, amikor a család és az alkoholizmus problémájáról tartottam előadást, többen odajöttek hozzám, mert személyes gondjaikkal nem akartak az óra végén szokásos kérdezés–felelgetés során előhozakodni.

Amikor már mindenki elment, Melanie hagyott nekem egy szusszanásnyi időt, s csak azután lépett oda hozzám, bemutatkozott, melegen kezet rázott velem. Marka szorítása erősnek hatott egy ilyen törékeny teremtéstől.

Olyan hosszan, türelmesen várta ki a sorát, hogy látszólagos magabiztossága ellenére megsejtettem, hogy az előadás mélyebb érzelmeket kavart föl benne. Hogy megadjam neki a nyugodt beszélgetés lehetőségét, megkértem, csatlakozzon hozzám egy sétára a főiskola melletti parkban. Amíg összeszedtem a holmimat, s kivonultunk az előadóteremből, élénken csevegett velem, de amint kiléptünk a szürke, novemberi ég alá, csendessé, tűnődővé vált.

Egy elhagyott ösvényen bandukoltunk. Csönd volt, csak a lehullott platánlevelek zizegtek a lábunk alatt.

Melanie egy lépéssel lemaradt, hogy a talpával végigsúroljon néhány fonákját mutató, szárazon felfelé kunkorodó, tengeri csillag formájú levélen. Kisvártatva halkan megszólalt: – Az én anyám ugyan nem volt alkoholista, de abból, amit ma a betegség hatásáról meg a családról elmondott, számomra kiderült, hogy nem volt sok különbség… Lelkileg volt beteg, – valóban tiszta őrült volt –, ami végül is megölte. Iszonyú depresszióba esett, rengeteget volt kórházban, néha elment hosszabb időre hazulról. A szerek, amelyekkel gyógyították, csak rontottak rajta. Addig úgy volt bolond, hogy magánál volt, ezután ki is volt ütve. De hiába volt teljesen kótyagos a szerektől, végül is sikerült neki az öngyilkossági kísérlete. Igyekeztünk mindig mellette lenni, de akkor éppen senki nem volt vele egy rövid időre. A garázsban felakasztotta magát. Az apám találta meg.

Melanie megrázta a fejét, mintha a sötét emlékeket akarná elhessenteni magától, aztán folytatta: – Amit elmondott ma, az nagyrészt rám is vonatkozik, de az nem igaz Seannal kapcsolatban, amit az alkoholista vagy problémás családokban felnövőkről mondott, hogy ők maguk is alkoholista vagy kábszeres partnert választanak. Sean, hál’ istennek, nem iszik és a drog sem érdekli. De vannak más problémáink. – Melanie elfordította a tekintetét rólam, kis fintort vágott.

– Általában kézben tudom tartani a dolgokat… – a fintor eltűnt – …de ez már sok… – Szembefordult velem, s mosolyogva vállat vont. – Nincs kaja, pénz és idő – más baj nincs. – Ezt úgy mondta, mint aki csak viccel, most várja a hatást. Kicsit nógatnom kellett, hogy mondjon többet, s ő közönyös hangon folytatta: –Sean megint elment. Van három gyerekünk, Susie hat éves, Jimmy négy, Péter meg kettő és fél. Részmunkaidőben dolgozom, mint kórházi adminisztrátor, készülök a nővérvizsgára, közben próbálom ellátni a családot. Sean általában a gyerekekkel van, amikor nincs órája a művészeti akadémián, vagy elmegy valahová. – Melanie hangjában nem volt árnyalatnyi szemrehányás sem.

– Hét évvel ezelőtt házasodtunk össze. Tizenhét voltam, éppen kikerültem a középiskolából. Sean huszonnégy éves volt, játszott, mint színész és részidőben tanulta is a mesterséget. Három barátjával alkot együtt. Vasárnaponként meglátogattam őket, és hatalmasakat főztem nekik. Én voltam Sean vasárnapi nője. Pénteken és szombatonként vagy színpadon volt, vagy mással randevúzott. Engem mindenki szívesen látott, az én vacsorám volt a legklasszabb dolog, amiben egész héten részük lehetett. Húzták, Seant, hogy miért nem vesz engem feleségül, s akkor gondoskodnék róla. Szerintem tetszett neki az ötlet, mert ezt tette. Megkérdezte, hogy feleségül megyek-e hozzá, s én persze igent mondtam. Nagyon fel voltam dobva, Sean iszonyú jóképű. Nézze! – Melanie elővett a táskájából néhány műanyagba bújtatott fényképet. Az első Seant ábrázolta: sötét szemek, jó formájú arc, férfiasan erős áll – valóban megejtően jóképű. A kép ránézésre egy színész vagy modellalbumba készült fotó kicsinyített változatának tetszett. Megkérdeztem, hogy így van-e, a Melanie megerősítette a feltevésemet. Egy jól ismert fotós, aki készítette a képet.

– Mint egy filmsztár – mondtam, s a lány büszkén bólintott. Megnéztük a többi képet is, amely a három gyereket ábrázolta, ahogy másznak, járnak, születésnapi gyertyákat fújnak el. Szerettem volna Seanról egy kevésbé pózolós képes látni, s megjegyeztem, hogy egyszer sem látható a gyerekek mellett.

– Nem, mert általában ő csinálja a képeket. Elég jó fotózásban, ahogy a színészetben és egyéb művészetekben is.

– És műveli is valamelyik dolgot jelenleg?

– Hát, most nem. A mamája küldött neki pénzt, úgyhogy megint New Yorkba ment, hogy megnézze, mik a lehetőségek. – Kicsit mintha elszontyolodott volna.

Mivel nyilvánvalóan lojális volt a férjéhez, természetes lett volna, ha Melanie reménykedéssel említi Sean New York-i portyázását. Nem így volt, ezért megkérdeztem: – Melanie, mi a baj?

Most először váltott halványan panaszosra a hangja: – Nem a házasságunkkal van baj. Hanem az anyjával. Folyton pénzt küldözget neki. Amikor végre úgy tűnik, mellettünk marad, vagy állást kerít, mindannyiszor jön egy csekk, és akkor Sean lelép. Ha az anyja abbahagyná a pénzelését, akkor minden rendben lenne.

– És ha soha nem hagyja abba?

– Akkor Seannak kell megváltoznia. Majd én megértetem vele, mennyi fájdalmat okoz nekünk. – A fekete szempillákon könny csillant. – Vissza kell utasítania, ha legközelebb pénzt küld az anyja.

– De Melanie, ez nem nagyon várható azok után, amiket elmondott.

A lány eltökélten felkapta a fejét. – Az anyósom nem fog mindent elrontani. Sean meg fog változni.

Melanie egy különösen nagy levélre bukkant, s néhány méteren maga előtt rugdosta, s nézte, amíg az szét nem esett.

Vártam egy kicsit. – Van még valami? – kérdeztem aztán.

– Nagyon sokszor megy New Yorkba – válaszolt, miközben még mindig a leveleket rugdalta. – Van ott valakije – tette hozzá újra azon a közönyös, halk hangon.

– Egy nő? – kérdeztem, s a lány félrekapta tekintetét, s bólintott.

– Mióta tart az a viszony?

– Ó, már évek óta. – Melanie megvonta a vállát. – Az első terhességem alatt kezdődött. Nem is nagyon vádolom érte. Én folyton rosszul voltam, nyomorultul éreztem magam, ő meg olyan messze volt.

Melanie meglepő módon magára vette a felelősséget Sean hűtlenségéért, ahogy a férje és a gyerekek fenntartása is őt terhelte, amíg Sean különféle foglalkozások között ingázott. Megkérdeztem Melanie-t, nem gondolt-e válásra.

– Egyszer különváltan éltünk egy darabig. Ez persze nevetségesen hangzik, hiszen egyébként sem volt szinte soha otthon. De egyszer kijelentettem, ez így nem mehet tovább – főként, hogy móresre tanítsam, s akkor csaknem fél évig tényleg külön éltünk. Ő néha felhívott azért, én meg pénzt küldtem neki, ha szüksége volt rá, ha adódott valami ígéretes, s addig is ki kellett húznia valahogy. De lényegében függetlenek voltunk egymástól. Még randevúztam is két másik férfivel! – Melanie ezt úgy mondta, mintha csoda lenne, hogy más férfiak is érdeklődnek iránta. –Mindkettő nagyon rendesen bánt a gyerekekkel – folytatta tűnődve –, segítettek nekem a ház körül, megjavítottak ezt–azt, apróságokat vettek, amire szükségem volt. Jó érzés volt, hogy így bánnak velem, de igazán nem voltam oda értük. A legkevésbé sem tudtam azt érezni irántuk, amit Sean iránt. Végül visszamentem Seanhoz. – Melanie pajkosan mosolygott. – El kellett magyaráznom neki, miért ragyog úgy a ház.

– A park közepén jártunk. Tudni akartam, milyen volt Melanie gyerekkora, hogy megértsem, mi alakította olyanná, hogy viselje jelenlegi nehéz helyzetét.

– Ha visszagondol a gyerekkorára, mi jut eszébe, hogyan látja saját magát? – Melanie összevonta a szemöldökét, ahogy visszaidézte a múltat.

– Hát, ez fura! Kötényben látom magam, ahogy egy sámlin állok a tűzhely előtt, és kavargatok valamit a lábasban. Öt gyerek közül én voltam a harmadik. Az anyám tizennégy éves koromban halt meg, de már jóval azelőtt főztem és takarítottam, mert ő olyan beteg volt. Egy idő után, már ki se jött a hátsó szobából. A két bátyám állásba ment rögtön iskola után, hogy anyagilag segítsenek, és valahogy én lettem az anya a családban. A két húgom három, illetve öt évvel volt nálam fiatalabb, úgyhogy jórészt minden rám maradt a háztartásban. Azért nagyon jól elboldogultunk. A papa dolgozott, és bevásárolt. Én főztem és takarítottam. Megtette mindenki, ami tőle telt. Pénzünk nem volt sok, de azért megvoltunk. A papa iszonyúan keményen dolgozott, sokszor két állásban. Ezért aztán keveset is volt otthon. Részben, mert dolgozott, de azt hiszem, az anyámat sem nagyon akarta látni. Mi is kitértünk az útjából, amennyire lehetett. Nagyon nehéz természete volt.

– Az apám újból megnősült, amikor felsős lettem a középiskolában. Ettől kezdve könnyebb lett az élet, mert a felesége is dolgozott, és volt egy lánya, aki tizenkét éves volt, mint a kishúgom.

Minden összejött, a pénz sem volt gond. A papa sokkal boldogabb lett. Most először jutott mindenre.

– Mit érzett az anyja halálakor – kérdeztem.

Melanie összeszorította a fogát. – Az, aki meghalt, már évek óta nem volt az anyám. Valaki más volt – valaki, aki aludt, vagy sikítozott, és folyton bajt csinált. Emlékszem arra, amikor még tényleg az anyám volt, de csak nagyon halványan. Nagyon-nagyon rég volt ő az a kedves, meleg asszony, aki énekelt, míg dolgozott vagy játszott velünk. Tudja, ő ír volt, s olyan mélabús dalokat ismert… Szóval, azt hiszem, megkönnyebbültünk, mikor meghalt. De azért bűntudatom is volt: ha én jobban megértettem volna, vagy többet törődtem volna vele, akkor nem lett volna olyan beteg… Inkább nem is gondolok erre, ha nem muszáj…

Közeledtünk a helyhez, ahová mennem kellett, s a még hátralévő perceket ki akartam használni, hogy segítsek Malenie-nak legalább bepillantást adjak egy pillantást vetni a problémái hátterébe.

– Gondolja, hogy van hasonlóság a gyerekkora meg a mostani élete között? – kérdeztem.

A lány kissé kényszeredetten elnevette magát. – Sosem gondoltam volna, hogy ennyire van hasonlóság. De most, hogy beszélünk róla… Tulajdonképpen ugyanúgy várom Seant, ahogy annak idején az apámra vártam. Arra is rájöttem, hogy azért nem hibáztatom soha Seant, mert valahogy úgy látom őt is, mint az apámat láttam, aki azért volt távol, hogy gondoskodjon rólunk. Értem én, hogy ez nem ugyanaz, mégis ugyanúgy ítélem meg, azt gondolom, hogy ez van, ezt kell szeretni.

Szünetet tartott, megpróbált még jobban összpontosítani az eléje kirajzolódó összefüggésekre. – Igen, én még mindig ugyanaz a bátor kis Melanie vagyok, aki mindent a vállára vesz, kevergeti az ételt a tűzhelyen, vigyáz a gyerekekre. – Vaníliaszín arca belepirult a felismerésbe. – Tehát igaz, amit az előadásában mondott az olyan gyerekekről, mint én voltam. Tényleg olyan embereket találunk magunknak, akikkel felnőttként is tovább játszhatjuk a régi szerepeket!

Amikor elbúcsúztunk, Melanie vadul megölelt. – Köszönöm, hogy meghallgatott – mondta. – Jó volt egy kicsit kibeszélni magam. És most jobban értem is a dolgokat, de azért nem adom fel –még nem! – A fejét felvetette, láthatóan jobb kedvre derült. –Végül is, Sean sem nőtt még fel. De fel fog nőni! Felnőtté kell válnia, nem?

Választ sem várva sarkon fordult, s elmasírozott a kavargó falevelek között.

Melanie tisztábban látott ugyan, de még számos más hasonlatosság a múltja és a jelene között elkerülte a figyelmét.

Miért kellett egy ilyen okos, vonzó, energikus és jó képességű fiatal nőnek, mint Melanie ilyen keserves és kemény életet élnie Seannal? Azért, mert benne, és más boldogtalan otthonokban ahol a felelősség és a lelki teher túl nagy volt, felnőtt nő lelkében összekeveredik a jó és a rossz, s végül egy és ugyanaz a kettő. Azért, mert ő is, mint más, olyan boldogtalan családban felnövekedett nő, akire túl sok felelősség és túl nagy lelki teher nehezedett, már nem tudott különbséget tenni a maga számára jó és rossz hatások között, ezek egybemosódtak.

Melanie családjában például szülői gondoskodásról aligha beszélhetünk, csupán vég nélküli küszködésről, amint a családtagok megpróbálták ellensúlyozni az anya személyiségének szétesését. S mindazért, hogy Melanie oly hősiesen helytállt a háztartás frontján, az volt a jutalom, hogy apja hálás szívvel támaszkodott rá. Ez volt a szeretetre leginkább hasonlító emberi viszony, ami Melanie-nak osztályrészül jutott gyerekkorában. Ilyen helyzetben egy gyerek természetes módon félelmet érez s azt, hogy agyon van nyomva a terhekkel, de Melanie-ban ezt az érzést elhomályosította az a tudat, hogy ő képes mindennel megbirkózni. A magabiztosság kényszerűen fejlődött ki anyja tökéletlenségéből, s abból, hogy az apjának szüksége van őrá. Nehéz lecke egy gyereknek, amikor azt éreztetik vele, hogy ő erősebb az egyik szülőnél és a másik sem boldogulhat nélküle! A gyerekkori szerep formálta őt a „megmentővé", aki fölülemelkedik a nehézségeket, a zűrzavaron, s bátorságával, erejével és tántoríthatatlan akaratával megóvja a körülötte lévőket.

Ez a „megmentő" komplexus nem olyan egészséges, mint amilyennek hangzik. A krízishelyzetekben tanúsított erő dicséretes, de Melanie, mint más, hasonló hátterű nő, igényelte az efféle helyzeteket, a nélkülük nem tudott létezni. Botrány, stressz vagy más reménytelen szituáció kellett ahhoz, hogy a gyermekkor eltemetett érzései, az érzelmi elnyomás hatása ne törjön fel fenyegetően. Gyermekként Melanie volt apja jobb keze, s anya helyett anyja a testvéreinek. Noha ő is gondoskodást igénylő gyermek volt, az anyja érzelmi zűrzavara és az apja lekötöttsége miatt az ő szükségleteit nem elégítette ki senki. Nemcsak anyátlan volt, de meg kellett tanulnia úgy gondolkoznia és cselekednie, mint egy felnőttnek. Nem volt módjában kifejezni a saját félelmeit, s ez egy idő után oda vezetett, hogy érzelmileg kezdte helyénvalónak átélni ezt az állapotot. Ha elég jól eljátszó, hogy felnőtt, akkor elfelejtheti, hogy csak egy rémült gyermek. Melanie nemsokára jól elboldogult a zűrzavarral, s már igényelte is. A vállára vett terhek elvonták a figyelmét a saját szorongásaitól, kínjairól. Melanie-nak a háztartás terén tanúsított hősies erőfeszítéseiért az a szeretethez leginkább hasonlító érzelem jutott osztályrészéül, amelyet hálás apja tanúsított azért, hogy Melanie-ra támaszkodhat. A terhek egyben megkönnyebbülést is jelentettek.

Továbbá a gyermeki képességeket csaknem meghaladó feladatok teljesítése kialakította Melanie-ban saját értékének tudatát. Az elismerést azzal nyerte el, hogy keményen dolgozott, mások érdekében tevékenykedett, és értük feláldozta saját magát. így lett a mártíromság Melanie személyisége részévé, s ez a vonás társulva a „megmentő" komplexusával élő mágnessé változtatta a lányt az olyanokkal szemben, mint Sean, akik problémákat kavartak maguk körül. A gyermekkor fontos állomásainak áttekintése segít bennünket abban, hogy jobban megértsük a Melanie életéi alakító erőket, hiszen abnormális gyermekkori környezete révén egyébként teljesen helyénvaló érzések és reakciók váltak a lány esetében veszélyes mértékben eltúlzottakká.

Teljes családban felnövő gyermekektől természetes, hogy nagyon szeretnének megszabadulni az azonos nemű szülőktől azért, hogy a másikat egyedül a magukénak tudhassák. Kisfiúk szívből kívánják, hogy az apu tűnjön el, hogy övék lehessen anyjuk teljes szeretete és figyelme. Kislányok arról álmodoznak, hogy betölthessék anyjuk szerepkörét az apa életében. A legtöbb szülő „házassági ajánlatot" kap ellenkező nemű kisgyerekétől, amely ugyanezt a vágyat fejezi ki. A négyéves kisfiú azt mondja az anyjának: „Ha megnövök, feleségül veszlek, mami." Vagy egy hároméves kislány így szól az apjához: „Apu, menjünk egy külön házba, csak mi ketten, a mama nélkül." Ezek teljesen normális kifejeződései az egyik legerősebb érzelemnek a kisgyerek életében. Mégis, ha a rivális szülővel, féltékenysége tárgyával bármi olyasmi történik, ami bajt jelent a felnőttre nézve, vagy elvonja őt a családtól, az tragikus hatással lehet a gyerekre.

Ha egy ilyen családban az anya testi vagy lelki betegségben szenved, alkoholista vagy kábítószeres (vagy más testi-lelki okok miatt távolodik el a családjától), akkor a kislány (rendszerint a legidősebb lánygyermek, ha többen vannak) az minden esetben, aki betölti az üres helyet. Melanie története efféle „előléptetést" testesít meg annak a fejlődésére tett hatásaival együtt. Az anyjának d személyiségét leromboló lelki betegsége miatt Melanie lett a női családfő. Saját személyiségének kialakulása idején sok tekintetben inkább partnere, semmint a lánya volt az apjának. „Csapatmunkát" végezlek, amikor megvitatták és elrendezték a háztartás problémáit. Ilyen értelemben Melanie kisajátíthatta az apját, hiszen kapcsolatuk teljesen más volt, mint a család többi tag a többi gyereket az apához fűző viszony. Melanie szinte egyenrangú volt vele. Éveken ál a kislány volt az erős és a megbízható, nem beteg anyja. Eszerint Melanie természetes gyermekkori kívánsága, hogy az apja csak az övé legyen, teljesült, de csak az anyja egészsége, s végül az élete árán.

Mi történik, mikor a gyermekkori vágy, hogy megszabaduljunk a hasonnemű szülőktől, és kisajátítsuk az ellenkező neműt, valóra válik? A következmény: három nagyon erőteljes, személyiségformáló és tudat alatt munkáló hatás

Az első a bűntudat

Melanie bűntudatot érzett, amikor anyja öngyilkosságára gondolt, és arra, hogy nem sikerült megakadályoznia – ezt a fajta tudatosan átélt bűntudatot minden családtag tapasztalja hasonló tragédiák idején. Melanie esetében ezt a bűntudatot súlyosbította a minden családtag iránt érzett túlfejlett felelősségtudat. A bűntudat nehéz terhéhez járult egy még kevésbé elviselhető dolog. Az anyja halála miatti bűntudathoz társult a nem tudatos bűnösség érzete amiatt, hogy teljesült gyerekkori vágya, és az apja teljesen az övé volt. Ez arra sarkallta, hogy vezekeljen, szenvedjen, s tűrje a nehézségeket. Ez a lelki szükséglet – összeadódva a Melanie számára ismerős mártír szereppel – a mazochizmushoz közeli beállítódást teremtett a lányban. Seannal való kapcsolata, ha nem volt is nagy élvezet, de biztonságot adott neki a benne rejlő fájdalmakkal, magánnyal és túlméretezett felelősséggel együtt.

A második következmény: a szeretett szülő kisajátításában rejlő szexuális felhangok miatti tudattalan zavar érzete. Az anya válások után belépő szexuális partner, a mostohaanya vagy a barátnő jelenléte általában biztonságot nyújt ebből a szempontból apa és lánya számára. A kislány szabadon kifejlesztheti magában a tudatot, hogy ő vonzó és szeretett személy az apa szemében, miközben az elkerülhetetlenül jelenlévő szexuális impulzusok nyílt kiélésével szemben a másik, felnőtt nőhöz fűződő kapocs biztosítékul szolgál.

Melanie és az apja között nem jött létre vérfertőző kapcsolat, de ez megtörténhetett volna a körülményeiket tekintve. Az apák és lányok közötti ilyen viszony kialakulásában nagyon gyakran ott szerepelnek azok a jellegzetességek, amelyeket megtalálhatunk Melanie gyermekkorában. Ha az anya bármilyen okból nem vállalja a saját szerepét, mint feleség és anya, s ezáltal a lányát készteti nemcsak arra, hogy átvegye a szerepét, hanem hogy a helyzetből adódóan tárgyává válhassak az apa szexuális közeledésének. (Noha ez úgy hangozhat, mintha ezért az összes felelősség az anyát terheli, valójában a felelősség teljes egészében az apa vállán nyugszik egy esetleges vérfertőző cselekedetért. Lévén felnőtt ember, a kötelessége, hogy védje gyermekét, s nem használhatja saját kielégülésére.)

Továbbá, a szülők közti erős kapcsolat hiánya és a gyermek által betöltött anyaszerep hozzájárul a szexuális vonzódáshoz apa és lány között, még akkor is, ha ez soha nem ölt tettekben testet. A szoros lelki kapcsolat miatt a lány zavartan érzékelhet némi szexuális töltetet az apa iránta tanúsított kitüntető figyelmében.

Vagy a szokatlanul intenzív kapcsolat arra indítja a gyereket, hogy saját ébredező szexuális érdeklődését jobban az apára összpontosítsa, mint normális körülmények között tenné. Hogy még gondolatban is távol tartsa magát a vérfertőzés tabutémájától erősen tabu jellegű témájától, megeshet, hogy elnyomja magában túlnyomó részben, vagy teljes egészében a szexualitásra vonatkozó érzelmeit. Ez persze megint tudatalatti folyamat, önkéntelen védekezés a legfenyegetőbb dolog, a szülő iránti fizikai vonzalom ellen. Éppen tudatalatti jellege miatt, ez a döntés nem egykönnyen vizsgálható és nehezen fordítható vissza.

Az eredmény: a fiatal nő zavart érez bármely szexuális jellegű érzelem kapcsán, hiszen öntudatlanul tabutémává vált a számára. Ha így van, a szerelem kifejezésének egyetlen biztonságos módja a számára a gondoskodás.

Amikor Melanie tizenhét éves lett, az apja „felváltotta" őt egy új feleséggel, s a házasság nyilvánvaló megkönnyebbülést hozott a lánynak. Az, hogy nem érzett keserűséget otthoni szerepének elvesztése miatt, nagyban magyarázható Sean és szobatársai felbukkanásával Melanie életében. Számukra nagyjából–egészében betöltötte azt a szerepet, amelyet előzőleg otthon játszott. Ha a helyzet nem torkollik házasságba, akkor Melanie valószínűleg komoly személyiségválságon esett volna át. így viszont azonnal terhes lett, újra eljátszotta az ismerős szerepet, s Sean betöltötte Melanie apjának a funkcióját: általában nem volt otthon.

Melanie akkor is küldött pénzt Seannak, amikor külön éltek, így próbálta felvenni a versenyt a férfi anyjával a gondoskodás terén. (Ezt a versenyt annak idején megnyerte a saját anyjával szemben az apjával való gondoskodásban.)

Amikor a különválás ideje alatt más férfiak léptek be Melanie életébe, akik nem igényelték az anyáskodását, s akik valójában meg akarták fordítani a szereposztást: segíteni szerettek volna, amire Melanie-nak olyan nagy szüksége lett volna, de ő képtelen volt érzelmileg kapcsolatot találni velük. Csak akkor érezte jól magát, ha ő adhatott.

A szex Seannal sosem létesített olyan szoros viszonyt közöttük, mint az, hogy a férfinek szüksége volt a lány segítségére. Valójában Sean hűtlensége újabb gyerekkori „ízeket" idézett fel benne. Ahogy állapotának rosszabbodásával Melanie anyjának személyisége egyre szétesőbb lett, s ő maga a szinte láthatatlan „másik nővé" vált ott a hátsó szobában, aki fizikai valójában és érzelmileg is megszűnt létezni Melanie életében. A lány úgy oldotta meg kettejük helyzetét, hogy távol tartotta magát az anyjától, s igyekezett rá sem gondolni. Amikor Sean megismerkedett egy másik nővel, ez a nő ugyanúgy távoli és megfoghatatlan volt számára, s látszólag nem jelentett igazi veszélyt Melanie és Sean kapcsolatára, amely – mint annak idején Melanie apjához való viszonya – nem a szexualitáson, hanem a hétköznapi praktikumon alapult. Ne feledjük, Sean viselkedése nem érte Melanie-t meglepetésszerűen. Mielőtt összeházasodtak volna, már az volt a kialakult szokás, hogy más nőkkel is találkozhatott, miközben Melanie gondoskodott Sean kevésbé romantikus, hétköznapi szükségleteiről. Melanie tisztában volt a helyzettel, mégis hozzáment.

A házasságkötés után a lány elkezdett azon dolgozni, hogy akarata és szeretete erejével megváltoztassa a férfit. S ezzel már el is érkeztünk a gyerekkori vágyak beteljesülésének harmadik következményéhez: Melanie töretlenül hitt a saját mindenhatóságában.

A gyereknél természetes, hogy a saját gondolataikat, vágyai varázserővel ruházzák fel, neki tulajdonítanak minden fontos eseményt az életükben. Általában bármennyire akar is egy kislány egy életre az apja partnerévé válni, az idővel megtanulja, hogy ez nem megy. Akár tetszik, akár nem, el kell fogadnia, hogy az apjának az anyja a partner. Ez tulajdonképpen jó lecke arra nézve, hogy nem mindig érheti el puszta akaratával azt, amit a legjobban szeretne. Ez a lecke nagyban eloszlatja azt a hitét, hogy ő mindenre képes, és segíti abban, hogy elfogadja, az ő személyes akarata korlátozott erő.

A kis Melanie esetében azonban ez a nagyon erős vágy teljesült. Sokféle tekintetben valóban betöltötte anyja helyét. Látszólag saját vágyainak és akaratának mágikus erejével nyerte meg az apját magának. Ezután töretlen hitével önmagában más, érzelmileg nehéz helyzetekkel szembesült, amelyeket szintén varázsütésre szeretett volna megváltoztatni. Zokszó nélkül fogadott szót, s puszta akaratával szállt a ringbe. A későbbi kihívásokat hűtlen, felelőtlen, éretlen személyiségű férj, három gyerek felnevelése szinte teljesen egyedül, súlyos anyagi gondok, komoly iskolai követelmények, mellette teljes munkaidős állás, zokszó nélkül fogadta.

Sean nagyszerű alanynak bizonyult arra, hogy Melanie kiélhesse a másik megváltoztatására irányuló törekvéseit, s eközben megfelelt a lány más, gyerekkori ál–felnőtt szerepéből fakadó igényeinek is, vagyis bőséges alkalmat nyújtott Melanie-nak a szenvedésre, a tűrésre, s arra, hogy elkerülje a szexuális érintkezést, de kiélhesse gondoskodó ösztöneit.

Mindebből következően Melanie–t nem láthatjuk egy rossz házasság szerencsétlen áldozatának – éppen ellenkezőleg, ő meg Sean kielégítették egymás legalapvetőbb lelki szükségleteit. Pompásan illettek egymáshoz. Az anyós jól időzített pénzküldeményei kényelmesen rövidre zártak minden olyan hajtóerőt, amely révén Sean fejlődhetett, felnőttebbé válhatott volna, s ez kétségtelenül problémát jelentett a házasságukban, de semmiképpen sem volt a Nagy Probléma, ahogy Melanie látta. Valójában az volt a gond, hogy két ember semmiképpen sem egyforma, egyaránt egészségtelen életvitele olyan jól kiegészítette egymást, hogy mindketten nyugodtan olyanok maradhattak, amilyenek voltak.

Képzeljük el kettőjüket, mint táncosokat, egy olyan világban, ahol mindenki más is táncos, s mialatt felnő, megtanulja a saját koreográfiáját. Egyéni esetekben, személyiségeknek, s legfőképpen a gyermekkorban elsajátított mozdulatoknak, Sean és Melanie külön-külön kifejlesztette a maga pszichológiai tánclépéseit, mozdulatait, gesztusait.

Egy nap aztán találkoztak, s felfedezték, hogy bármennyire különbözik is a mozgásviláguk, amikor együtt „táncolnak", varázsos párost alkotnak; tetteik, reakciójuk a másik személyére tökéletes balettá olvad össze, amelyben csak táncolnak, táncolnak, körbe, körbe, zavartalanul.

Ahányszor Sean lerázott magáról egy feladatot, Melanie készségesen magára vállalta. Amikor a lány megszerezte a családfenntartás ismerős terheit, akkor a fiú odébb szökellt, hogy Melanie-nak legyen tere kiélni a hajlamait. Amikor Sean más partnernő után nézett, Melanie kis sóhajjal gyorsított saját tempóján, hogy le legyen kötve a figyelme. Amikor a fiú letáncolt a színpadról, a lány tökéletes mozdulatokkal egyedül járta tovább… És ez így ment újra meg újra.

Melanie-nak ez a koreográfia néha izgalmas volt, és sokszor egyszemélyes. Előadódott, hogy zavarba ejtőnek, vagy fárasztónak találta. De a legkevésbé sem akarta volna abbahagyni a táncot, amelynek olyan jól ismerte a lépéseit. Minden mozdulat olyan magától értetődőnek jónak tűnt, hogy azt hitte, ezt a táncot szerelemnek hívják.

TÁNCOLUNK…?

                                   Hogy miért mentem hozzá? Hogyan is értessem meg bárkivel?
                                    Azt, ahogy alázatosan lehajtotta a fejét, miközben félénken felnézett
                                  rám, mint egy kisgyerek… Ahogy befúrta magát bűbájjal, odaadással,
                                     pajkosan a szívembe… Azt mondta: „Te olyan erős vagy, drágám.
                                                                 Én meg elhittem. Elhittem neki!

                                                                                                   Marilyn Ferenc: Vérző szív

Hogyan találják meg a megszállottan szerető nők éppen azt a férfit, akivel a gyermekkorban kifejlődött, egészségtelen társas szokásaikat folytathatják? Például, az a nő, aki sosem érezhette magához közel az apját, hogyan találja meg azt a partnert, akire vágyik, de akinek a figyelmét, akárhogy próbálja is, sosem keltheti fel. Az erőszakkal gyerekkorában szembesülő asszony hogyan köt ki egy olyan férfi mellett, aki veri? Hogyan lel az alkoholista családban felnőtt lány olyan emberre, aki már rászokott az italra, vagy hamarosan rá fog szokni. A nő, akire az anyja érzelmileg mindig rászorult, hogyan talál olyan férjre, aki igényli a gondoskodását?

Mindama lehetséges partner közül, akit választhatnának, mi hajtja ezeket az asszonyokat éppen azokhoz a férfiakhoz, akikkel a gyerekkorukból oly jól ismert tánclépéseket eljárhatják? És hogyan reagálnak (vagy nem reagálnak), amikor olyan férfival kerülnek össze, aki egészségesebb lelkületű, kevésbé szorul gondoskodásra vagy érettebb és normálisabban viselkedik, mint amilyen viselkedést megszoktak? Akiknek a mozdulatai ebben a bizonyos táncban nem egészen harmonizálnak az ő tánclépéseikkel…

Régi közhely a pszichoterápiában, hogy gyakorta választunk olyan házastársat, aki épp olyan, mint az anyánk vagy az apánk, akivel felnövekedésünk során szemben álltunk, küzdöttünk. Ez az elmélet nem teljesen pontosan fedi a valóságot. Nem arról van szó, hogy a választottunk épp olyan, mint az Anyu vagy az Apu volt, hanem hogy ezzel a partnerrel ugyanazokat az érzéseket élhetjük át, ugyanazokkal a kihívásokkal nézhetünk szembe, amelyek a gyermekkorunkból ismerősek, tehát a jól ismert légkört teremtjük újjá, s ugyanazokhoz a manőverekhez folyamodhatunk, amelyeket már begyakoroltunk. A legtöbbünk számára ebből áll a szerelem. Otthonosan és jól érezzük így magunkat, abszolút helyénvalónak találjuk annak a társaságát, akivel a szokásos módon élhetünk, a szokásos érzéseket élhetjük át. Még ha ez a „szokásos életmód" soha nem is volt célravezető, sikeres, és az érzéseink tulajdonképpen kínosak – ennél jobbat nem ismerünk! Az összetartozás különleges érzését azt támasztja bennünk, aki partnerként lehetővé teszi számunkra, hogy eltáncoljuk a már ismert lépéseket. Ezért akit kiválasztunk, annak segítségével bizonyítjuk: a kapcsolatunk működőképes.

Nincs mélyebb vonzalom ennél a rejtélyes otthonosság érzetnél, amely két olyan ember között támad, akik azt érzik, természetük úgy illeszkedik egymáshoz, mint egy kirakós játék elemei. Ha ráadásul a férfi alkalmat ad a nőnek arra, hogy megkísérelheti leküzdeni magában a gyerekkori kínokat, tanácstalanságot, a fölöslegesség, a „senkinek sem kellek" érzetét, akkor a csábításnak a nő aligha tud ellenállni. Valójában minél több volt a szenvedés a gyerekkorban, annál erősebb a nőben a késztetés arra, hogy újrajátssza és legyőzze azokat a fájdalmakat.

Nézzük a bizonyítékokat. Ha egy kisgyerek átesik valamifajta megrázkódtatáson, a dolog többször is fel fog bukkanni a játékai során egészen addig, amíg úgy nem érzi, végre felülkerekedett ezen az élményen. Például operáció után a gyerek a babáival vagy egyéb játékfigurákkal lejátssza az utat a kórházba, aztán esetleg felváltva megszemélyesíti a doktort és a beteget, amíg az eseményhez társult félelemérzés nagyrészt meg nem szűnik. Mi, megszállottan szerető nők lényegében ugyanezt tesszük: újjáteremtjük, újra átéljük a boldogtalan érzelmi viszonyainkat, kapcsolatainkat annak érdekében, hogy kezelhetővé tegyük, uralmunk alá hajtsuk őket.

Ebből az következik, hogy a kapcsolatok, a házasság terén nincs véletlen. Amikor egy nő' megmagyarázhatatlan kényszert érez, hogy valakihez hozzámenjen, akit tudatosan talán soha nem választana férjül, akkor nagyon fontos, hogy megvizsgálja: miért éppen vele akar bizalmas kapcsolatba kerülni, miért vállalja még a terhesség kockázatát is. Hasonlóképpen, amikor egy nő kijelenti, hogy hirtelen szeszélyből házasodott, vagy túl fiatalon, felelőtlenül, a teljes ítélőképessége birtokában cselekedett, akkor tudnunk kell, ezek is olyan mentségek, amelyeket közelebbről kell szemügyre vennünk.

Valójában a választás – talán öntudatlan – döntési folyamat eredménye, s a partner mélységes ismeretéből fakad már a kapcsolat kezdetén. Ha ezt tagadjuk, tagadjuk a felelősségünket a döntéseinkért, az életünkért, s ez a tagadás akadályozza a gyógyulásunkat.

De valójában hogyan történik a választás? Pontosan mi az a rejtélyes vonzalom, a szikra, amely fellobban a megszállottan szerető nő szerelme között?

Másképpen is fogalmazhatunk: Miféle jelek villannak fel a gondoskodni vágyó nő és a férfi között, aki szeremé, ha valaki levenné a válláról a felelősséget? Vagy az önfeláldozásra kész nő és az önző férfi között? Vagy az áldozat szerepét szívesen játszó nő és az erő, sőt az erőszak kultuszát valló férfi között? Vagy az irányító szerepet igénylő nő és a gyenge akaratú férfi között? Ha így nézzük a problémát, mindjárt nem olyan rejtélyes. Ténylegesen vannak bizonyos jelek, üzenetek, amelyeket a „táncpartnerek" egymás felé küldözgetnek és felfognak. Ne feledjük: a megszállottan szerető nők esetében mindig két tényezőről beszélhetünk:

1. az ismerős viselkedésminták illeszkedéséről, a kesztyű meg a párja jelenségéről, és

2. arról a kényszerről, amely a múltbeli fájdalmas élmények újrateremtésére és legyőzésére sarkallja a nőt.

Nézzük meg közelebbről az első tétova lépéseket, amelyeket a táncpartnerek duettjük során megtesznek, s amelyből kiderül: itt az az ember, akivel a „tánc" jólesően, simán megy.

A következő történetek tisztán érzékeltetik azt a finom üzenetváltást a megszállottan szerető nők és az általuk vonzónak tartott férfi között, amely azonnal megteremti későbbi kapcsolatuk alapját, meghatározza a kapcsolat jellegét, a további tánclépéseket.

Chloe: huszonhárom éves egyetemi hallgató; durva apa lánya

Tiszta őrült családban nőttem fel. Ezt ma már tudom, de gyerekkoromban nem így gondolkoztam. Legfeljebb ha néha eszembe jutott: bárcsak senki meg ne tudná, hogy veri az apám az anyámat. Mindannyiunkat vert, de azt hiszem, sikerült bennünket, gyerekeket meggyőzni arról, hogy megérdemeljük. De azt tudtam, hogy az anyu nem szolgált rá. Mindig azt kívántam, hogy inkább engem verjen meg helyette. Abban biztos voltam, hogy én kibírom, de az anyámat féltettem. Azt akartuk, hogy hagyja ott az apámat, de ő nem volt hajlandó. Olyan kevés szeretetet kapott. Szerettem volna neki annyi szeretet adni, hogy erős legyen, és ki tudjon lépni ebből a helyzetből, de nem tudott kilépni, öt éve halt meg rákban. A temetés óta nem voltam otthon és nem beszéltem az apámmal. Úgy érzem, ő ölte meg, nem a rák. Az apai nagyanyám mindegyik unokájára hagyott évjáradékot, így tudtam egyetemre menni, ott találkoztam Royjal.

Egy teljes szemeszteren át a művészeti órán egy csoportban voltunk, de nem is beszéltünk egymással. A második félév elején sokan újra egy csoportba kerültünk, s valahogy az első nap belekeveredtünk egy nagy vitába a férfi-nő kapcsolatról. Ez a fiú elkezdett arról beszélni, hogy az amerikai nők teljesen el vannak kényeztetve, mindent a maguk feje után csinálnak, és csak kihasználják a férfiakat. Csak úgy fröcsögött belőle az rosszindulat, s arra gondoltam: szegényke, iszonyúan megbántották… Megkérdeztem tőle: – Szerinted ez tényleg igaz? – s aztán próbálkozni kezdtem, hogy bebizonyítsam, a nők egyáltalán nem ilyenek, de legalábbis én nem vagyok ilyen! Fölállítottam magamnak a csapdát! Később már nem volt módomban a saját igényeim érvényesíteni, vagy magamat megvédeni, hiszen akkor bizonyítékot adtam volna a nőgyűlöletére. A törekvésem azon a reggelen nem volt eredménytelen. Felkeltettem az érdeklődését. Azt mondta, még találkozunk, s noha nem akar ebben a csoportban maradni, velem még beszélgetni akar. Jól emlékszem, mennyire fel voltam dobva, mert azt éreztem, máris sikerült elérnem valamit vele, érezte, én más vagyok.

Két hónapba sem telt, s együtt éltünk. Négy hónap múlva én fizettem a lakbért, s csaknem az összes többi számlát, meg az élelmiszert. De tovább csináltam még csaknem két évig, hogy bizonyítsam neki, milyen remek nő vagyok, hogy mennyire ügyelek, ne bántsam meg, úgy ahogy korábban mások megbántották. Én persze nem úsztam meg sértetlenül – először csak lelkileg bántalmazott, aztán fizikailag is. Nála jobban senki nem haragudott a nőkre, s nem terrorizálhatta jobban őket. S persze azt hittem, hogy ez részben az én hibám is. Csoda, hogy megszabadultam tőle. Egy korábbi barátnőjével találkoztam, s ő megkérdezte: – Megütött már? – Hát, nem éppen… – válaszoltam, mert védeni akartam őt, s azt sem akartam, hogy teljesen hülyének gondoljanak. De tudtam, hogy tudja, hiszen ő is átélte ugyanazt. Először meg voltam rémülve. Azt éreztem, amit gyerekkoromban – hogy senki sem pillanthat be a kulisszák mögé. Minden porcikámmal hazudni, tagadni akartam, azt éreztetni vele, micsoda szemtelenség ilyet kérdezni. De ő annyi megértéssel nézett rám, hogy semmi értelme nem volt tettetni.

Hosszasan beszélgettünk. Elmesélte, hogy részt vett egy csoportterápiában, ahol csupa olyan nő volt, aki egészségtelen kapcsolatokat teremtett magának. Azon dolgoztak, mondta, hogy megtanulják, hogyan ne tegyék ki magukat efféle viszonyoknak. A lány megadta a telefonszámot, s két pokoli hónap után felhívtam. Elvitt a csoportba, s azt hiszem, ezzel megmentette az életemet. Azok a nők éppen olyanok voltak, mint én. Még általában gyerekkorukban megtanulták, hogy minden eltűrjenek.

Ezzel együtt még néhány hónapba telt, amíg ott tudtam hagyni Royt, s még így is elég nehéz volt, pedig a többiek mellettem álltak. Iszonyú késztetést éreztem, hogy bizonyítsam neki: ő szeretetre méltó. Azt hittem, ha eléggé szeretem, akkor megváltozik. Hála istennek, ezen túljutottam, különben még mindig ott szenvednék.

Chloe vonzalma Roy iránt

Amikor Chloe a művészeti órákban találkozott Royjal, a nőgyűlölővel, mintha az apja és az anyja szintézisére talált volna benne. Roy indulatos volt, és utálta a nőket. Ha elnyeri a szeretetét, azzal lényegében az apját nyerte volna el, aki szintén indulatos és agresszív, romboló hajlamú ember volt. Ha sikerült volna szerelme erejével megváltoztatnia a férfit, azzal az anyját mentette volna meg. Royt saját érzéseitől kínzott áldozatnak látta, s szerelmével akarta gyógyítani őt. Mint a többi megszállottan szerető nő, Chloe is győzni akart a vele való küzdelemben, s abban a számára fontos emberekkel vívandó harcban – az apjával és az anyjával –, akiket Roy testesített meg szimbolikusan: Emiatt volt olyan nehéz megválnia ettől a meddő és ártalmas kapcsolattól.

Mary Jane: egy munkamániás férfivel harminc éve házasságban élő nő

Egy karácsonyi összejövetelen ismerkedtünk meg. Az öccsével voltam, aki egyidős velem, és igazán szeretett engem. Szóval, Péter is ott volt. Pipázott. Tweed zakója a könyökén bőrrel volt foltozva. Úgy nézett ki, mint egy ifjú professzor, le voltam nyűgözve. Ugyanakkor valami mélabú áradt belőle, s ez legalább annyira vonzó volt számomra, mint a külseje. Biztosra vettem, valamikor nagyon elbánt vele az élet. Meg akartam ismerni, hogy megtudjam, mi történt vele, s „megérthessem" őt. Arra számítottam, hogy megközelíthetetlen, de gondoltam, ha elég együttérzést mutatok, akkor talán szóra bírhatom. Fura, de elég sokat beszélgettünk azon az első estén, s közben ő sohasem fordult teljesen szembe velem, nem nézett rám. Kicsit oldalvást volt mindig, mintha mással lenne elfoglalva, én pedig igyekeztem, hogy elnyerjem a teljes figyelmét. Minden szava nagyon fontossá, szinte értékessé vált, mert nyilvánvaló volt a számomra, hogy sokkal fontosabb dolga is volna, mint hogy velem társalogjon.

Olyan volt az egész, mint annak idején az apámmal. Amikor gyerek voltam, az apám szó szerint soha nem volt jelen. Elég szegények voltunk. Az anyám is meg ő is a városban dolgoztak, és többnyire egyedül voltunk otthon a testvéreimmel. Még hétvégén is mindenféle extra munkákkal volt elfoglalva. Egyedül akkor láthattam, ha valamit otthon javított – rádiót, hűtőszekrényt, egyebet. Emlékszem, mintha mindig háttal állt volna nekem, de nem bántam, annyira jó volt, hogy egyáltalán ott van. Mindig körülötte lábatlankodtam, kérdezgettem mindenfélét, hogy kicsikarjam a figyelmét.

És akkor ott voltam Péterrel, s ugyanezt csináltam, bár akkor ezt nem tudtam még. Most már látom magam, ahogy mindenáron megpróbálom elkapni a tekintetét, és azt, ahogy ott pöfékelt, ide-oda nézett, vagy föl, mennyezetre, aztán a pipájával babrált, hogy égjen. Nagyon felnőttesnek láttam a busa szemöldökével, a távolba tekintő szemével. Vonzott, mint a mágnes.

Mary Jane vonzalma Péterhez

Mary Jane korántsem viszonyult olyan ellentmondásosan az apjához, mint a megszállottan szerető nők többsége. Szeretette az apját, csodálta, vágyott a társaságára, a figyelmére. A nála idősebb, szórakozott Péter azonnal megtestesítette a Mary Jane számára mindig távoli apát, Péter figyelmét annál fontosabb volt felkelteni, mivel – mint az apja esetében is – ez nem volt könnyű feladat. A férfiak, akik szívesen voltak vele, akik érzelmeket is nyilvánítottak, nem érdekelték Mary Jane-t, mert nem keltették fel benne azt a szeretet utáni mély vágyat, amelyet az apja ébresztett benne. Péter szórakozottsága ismerős kihívást jelentett Mary Jane-nek, s még egy lehetőséget arra, hogy megpróbálja elnyerni egy iránta érdeklődést nem mutató férfi szerelmét.

Peggy: akit kritikus szellemű nagyanyja és érzelmileg hideg anyja nevelt; ma elvált szülő, egyedül neveli két lányát.

Nem ismertem az apámat. A szüleim még a születésem előtt elváltak. Az anyám dolgozni ment, hogy eltartson bennünket, ránk a nagyanyám vigyázott. Ez nem hangzik olyan szörnyen, de elég szörnyű volt. A nagyanyám iszonyú kegyetlen asszony volt. Nem vert engem meg, a húgom szavaival szólva jobban tudott bántani engem meg a testvéremet, mintha megvert volna. Nap, mint nap elmondta, milyen rosszak vagyunk, mennyi gondot okozunk neki, és hogy „semmire se vagyunk jók". Ez volt a kedvenc fordulata. Az ironikus az, hogy a kritizálása még inkább arra sarkallt bennünket, hogy még jobban igyekezzünk jók lenni, hasznot hajtani. Az anyánk sosem védett meg minket, mert nagyon félt, hogy a nagyi otthagy bennünket. Akkor nem tudott volna dolgozni. Tehát inkább félrefordította a fejét, és nem vett tudomást róla, amikor a nagyi gonosz volt velünk. Úgy nőttem fel, hogy nagyon magányosnak, védtelennek és haszontalannak éreztem magam, és mindig megpróbáltam valahogy ledolgozni azt, hogy teher vagyok. A törött dolgokat megpróbáltam megjavítani, hogy pénzt takarítsak meg, s megszolgáljam, hogy tartanak.

Amikor tizennyolc lettem férjhez mentem, mert terhes voltam. A férjem az első perctől kezdve kritizált, nagyon nyomorultul éreztem magam. Először csak szőrmentén csinálta, aztán már egészen durván. Tudtam, hogy nem vagyok szerelmes belé, de azért hozzámentem. Azt hittem, nincs más választásom. A házasságunk tizenöt évig tartott; ennyi idő kellett, hogy rájöjjek, a lelki nyomorúság éppen elég ok a válásra.

Elkeseredetten vágytam valakire, aki szeret, ugyanakkor úgy éreztem, haszontalan csődtömeg vagyok, aki semmit nem nyújthat egy kedves, jólelkű embernek.

Amikor Bairddel találkoztam, először mentem úgy táncolni, hogy nem volt randevúm. Előzőleg vásárolni voltam a barátnőmmel, aki vett magának egy teljes új felszerelést: nadrágot, felsőrészt, cipőt, s fel akarta venni valahová. Elmentünk hát egy diszkóba. Nem odavalósi üzletemberfélék meghívtak egy-két italra, táncoltunk, s minden rendben ment – barátságosak voltak, de nem túlzottan érdekesek. Aztán megláttam egy fickót a fal mellett állni. Nagyon magas volt, sovány, iszonyúan jól öltözött, és nagyon jóképű. Valami hidegség is áradt belőle. Emlékszem, hogy azt mondtam magamban: Ez a legelegánsabb, legarrogánsabb pasi, akit valaha láttam. Na, fogadjunk, hogy majd én kizökkentem a hidegvéréből!

Még arra is emlékszem, hogyan ismerkedtem meg az első férjemmel. Gimnazisták voltunk, s odakinn, a folyosón támasztotta a falat, amikor már benn kellett volna lennie a teremben. Akkor azt mondtam magamban: Elég nyers fickónak néz ki. Fogadok, hogy és megszelídíteném. Szóval mindig helyre akartam hozni valamit. Visszatérve Bairdre – odamentem hozzá, és felkértem. Azt hiszem, ez hízelgett neki. Egy darabig táncoltunk, aztán azt mondta, hogy ő meg a barátai át akarnak menni máshová, velük tartok-e? Csábított az ajánlat, de nemet mondtam, mert tényleg nem akartam mást, csak táncolni. Az üzletemberekkel táncoltam, aztán felkért ő. Újra táncoltunk. Iszonyú tömeg volt a diszkóban. Később a barátnőmmel elindultunk haza. ő a sarokban ült egy asztalnál, néhányadmagával. Intett nekem, s én odamentem. – A telefonszámom nálad van – mondta, s először nem értettem miről beszél. Akkor a zsebemből elővette a névjegyét. Olyan inget viseltem, amelynek elöl volt egy óriási zsebe. Amikor másodszor lejöttünk a táncparkettről, beletette a cédulát. Elámultam, mert észre sem vettem, amikor csinálta. Olyan felvillanyozó érzés volt, hogy ez a jóképű férfi ennyire töri magát értem. Mindenesetre én is odaadtam a névkártyámat.

Pár nappal később felhívott, és elmentünk ebédelni. Nagyon rosszallóan nézett rám, amikor odaértem a kocsival, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Az autóm elég tragacs volt, s rögtön kényelmetlenül éreztem magam, de mindjárt meg is könnyebbültem, hogy egyáltalán eljön velem ebédelni. Nagyon hidegen és mereven viselkedett, s megpróbáltam feloldani, mintha az én hibámból lenne rosszkedvű. A szüleit várta látogatóba, akikkel nem nagyon jött ki. Hosszan sorolta, mi baja velük, amiket én nem találtam olyan borzasztó dolgoknak, mindenesetre együttérzést próbáltam tanúsítani. Úgy váltunk el, hogy arra gondoltam, ezzel az emberrel nincsenek egyáltalán közös dolgaink. Nem éreztem magam jól vele, kényelmetlen, valahogy feszélyező volt a társasága. Amikor két nappal később felhívott és újra találkozót kért, mégis megkönnyebbültem, mert ha elég jókedvű ahhoz, hogy felhívjon, akkor nincs semmi baja.

Igazándiból egyszer sem volt jó vele. Valami mindig félresikerült, én meg javítani próbáltam a helyzetet. Nagyon feszült voltam vele, s a legjobb esetben valamelyest enyhült a feszültség. Ez a kis megkönnyebbülés boldogságnak tűnt… Valahogyan azért mégis mélyen vonzódtam hozzá.

Tudom, hogy őrültségnek hat, de úgy mentem hozzá ehhez az emberhez, hogy soha nem szerettem. A házasság előtt többször otthagyott, mondván, hogy mellettem nem tud önmaga lenni. El sem tudom mondani, mennyire elkeserítő volt ez. Könyörögtem neki, hogy mondja el, mit tegyek, hogy ő jobban érezze magát. –Tudod, hogy mit kéne tenned – mondogatta mindig. De nem tudtam. Azt hittem, megőrülök. Majdnem beleőrültem, annyira igyekeztem kitalálni, a házasságunk mindössze két hónapig tartott. Végleg elment, miután közölte, hogy mennyire boldogtalanná tettem. Soha nem láttam többé, csak véletlenül egyszer–kétszer az utcán. Mindig úgy tett, mint aki nem ismer.

El sem tudom mondani, mennyire a rabja voltam. Minden egyes alkalommal, amikor otthagyott, még jobban vonzódtam hozzá. Aztán amikor visszajött, azt mondta, hogy az kell neki, amit én tudok nyújtani. Ennél felvillanyozóbb érzés nem volt számomra a világon. Ilyenkor a karomba zártam s csak tartottam, ő meg sírt, és azt mondogatta, hogy milyen ostoba is volt. Ez persze egy napnál tovább sosem tartott, utána megint minden szétesett, hiába próbáltam boldoggá tenni mindenáron, hogy ne hagyjon el újra.

Mikor végképp otthagyott, már alig éltem. Nem tudtam dolgozni, vagy bármi mást csinálni azon kívül, hogy ülök, ringatom magam előre-hátra és sírok… Úgy éreztem, meghalok. Segítséget kellett szerezzek ahhoz, hogy megálljam, és ne hívjam fel, mert annyira akartam, hogy megint minden jöjjön rendbe. Közben azt is tudtam, hogy nem élnék túl még egy ilyen menetet vele a körhintán…

Peggy vonzalma Baird iránt

Peggy nem tudta, milyen szeretve lenni, s mivel lényegében apa nélkül nőtt fel, a férfiakról sem tudott semmit, különösen nem a kedves, szeretetteljes férfiakról. Arról viszont szerteágazó ismeretei voltak a nagyanyjával töltött gyerekkora révén, hogy milyen, ha az embert egy kevéssé ép lelkű személy kritizálja, elutasítja. Abban is professzor volt, hogyan kell küzdenie egy olyan anya szeretetéért, aki különböző oknál fogva nem tud se szeretetet, se védelmet nyújtani a gyerekének. Az első házassága abból fakadt, hogy bizalmas közelségbe engedett magához egy olyan fiatalembert, aki őt folytonosan bírálta és elítélte, s aki iránt alig érzett valamit. A szex nem az odaadás kifejezése volt Peggy számára, inkább az elismerésért folytatott küzdelem. Ez a tizenöt éves házasság csak még inkább arról győzte meg Peggyt, hogy ő valóban értéktelen személy.

Annyira erős volt benne a vágy, hogy újrateremtse gyermekkora zord környezetét, s folytassa a szeretni képtelen emberek szeretetéért vívott harcát, hogy mihelyt találkozott egy hűvös, közönyös, szórakozott férfival, azonnal vonzalmat érzett iránta. Hiszen itt volt az újabb alkalom, hogy egy szeretetlen személyt megváltoztasson, aki végül szeretni fogja. Amint kapcsolatba kerültek, a férfi hébe-hóba elejtett célzásai arról, hogy Peggy némi haladást ért el vele a szeretni tanítás terén felhatalmazták Peggyt arra, hogy ne adja fel a küzdelmet akkor sem, ha a saját élete rámegy. A belső késztetés, hogy megváltoztassa a férfit (s rajta keresztül az anyját és a nagyanyját, akiket Baird megszemélyesített s számára) ennyire erős volt benne.

Eleanor: hatvanöt éves; elvált, uralkodó természetű anya gyermeke

Az anyám egy férfivel sem tudott kijönni, kétszer vált el, pedig akkoriban az egyszeri válás is ritka volt, mint a fehér holló. A nővérem tíz évvel idősebb volt nálam, s anyám sokszor mondta nekem: „A nővéred az anyád lánya volt, úgyhogy elhatároztam, hogy nekem is lesz egy". Ez voltam én – saját maga meghosszabbítása, a tulajdona. Nem úgy tekintett rám, mint külön emberi lényre.

Amikor elváltak, nagyon hiányzott az apám. Az anyám nem engedte őt a közelembe, az apámnak pedig nem volt lelki ereje hozzá, hogy harcba szálljon vele. Ehhez senkinek nem volt elég ereje. Én mindig rabnak éreztem magam, ugyanakkor átéreztem, hogy én vagyok a felelős az ő boldogságáért. Nagyon nehezemre esett elhagyni őt, még akkor is, ha vele úgy éreztem magam, mint aki mindjárt megfullad. Üzleti főiskolára mentem egy távoli városba, ahol rokonoknál laktam. Az anyám olyan dühös volt emiatt, hogy soha többé nem állt szóba a rokonokkal.

Az iskola befejeztével egy nagyváros rendőrkapitányságán dolgoztam titkárnőként. Egyszer bejött egy jóképű, egyenruhás rendőrtiszt, s megkérdezte, hol a szódaautomata. Megmutattam. Aztán poharat keresett, mire felajánlottam neki a kávéscsészémet. Be kellett vennie két aszpirint. Még most is látom, hogyan vetette hátra a fejét, hogy lemenjen a gyógyszer a torkán. Aztán azt mondta: „Hű, jól leittam magam tegnap éjjel." Azt gondoltam magamban erre, milyen szomorú, biztosan azért iszik, mert magányos. Ő volt az, aki kellett nekem –, akiről gondoskodni lehet, akinek szüksége van rám. Az jutott eszembe, hogy mennyire szeretném megpróbálni boldoggá tenni. Két hónappal később összeházasodtunk, s következő négy évben próbálkoztam. Fantasztikusakat főztem, reméltem, egy jó vacsorával hazacsábítom, de ő inkább ivott és csak nagyon későn jött haza. Akkor veszekedtünk, és én sírtam. Következő alkalommal, amikor kimaradt, magamat vádoltam, hogy minek kellett felidegesítenem a múltkor. Nem csoda, hogy nem jön haza, mondtam magamban. A helyzet csak egyre rosszabb lett, végül elhagytam. Mindez harminchét éve történt, s én csak tavaly döbbentem rá, hogy alkoholista volt. Mindig azt hittem, hogy az én hibámból történt minden, s hogy képtelen vagyok boldoggá tenni.

Eleanor vonzalma férje iránt

Ha egy férfigyűlölő anyától azt tanuljuk, hogy a férfiak semmirekellőek, ugyanakkor szeretjük az apát, akit elveszítettünk, s a férfiakat vonzónak találjuk, akkor nagyon valószínű, hogy amikor felnövünk, attól rettegünk; a férfi, akit szeretünk, elhagy bennünket. Ezért megpróbálunk esetleg olyan férfit találni, aki a segítségükre szorul, és a megértésünket kéri, mert akkor a kapcsolatban mi lehetünk az irányadók. Ezt tette Eleanor, amikor kinyilvánította vonzalmát a jóképű rendőr iránt. S noha ez a törekvés arra szolgál, hogy védjen bennünket a lelki sérüléstől, és hogy elhagyjon a partnerünk, a baj ezzel az, hogy olyan férfival kell kezdenünk, aki eleve problémás esel. Más szavakkal: olyan férfival, aki jó úton halad afelé, hogy megfeleljen a „férfiak semmirekellőek" megállapításnak. Eleanor biztosítani szeretette volna, hogy az ő társa mellette marad (nem úgy, mint az apja meg a többi jövendő társ, akiről anyja váltig állította, hogy úgyis el fogják Eleanort hagyni), s ezt a garanciát abba látta, ha a férfi őrá van utalva. A dolog természetéből adódóan azonban így még nagyobb lett az esély arra, hogy a férfi elmegy.

Így a helyzet, amelynek azt kellett volna eredményeznie, hogy Eleanort nem hagyják el, valójában éppen fordítva sült el: a garancia arra teremtődött meg, hogy otthagyják. Minden egyes éjszaka, amikor nem jött a férfi haza, azt bizonyította, hogy Eleanor anyjának igaza volt. Végül, amikor elváltak, Eleanor egy „semmirekellőtől" vált el.

Arlene: huszonhét éves: gyermekkorában az apai erőszakkal szemben próbálta védeni az anyját és a testvéreit.

Egy színtársulatban voltunk együtt, Ellie hét évvel fiatalabb volt nálam, s mint férfi nem volt túl vonzó a számomra. Nem is érdekelt különösebben, de egy nap együtt mentünk vásárolni, s aztán vacsorázni. Egész idő alatt másról sem beszélt, mint hogy milyen zűrös az élete. Semmit nem tudott rendben tartani, amikor ezt emlegette, iszonyú késztetést éreztem, hogy odamenjek, és mindent rendbe szedjek nála. Akkor mondta el azt is, hogy biszexuális. Az én értékrendszeremben ez ugyan nem illett bele, de azért tréfára vettem a dolgot, mondván, hogy én is vagyok, mert amikor szexuálisan közeledik hozzám valaki, akkor elzavarom: Bye! (viszlát). Valóban, féltem azoktól a férfiaktól, akik nagyon rámenősen közeledtek. Az ex–férjem goromba volt velem, s volt egy ilyen barátom is. Ellis viszont nem jelentett fenyegetést. Éppannyira biztos voltam abban, hogy nem bántana, mint abban, hogy tudok rajta segíteni. Kis idő múlva alaposan beléptünk egymás életébe; néhány hónapig együtt is éltünk, mielőtt véget vetettem volna a dolognak. Mindvégig feszültségben, félelemben éltem. Azt gondoltam, mekkora szívességet teszek neki, de valójában tönkrementem bele. A lelkem is el lett páholva. A fiúkhoz mindig sokkal jobban vonzódott, mint hozzám. Akkor, amikor halálos betegen, vírusos tüdőgyulladással feküdtem a kórházban, meg sem látogatott, mert éppen afférja volt egy pasassal. Három héttel azután, hogy kijöttem a kórházból, szakítottam vele, de ehhez is segítség kellett: A testvérem, az anyám, a pszichológusom támogatása nélkül nem ment volna. Nagyon, nagyon depressziós lettem. Igazándiból nem akartam őt elengedni magamtól. Még mindig úgy éreztem, hogy szüksége van rám, s meg voltam győződve, ha kicsit kitartóbb vagyok, sikerül rendbe hozni a kettőnk dolgát.

Amikor gyerek voltam, mindig ezt éreztem, hogy a következő pillanatban rájövök, hogyan kellene megoldani a dolgokat.

Öten voltunk testvérek. Én voltam a legidősebb, és az anyám nagyban rám támaszkodott. Neki elég munkát adott, hogy az apámat boldoggá tegye, ami egyenlő volt a lehetetlennel. Mai napig sem ismerek nála gonoszabb embert. Körülbelül tíz évvel ezelőtt váltak el. Azt hiszem, arra gondoltak, nekünk tesznek szívességet, ha együtt maradnak, amíg felnövünk, de valójában szörnyű élet volt otthon. Az apám vert bennünket, még az anyámat is, de a legrosszabb a nővéremmel volt, ami a testi fenyítést illeti. Az öcsémet pedig szóval gyilkolta. Valamennyiünk belerokkant, így vagy úgy. Végig az munkált bennem, hogy valamit biztosan tehetnék, amivel megváltoztathatnám, jobbra fordíthatnám a dolgokat, de soha nem jöttem rá, mi az. Próbáltam az anyám lelkére beszélni, de ő olyan beletörődő volt. Aztán apámmal is vitába szálltam, de csak szőrmentén, mert ez veszélyes játék volt. A húgomat meg az öcsémet treníroztam arra, hogyan viselkedjenek – ne kerüljenek apa útjába, ne feleseljenek vele. Amikor hazajöttünk az iskolából, átfésültük a lakást, próbáltuk megállapítani, van-e valami, ami felbosszanthatja, s igyekeztünk mindent helyre hozni mielőtt hazaért. Többnyire mindannyian rémültek és boldogtalanok voltunk.

Arlene vonzalma Ellis iránt

Arlene erősebbnek, érettebbnek és gyakorlatiasabbnak látta magát Ellisnél, s emiatt azt remélte, hogy kapcsolatukban ő lesz az irányító, tehát elkerülheti, hogy megbántsák. Ez a fontos rész alkotta Ellis iránti vonzalmát, hiszen egész gyermekkora azzal telt, hogy fizikailag és lelkileg egyaránt bántalmazták. Félelme és haragja az apja iránt az egészen más természetű Ellist tökéletes választásnak láttatta, aki megoldja a férfiakkal kapcsolatos minden problémáját, mert nem tudta elképzelni, hogy Ellis valaha is olyan heves érzelmeket táplál iránta, amelyekből akár erőszak is fakadhat. Sajnos, együttélésük hónapjai során Ellis annyi szívfájdalmat és kínkeservet okozott neki, mint bármelyik más heteroszexuális férfi, akit Arlene korábban ismert.

A kihívás, amelyet egy alapvetően homoszexuális férfi életének szó szerinti és át\'itt értelemben is értendő egyengetése jelentett, felért annak a küzdelemnek a nagyságával, amelyet Arlene oly jól ismert gyerekkorából. A kapcsolatban rejlő lelki szenvedés sem volt új: mindig arra kellett várni, hogy a másik, mivel bántja, sérti, vagy döbbenti meg. Arlene abbéli meggyőződése, hogy olyan férfit tudna faragni Ellisből, akire szüksége van, nagyban megnehezítette a szakítást.

Suzannah: huszonhat éves; két alkoholista férjtől vált el; az anyja érzelmileg függő személy

San Franciscóban voltam egy három napos képzésen, hogy felkészüljek az állami vizsgámra, mint szociális gondozó. A második napon, ebédszünetben megláttam egy nagyon jóképű fickót, és rávillantottam a szélesebb mosolyomat. Aztán kimentem az épületből egy kis napfürdőre. Odajött hozzám, és megkérdezte, nem akarok–e felmenni a kávézóba. Dehogynem, mondtam, s amikor ott voltunk, kicsit tétován megkérdezte, vehet–e nekem valamit. Az volt az érzésem, hogy valószínűleg nem nagyon engedheti ezt meg magának, ezért azt feleltem, hogy köszönöm, majd magam elintézem. Vettem egy gyümölcslét, s átbeszélgettük a szünetet. Elmondtuk, honnan jöttünk, hol dolgozunk s aztán kijelentette, hogy velem szeremé vacsorázni. Megbeszéltük, hogy a Halászok mólóján találkozunk. Este kissé zavartnak tűnt, s megjegyezte, hogy azon gondolkozik, romantikus vagy praktikus legyen–e inkább, mert csak arra van elég pénze, hogy vagy hajózzunk egyet az öbölben, vagy meghívjon vacsorára. Én persze azonnal közbevágtam, és kijelentettem, menjünk hajózni, aztán én fizetem a vacsorát. így is csináltuk, s ettől mindjárt erősnek és okosnak éreztem magam, hiszen így mindaz megvolt, amit ő szeretett volna.

Gyönyörű volt odakinn az öbölben. A nap éppen leszállóban volt, végigbeszélgettük az egész alkonyatot. Elmondta, mennyire fél közel kerülni bárkihez is, meg azt, hogy évek óta viszonya van valakivel, de tudja, hogy ez nem jó neki. Csak azért tartott ki eddig is, mert nagyon kedveli az asszony hatéves kisfiát, és nem bírná elviselni, ha a gyerek apa-figura nélkül nőne fel. Elég nyíltan célzott arra is, hogy szexuális problémái vannak a nővel, mert nem találja elég vonzónak.

Az agyam lázasan zakatolt. Arra gondoltam, lám, itt van egy csodálatos férfi, aki még nem találta meg az igazit. Látszik, hogy nagyon érző szívű és becsületes. Nem számított, hogy harminchét éves, s addig rengeteg lehetősége lehetett a kapcsolatteremtésre, s talán valami baj van vele…

Akkor szó szerint kiállított magáról egy hibalistát: impotencia, félelem a bensőséges kapcsolatoktól, anyagi problémák. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy valaki rájöhessen – már eléggé passzív ember. Engem azonban annyira fellelkesített a gondolat, hogy én lehetek az, aki igazán sokat jelenthetek az életében, hogy nem riadtam el attól, amit mondott.

Aztán elmentünk vacsorázni, és természetesen én fizettem, ő persze szabadkozott, hajtogatta, mennyire kínos ez neki, de én csak rákacsintottam, hogy majd legközelebb eljön hozzám, és elvisz vacsorázni viszonzásképpen. Ennek örült, rögtön tudni akarta hol lakom, vajon ott maradhat-e nálam, ha eljön látogatóba, és hogy milyenek a munkalehetőségek a városban. Tizenöt évvel korábban iskolában tanított, aztán sok munkahely változtatás után (elárulta, hogy mindig rosszabb állásba került, kevesebbért), elhelyezkedett egy bejáró alkoholbetegek számára fenntartott tanácsadó szolgálatnál. Hát ez maga volt a tökély! Volt már dolgom alkoholistákkal, s eléggé tönkre is mentem bele, de most itt volt valaki, aki felől egészen biztos lehetek. Hiszen ő nem lehet olyan, ha tanácsadójukként működik, nem igaz? Megemlítette, hogy a pincérnőnk, egy idősebb reszelős hangú asszony, az anyjára emlékezteti, aki szintén alkoholista volt. Tudtam, milyen gyakran lesznek az alkoholista szülők gyerekei maguk is e szenvedély rabjai. Ő azonban egész este nem ivott, csak ásványvizet rendelt egyre–másra. Én valósággal doromboltam, mert az járt a fejemben, itt van számomra az igazi. Nem érdekes, hogy annyi munkahelye volt, s egyre rosszabbak. Ez csupán a balszerencse műve. Úgy láttam, eléggé üldözi a balszerencse, s ez még vonzóbbá tette. Sajnáltam.

Sokat beszélt arról, mennyire vonzónak talál, mennyire jól érzi magát velem, mennyire jól összeillünk. Én is ugyanezt éreztem. Amikor elváltunk, ő eljátszotta a tökéletes úriembert, melegen megcsókoltam búcsúzóul. Tökéletes biztonságban éreztem magam, hiszen nem akart lerohanni, csak a társaságomat igényelte, mert öröme telt benne. Nem gondoltam arra, hogy ez talán tényleg jelez valamiféle szexuális zavart, s emiatt inkább elkerüli a testi érintkezést. Biztosra vettem, bármilyen apró problémáját meg tudom oldani, csak legyen rá alkalmam.

Másnap vége lett a továbbképzésnek. Óra után megbeszéltük, mikor jön el meglátogatni. Indítványozta, hogy a vizsgája előtti héten jönne, s nálam maradna, de csak azért, hogy tanuljon. Volt pár nap szabadságom, s arra gondoltam, nagyszerű lenne összekapcsolni a két dolgot, s akkor együtt mehetnénk várost nézni. Nem, mondta, a vizsgái nagyon fontosak. Kisvártatva teljesen feladtam minden tervemet, csak hogy neki legyen minden jó. Elkezdtem rettegni attól is, hogy talán el sem jön, bár az, hogy valaki tanuljon a lakásomban, amíg én dolgozni járok minden nap, nem ígérkezett valami fényes mulatságnak. De megvolt bennem ez az igény arra, hogy elrendezzem a dolgokat, s már bűntudatom is volt, ha boldogtalannak láttam. Aztán ott volt ez a felvillanyozó kihívás, hogy ébren kell tartanom az érdeklődését. Annyira vonzódott kezdetben hozzám, hogy most, amikor kihűl ez az érzés, akkor azt fogom érezni, hogy én szúrtam el. Ezért aztán inkább a fejem tetejére álltam, hogy a kedvébe járjak.

Úgy váltunk el, hogy nem döntöttünk el mindent, pedig én egyre másra jöttem elő az ötletekkel, javaslatokkal, hogy lehetne minden akadályt elhárítani. Elbúcsúztunk, s én le voltam törve. Nem is tudtam, miért, csak volt egy rossz érzésem, hogy nem voltam képes mindent elrendezni és őt felvidítani.

Másnap délután felhívott, s én boldog voltam. Úgy éreztem, ez kárpótol mindenért.

Másnap éjjel fél tizenegykor telefonált, s kérdezgetni kezdett, mitévő legyen a barátnőjével. Erre nem volt ötletem, s ezt meg is mondtam. Egyre nőtt a kínos érzetem. Mintha valami csapdába esnék, szerepbe kényszerülnék, s most az egyszer nem követtem régi szokásomat, hogy ugorjak, és segíteni próbáljak. Erre ordítani kezdett velem a telefonban, s aztán lecsapta a kagylót. Meg voltam döbbenve. Elkezdtem gondolkozni, hogy talán az én hibám, nem voltam elég segítőkész. Iszonyú vágyat éreztem, hogy felhívjam, és elnézést kérjek, amiért feldühítettem. De mivel korábban voltak kapcsolataim alkoholistákkal, s ezért rendszeresen jártam csoportterápiára ezzel kapcsolatban, tudtam, hogy most nem szabad telefonálnom, s magamra vállalni a felelősséget. Pár perc múlva megint felhívott, bocsánatot kért, amiért lecsapta a telefont. Aztán feltette ugyanazt a kérdést, s én megint nem tudtam válaszolni. Akkor ismét üvölteni kezdett, s újra levágta a kagylót. Ráébredtem, hogy ivott, de még mindig éreztem magamban a késztetést, hogy felhívjam, és megpróbáljam rend betenni a dolgokat. Ha akkor éjjel magamra vállalom a felelősséget érte, akkor talán még mindig együtt vagyunk. Már a gondolattól is megborzongok, milyen lenne vele az élet. Pár nappal később írt pár udvarias, sort, miszerint nem érzi magát egyelőre képesnek egy újabb kapcsolati, de nem említette az üvöltést, semmit. Ez volt a vége.

Ha ez az egész egy évvel korábban játszódik le, akkor csak a kezdet lett volna.

Ő éppen az a típus volt, akit én ellenállhatatlannak láttam: jóképű, vonzó, egy kicsit gyámoltalan, aki nem tudja teljesen kifutni a formáját. A csoportterápián mindig nagyot nevettünk, ha valaki megemlítette, mennyire vonzódott a férfi képességeiben rejlő lehetőséghez, amit a férfi jövőjének gondolt, s nem magához a személyhez, aki volt – hiszen mindannyian átéltük ezt. Olyanhoz kötődtünk, akiről feltételeztük, hogy a segítségünkre szorul, s csak a mi bátorításunkkal teljesítheti ki az adottságait. Én is nagyon tudtam segíteni, kedvébe járni valakinek, dolgozni valakiért és teljes felelősséget vállalni egy kapcsolatért. Gyerekként ugyanezt csináltam az anyámmal, aztán később mindkét férjemmel. Az anyám és én soha nem jöttünk ki túl jól egymással. Rengeteg férfi volt az életében, s amikor felbukkant egy új, nem akart velem vesződni, beadott egy bennlakásos iskolába. Aztán, amikor otthagyták, hirtelen szüksége volt rám, akinek panaszkodhatott, zokoghatott. Az én feladatom az volt, hogy vigasztaljam, nyugtassam, de soha nem tudtam teljesen elfeledtetni vele a keserveit. Ilyenkor megdühödött rám, mondván, hogy nem törődöm vele igazán. Amikor jött az újabb férfi, én megint fölöslegessé váltam. Természetes, hogy amikor felnőttem, mások segítését választottam életpályául. Csak így éreztem magam fontosnak, értékesnek gyerekkoromban is, s kifejlődött bennem az igény, hogy minél jobban csináljam. Végül is nagy győzelemnek könyvelhettem el, amikor végre leküzdöttem magamban a kényszert, hogy olyan férfi után fussak, aki nem nyújt nekem többet, mint azt, hogy segíthetek rajta.

Suzannah vonzalma a San Franciscoi férfihez

A szociális munka, mint hivatás éppoly elkerülhetetlen választás volt Suzannah életében, mint az, hogy olyan férfiakhoz vonzódik, akik látszólag a segítéségét, a bátorítását igénylik. Az első információ erről a férfiről az volt, hogy anyagilag rosszul áll. Amikor Suzannah fogadta a jelzést, és maga fizette a gyümölcslevet, ezzel kölcsönösen közöltek egymással valamit: a férfi azt, hogy támogatásra szorul, a nő azt, hogy úgy cselekszik, hogy ne bántsa meg a férfi érzéseit. Az alapmotívum – hogy a férfi szükséget szenved, míg a nő mindkettejükért helyt tud állni – megismétlődött, a randevújukon, amikor Suzannah fizette a vacsorát. Pénzgondok, szexuális problémák, nehézségek a bizalmas kapcsolatok terén – mindez intő jelként kellett volna szolgáljon Suzannah számára, hiszen már volt tapasztalata hasonló, függő típusú férfiakkal.

Ehelyett éppen ez vonzotta öt a férfihez, mert felébredt benne a gondoskodás ösztöne. Nem tudta nem észrevenni azt, ami a számára nagy csábítást jelentett: hogy a férfi, aki nem egészen olyan, amilyennek lennie kéne, egy kis segítséggel és figyelemmel valami egészen különleges egyéniséggé válhat. Suzannah nem tudta azonnal feltenni magának a kérdést: „Mit adhat nekem ez a kapcsolat?" – de mivel már a gyógyulás fázisában volt, végül is képes volt felmérni, reálisan végiggondolni, mi is történt valójában. Akkor először figyelt saját magára, arra, hogy neki mit adhat ez a kapcsolat, s nem csak arra összpontosított teljes erejéből, miképpen segíthetne a rászoruló férfin.

Nyilvánvaló, hogy valamennyi nő, akiről itt szó esett, olyan férfival került kapcsolatba, aki a jól ismert kihívást jelentette a számára, s éppen ezért teljesen önmagát adhatta, s jól érezhette magát a társaságában. Fontos azonban leszögeznünk, hogy egyik asszony sem vette észre, hogy valójában mi vonzza őt. Ha megértették volna, akkor tudatosabban dönthettek volna arról, hogy belevágjanak-e egy ilyen kockázatos viszonyba. Sokszor azt hisszük, hogy olyan tulajdonságok vonzanak bennünket, amelyek éppen ellentétesek a szüleink jellemvonásaival. Arleen például, amikor egy nála jóval fiatalabb, gyenge testalkatú férfihez vonzódott, akiről feltételezte, hogy képtelen arra a fizikai durvaságra, amire az apja, tudatosan választott, hogy biztonságban érezhesse magát. De a lényeg az az öntudatlan törekvése volt, amelyen a kapcsolat alapult, hogy átváltoztassa öt, a férfit, hogy uraljon egy olyan helyzetet, amely kezdetektől fogva nem kecsegtetett semmi jóval, s éppen emiatt esett annyira nehezére megszakítani ezt a kapcsolatot, s véget vetni a kihívásnak, amit jelentett.

Még bonyolultabb, de éppen olyan gyakori az, ami Chloe, a művésznövendék és partnere, a durva nőgyűlölő között lezajlott. Minden fontos információ arról, hogy ki is a férfi, elhangzott első beszélgetésükkor, de a lány kihívás iránti igénye olyan nagy volt, hogy a veszélyesen agresszív és durva ember helyett csak a gyámoltalan áldozatot látta benne, aki megértésre szorul. Megkockáztatom, hogy nem minden nő látta volna a fiát ilyennek. Többnyire elkerülték volna a társaságát, de Chloe eltorzította magában, amit látott, annyira vágyott kapcsolatba kerülni ezzel a személlyel, s mindazzal, amit megtestesített.

Ha egyszer létrejött a kapcsolat, miért olyan nehéz megszakítani, s elengedni a partnert, aki egy halálos tánc fájdalmas lépésein át vonszol bennünket magával? Alapszabály, hogy minél nehezebb egy rossz kapcsolatot megszakítani, annál több gyerekkori kínt idéz fel bennünk. Amikor megszállottan szeretünk, akkor gyerekkori félelmeinket, csalódásunkat, dühünket és fájdalmainkat próbáljuk meg legyőzni. A szakítás számunkra azt jelenti, hogy feladjuk azt az értékes lehetőséget, hogy megkönnyebbülést szerezzünk, s helyrehozzuk mindazt, amivel minket gyerekkorunkban bántottak.

Az öntudatlan lelki motívumok, amelyek magyarázzák, miért akarunk azzal lenni, aki fájdalmat okoz nekünk, még nem indokolják az átélt érzelmek hevességét.

Nemigen lehet eltúlozni azt az érzelmi tehertételt, amelyet egy ilyen kapcsolat ró a nőre, ha már egyszer belebonyolódott. Valahányszor megpróbálja elvágni a szálakat, amelyek a rajongása tárgyához fűzik, úgy érzi, hogy több ezer voltnyi fájdalom száguld át megtépázott idegein, s elszívja összes energiáját. A régi üresség kavarog bennük, s a középpontban, mint egy fekete lyuk, ott van a gyerekkori magány fenyegető réme, mocsara, amelybe ha belehullik, elpusztítja a fájdalom.

Ez a lelki teher – az elektromos szikrák, a vonzalom, a kényszer, hogy a másikkal legyünk, s termékennyé tegyük a kapcsolatunkat – nincs ennyire jelen más, egészségesebb alapokon álló kapcsolatokban, mert azok nem foglalják magukba a régi tartozások behajtásának lehetőségét, s annak lehetőségét, hogy valami fölébe kerekedjünk, ami régen agyonnyomott bennünket. A régi bántalmak jóvátétele, az elveszett szeretet megtalálásának lehetősége és a rég vágyott figyelem elnyerése olyan felvillanyozó lehetőségként ragyog, hogy a megszállottan szerető nők esetében ez váltja ki öntudatlanul a szerelmet.

És ugyanez az oka annak is, hogy általában nem érdeklődünk az olyan férfiak iránt, akik törődnek velünk, boldoggá akarnak tenni, s akik egy egészséges kapcsolat lehetőségét nyújtanák. Higgyük el: mindig jönnek ilyen férfiak is az életünkbe! Minden megszállottan szerető páciensem beszámolt legalább egy, de gyakorta több olyan férfiről is, akit szomorkásán így jellemzett: „igazán rendes volt…, kedves…, tényleg törődött velem…" Aztán a szokásos ironikus mosoly: „Nem is értem, miért nem maradtam vele…?" Sok nő ilyenkor azonnal hozzá is teszi a választ a saját kérdésére: „Valahogy sosem villanyozott úgy fel… Azt hiszem, túl rendes volt…

Jobb válasz volna: a férfi tettei és a mi reakcióink, az ő lépései és a mi válaszlépéseink nem alkottak tökéletes duettet. Bár az ilyen partner társasága jóleső, megnyugtató, érdekes és biztonságot nyújtó lehet, mégis nehéz úgy tekintenünk ezt a kapcsolatot, mint ami fontos és megérdemli, hogy elmélyítsük. Ehelyett az ilyen férfi sorsa általában az, hogy gyorsan otthagyjuk, nem törődünk vele, vagy legjobb esetben besoroljuk a „jó barátok" kategóriájába csupán azért, mert nem kelti fel bennünk azt a szívdobogtató, gyomrot összeszorító érzést, amelyről azt hisszük, hogy ez a szerelem.

Néha megmaradnak a számunkra barátnak akár évekig is; időnként megiszunk velük egy italt, s engedjük, hogy felszárogassák könnyeinket, amikor legutóbbi megcsalattatásunkról, szakításunkról vagy jelenlegi kapcsolatunk megaláztatásairól számolunk be neki. Ez a megértő és együtt érző férfitípus nem adja meg nekünk azt a lelki megrázkódtatást, a fájdalmat vagy feszültséget, amelyet olyan felvillanyozónak és helyénvalónak tartunk. Ez azért van, mert a számunkra az lett a jó, amit rossznak kellene éreznünk, s a jó dolgok valahogy idegenek, gyanúsak és kényelmetlen érzést keltőek a számunkra. Hosszas és alapos folyamat során belénk idegződött, hogy inkább a fájdalmat kedveljük. Egy egészségesebb lelkületű, szerető férfi mindaddig nem játszhat fontos szerepet az életünkben, amíg meg nem tanulunk megszabadulni attól a kényszertől, hogy újra meg újra átéljük a régi-régi lelki küzdelmeinket.

Egészségesebb környezetből származó nők másképp reagálnak, tehát másképp alakítják a kapcsolataikat, mert számukra a szenvedés és küszködés nem annyira az élet szerves része, s ezért nem is kelt bennük jó érzést. Ha egy partner valamiért kínos helyzetbe hozza, megbántja, nyugtalanítja, kiábrándítja, feldühíti, féltékenységet ébreszt benne vagy más módon kavarja fel, akkor a nő ezt úgy éli át, mint kellemetlen és elkerülendő élményt, s semmiképpen nem fogja szorgalmazni azt a kapcsolatot. Másrészt viszont éppen olyan viszonyt fog szorgalmazni, amely számára szeretetet, együttérzést, támogatást jelent, mert ez esik neki jól. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy két egészségesen reagáló ember között, akik képesek gyümölcsöző kapcsolatokat teremteni, létezhet erős vonzalom, izgalmas lehet számukra az együttlét, de ez soha nem olyan erőszakos, agresszívan intenzív, mint egy megszállottan szerető nő viszonya egy olyan férfipartnerrel, akivel „együtt tudja járni a táncot".

FÉRFIAK, AKIK
MEGSZÁLLOTTAN
SZERETŐ NŐT
VÁLASZTANAK

                                                                                  Ő szikla, az erős bástya,
                                                                                    A napsütés az éjszakámban,
                                                                                  Nem érdekel, milyennek látod,
                                                                                       Istenem, hát ő a párom,
                                                                                  Ő teremtette az egész világom,
                                                                                                 Ő a szikla…

Mit jelent az ilyen kapcsolat az érintett férfi számára? Hogyan éli ő át az első másodperceket, amikor egy megszállottan szeretni képes nővel hozza össze a sorsa? Hogyan változnak később az érzései, különösen, ha változni kezd a személyisége, s betegebb vagy éppen egészségesebb lesz?

Néhányan azok közül, akik a következő oldalakon vallanak magukról, szokatlan éleslátással tekintenek önmagukra és partnerükkel való kapcsolatukra, kapcsolataikra. Sokuk gyógyulófélben van szenvedélybetegségéből, s az alkoholistákat vagy drogosokat segítő szervezet több éves segítsége révén tudatosan felismerik, mi vonzotta őket egy alkoholista környezetben vagy alkoholistákkal való viszonyok közepette felnőtt vagy velük élő nőhöz akkor, amikor visszacsúsztak vagy még javában benne voltak szenvedélybetegségük hálójában. Mások, akiknek nem voltak alkohollal vagy droggal kapcsolatos problémáik, más, tradicionálisabb terápiában vettek részt, s ez segítette Őket saját maguk és kapcsolataik természetének jobb megértésében.

Bár a részletek különböznek, mindegyik történetben ott van az erős asszony vonzása, aki valamiképpen kárpótlást ígér azért, ami a férfiből vagy az életéből hiányzik.

Tom: negyvennyolc éves; tizenkét éve nem iszik; az apja és egy bátyja alkoholizmus következtében halt meg

Elaine-nel a helyi klub táncestjén ismerkedtem meg. Mindketten elmúltunk huszonévesek, s mindketten más partnerrel voltunk ott. Nekem már gondjaim voltak az alkohollal. Húszévesen ittas vezetés miatt lefogtak, s két évvel később volt egy súlyos balesetem, ami szintén az italozás miatt következett be. Persze nem gondoltam, hogy az alkohol árthat nekem. Csak egy élete kezdetén álló fiatalember voltam, aki tudja, hogyan érezheti jól magát.

Elaine egy ismerősömmel volt, aki bemutatott neki. Nagyon vonzó lánynak találtam, s szívből örültem, amikor szokás szerint „partnert cseréltünk" egy táncra. Persze akkor éjjel is ittam, ezért aztán kissé felbátorodtam. Tetszeni akartam neki, s kipróbáltam néhány vadabb tánclépést. Annyira lehengerlő akartam lenni, hogy szó szerint legázoltam egy párt, s a nő levegőt sem tudott venni. Nagyon zavarba jöttem, motyogtam valamit, hogy elnézést, de Elaine azonnal kézbe vette a dolgokat. Karon fogta a nőt, bocsánatot kért tőle és a férfitől, s a helyükre kísérte őket. Annyira kedves volt, hogy szerintem a férj örült is az egésznek. Amikor Elaine visszajött, s engem vett aggódva szemügyre. Más nő dühös lett volna rám, s talán szóba sem áll velem többé. így hát csak ügyelnem kellett ezután, hogy velem is maradjon.

Az apjával nagyon jól kijöttem, amíg élt. Persze ő is alkoholista volt. Az anyám imádta Elaine-t. Mindig azt mondogatta neki, hogy nekem éppen olyan lányra van szükségem, mint ő.

Elaine sokáig elrendezte a dolgaimat, vigyázott rám, úgy, ahogy azon az első estén. Amikor ő maga elkezdett terápiára járni, abbahagyta ezt a ténykedését, amivel megkönnyítette számomra az alkoholista életmódot. Akkor én kijelentettem, hogy látom, már nem szeret, s elszöktem a huszonkét éves titkárnőmmel. Ezt követően nem volt megállás a lejtőn. Hat hónappal később mentem el először csoportterápiára, s azóta nem iszom.

Elaine meg én egy évvel a kijózanodásom után kerültünk megint össze. Nem volt könnyű újrakezdeni, de még mindig szerettük egymást. Ma már nem vagyunk ugyanazok az emberek, akik húsz évvel ezelőtt összeházasodtak, de mindketten jobban szeretjük egymást is, mint akkor. Mindennap ügyelünk arra, hogy őszinték legyünk egymással.

Tom vonzalma Elaine iránt

Ami Tom és Elaine között történt, igen jellemző egy alkoholista és egy „társ-alkoholista" első találkozására. A férfi bajba került, és a nő segíteni próbál ahelyett, hogy sértésnek vette volna a helyzetet. Próbálta helyrehozni a dolgokat, s a férfit és mindenki mást megnyugtatni. Biztonságérzetet ad, ami egy férfi számára nagy vonzerő, hiszen az élete csupa zűr.

Amikor Elaine az alkoholisták családtagjainak rendezett csoportterápiára kezdett járni, s megtanulta, hogy nem szabad Tomot oly módon segítenie, amely tartósítja az állapotát, a férfi azt tette, amit a legtöbb szenvedélybeteg, amikor a partnerük kezd egészségesen viselkedni. Olyan hevesen vágott vissza, ahogy csak bírt, s mivel egy alkoholistára több „társ-alkoholista" nő jut, akik meg szeretnének menteni végre valakit, gyorsan meg is találta Elaine utódját, aki hajlandó volt folytatni azt a betegségben megtartó, „segítő" munkát, amelyre Elaine most már nem volt hajlandó. Ennek következtében annyira rosszabbodott az állapota, hogy már csak két választása maradt: meggyógyul vagy meghal. Csak akkor volt hajlandó változtatni az életén, amikor már csak ilyen sivár kilátásai maradtak.

Kapcsolatuk jelenleg kifogástalan, ami annak köszönhető, hogy mind a ketten csoportterápiában vesznek részt. Ott tanulták meg először az életükben, hogyan kell egészséges, egymás agymosásától mentes kapcsolatot fenntartani egymással.

Charles: hatvanöt; nyugdíjas kultúrmérnök két gyerekkel; elvált, újra házasodott, majd megözvegyült

Helen már két éve halott, s én csak most kezdek tisztán látni. Sose gondoltam, hogy egyszer terapeutához fogok járni, főként ebben a korban. De az ő halála után olyan dühös voltam, hogy megrémültem magamtól. Nem tudtam elfojtani magamban azt az érzést, hogy szeretném bántani őt. Arról álmodtam, hogy verem, és arra ébredtem, hogy üvöltök vele. Azt hittem, meg fogok bolondulni. Végül vettem a bátorságot, és elmondtam az orvosomnak. Ő is ugyanolyan öreg és konzervatív, mint én, úgyhogy amikor azt tanácsolta, forduljak pszichológushoz, lenyeltem a büszkeségem, és megfogadtam a javaslatát. Ajánlottak nekem a klinikán egy szakembert, aki azzal foglalkozik, hogy a gyászukon próbálja túljuttatni a pácienseit. Dolgozni kezdtünk, de a bánatom újra meg újra haragként jött föl bennem, mígnem elfogadtam, hogy valamiért iszonyúan dühös vagyok, s elkezdtük kibogozni, a terapeutával, miről van szó.

Helen a második feleségem volt. Az első, Janet, most itt lakik a városban az új férjével. Bár az „új" szó elég nevetséges. Mindez huszonöt évvel ezelőtt történt. Akkor találkoztam Helennel, amikor vidéken dolgoztam, mint kultúrmérnök. A tervosztályon dolgozott titkárnőként; munkaidőben láttam meg néhányszor, és hetenként egyszer-kétszer egy kis kávézóban az ebédidő alatt. Nagyon csinos asszony volt, mindig gyönyörűen öltözött. Kicsit félénk volt, de azért barátságos. Tudtam, hogy kedvel abból, ahogy rám nézett, ahogy mosolygott. Azt hiszem, hízelgett nekem, hogy egyáltalán figyelemre méltat. Tudtam, hogy elvált, és két gyereke van. Sajnáltam is kicsit, hogy egyedül kell őket nevelnie. Egy napon meghívtam egy kávéra, és nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Tisztáztam rögtön, hogy nős vagyok, bár valószínűleg kicsit eltúloztam a házasélettel kapcsolatos keserveimet. Nem is tudom, hogyan sugározta belém azt a hitét, hogy én túl nagyszerű ember vagyok ahhoz, hogy bármikor boldogtalanság jusson osztályrészemül, mindenesetre úgy léptem ki a kávézóból, mint aki két méter magas, s kívántam, bárcsak újra láthatnám őt, mert szerettem volna megint átélni az ő jóvoltából, hogy értékelnek. Talán azért sugárzott belőle annyi elismerés, mert nem volt férfi az életében, s ez hiányzott neki; én mindenképpen nagyon erősnek, nagynak és különlegesnek éreztem magam a kis csevegésünktől.

Mégis, az meg sem fordult a fejemben, hogy viszonyt kezdjek vele. Sose csaltam meg a feleségemet. Amint leszereltem, visszatértem a feleségemhez, aki várt rám. Janet meg én nem voltunk éppen a legboldogabb pár a világon, de kimondottan boldogtalanok sem voltunk. Sose merült fel bennem, hogy becsapjam őt.

Helen azelőtt kétszer is férjnél volt, s mindegyik házasságában rengeteget szenvedett. Mindkettő otthagyta, egy-egy gyerekkel. Akkortájt egyedül, minden támogatás nélkül nevelte őket.

A legrosszabb lehetőség az volt előttünk, hogy viszonyt kezdtünk. Akkoriban sajnáltam őt, de tudtam, hogy nem nyújthatok neki semmit. Akkoriban nem lehetett csak úgy elválni, s annyi pénzem nem volt, hogy mindenemet veszni hagyhassam, s egy új családot támogassak azon túl, a magamé mellett. Egyébként sem akartam elválni. Nem rajongtam a feleségemért már, de a gyerekeimet imádtam, s szerettem a közös, családi életüket. Aztán lassan minden megváltozott, amint Helen meg én rendszeresen találkoztunk. Egyikünk sem tudta abbahagyni. Helen magányos volt, s azt mondta, hogy inkább kicsivel is beéri, minthogy semmi se jusson neki belőlem, s láttam, hogy komolyan gondolja. Ha már belekezdtünk a dologba, nem tehettem olyat, amivel az egyiket vagy a másikat ne bántanám meg iszonyúan. Úgy éreztem magam kis idő múltán, mint az Isten ostora. Mindkét asszony számított rám, s én mindkettőt megcsaltam. Helen bolondult értem. Mindent megtett, hogy láthasson. Amikor éppen szakítani akartam vele, megláttam munka közben azt a szép, szomorú arcát, s elfacsarodott a szívem. Egy évvel később Janet rájött, s közölte, hogy vagy otthagyom Helent, vagy válunk. Megpróbáltam szakítani Helennel, de nem ment. Mellesleg Janet meg én már nem voltunk a régiek, így hát annál kevésbé volt értelme, hogy szakítsak Helennel.

Hosszú a történet – kilenc évig tartott a viszonyom Helennel, mialatt a feleségem először azon buzgólkodott, hogy megtartson magának, aztán inkább már bosszút akart rajtam állni a hűtlenségemért. Helen meg én többször összeköltöztünk, aztán szétváltunk ezek alatt az évek alatt, míg végül Janet belefáradt, és beleegyezett a válásba.

Még ma is szégyenkezem, ha arra gondolok, mit jelentett ez az egész mindannyiunknak. Akkoriban nem volt divat csak úgy együtt élni. Én szinte minden büszkeségemet elvesztettem saját magam előtt, a gyerekek előtt. Szégyenkeztem magam miatt, a gyerekek, Helen, az ő gyerekei és Janet miatt is, aki semmivel nem szolgált rá, hogy ezt kapja.

Végül, amikor Janet feladta a harcot, és kimondták a válást, összeházasodtunk Helennel. De amint beindult a válási procedúra, valami megváltozott köztünk. Viszonyunk hosszú évei alatt Helen odaadó volt, kedves és nagyon csábos. Én persze ezt imádtam. Az ő túláradó szerelme volt, ami mellette tartott a gyerekeimnek, a feleségemnek, a neki és az ő gyerekeinek okozott fájdalom ellenére. Azt éreztette velem, hogy én vagyok a világ legkívánatosabb férfiúja. Természetesen veszekedtünk is a házasságunk előtt, akkora volt a lelki feszültség bennünk, de a végén szeretkeztünk, s én még jobban azt éreztem, hogy akarnak, szükség van rám, törődnek velem, jobban, mint bármikor az életemben. Valahogyan úgy tűnt, hogy Helen meg én együtt különlegesek vagyunk, s olyan jó együtt lenni, hogy az érte fizetett ár sem látszott túl soknak.

Aztán amint egyenesbe kerültünk, s felemelhettük végre a fejünket, Helen hidegebb lett. Egyre hidegebb. Még mindig csinosan járt munkába, de otthon nem ügyelt a külsejére. Nem igazán bántam, de feltűnt. A testi kapcsolatunk is csökkent. Már nem érdekeltem annyira. Nem akartam követelődző lenni, de óhatatlanul csalódást éreztem. Végre megvolt a lehetőség, hogy bűntudat nélkül, igazán élvezhessem az együttlétet vele otthon és a külvilágban egyaránt, s akkor ő távolodott tőlem.

Két éven belül külön hálószobánk lett. S ez így ment tovább, hidegen, tartózkodóan, amíg meg nem halt. Sose fordult meg a fejemben komolyan, hogy elhagyjam. Ha már akkora árat fizettem, hogyan tehetném?

Ha visszatekintek a múltba, akkor átérzem, hogy Helen menynyivel többet szenvedhetett a viszonyunk évei alatt, mint én. Sose tudhatta, hogy Janetet hagyom–e ott a következő pillanatban, vagy őt. Sokat sírt, s egyszer–kétszer öngyilkossággal is fenyegetődzött Utálta, hogy ő a „másik nő". De bármennyire is fájdalmasak voltak azok az évek, több volt bennük a szeretet, az odaadás és az izgalom, mint a későbbiekben bármikor.

Házasságunk után kudarcként könyveltem el, hogy nem tudom boldoggá tenni akkor, amikor minden gondunkat magunk mögött hagytuk.

A terápia során sok mindenre rájöttem magammal kapcsolatban, de az is igaz, hogy most már hajlandó vagyok szembenézni Helennel kapcsolatban olyan dolgokkal, amelyekről nem akartam azelőtt tudomást venni, ő sokkal jobban bírta a viszonyunkból adódó feszültséget, a titokzatosságot, a terheket, mint azt, amikor a dolgok rendben mentek. Ezért halt el olyan hamar a szerelmünk, amint a viszonynak vége lett, s elkezdődött a házasélet.

Amikor mindezzel őszintén szembe tudtam nézni, múlni kezdett a haragom. Azért voltam dühös, mert a Helennel való kapcsolatomnak oly nagy ára volt: ráment a házasságom, a gyermekeim szeretetét nagyrészt elveszítettem, csakúgy, mint a barátaim becsülését. Azt hiszem, becsapottnak éreztem magam.

Charles vonzalma Helen iránt

Az első látásra is gyönyörű és vonzó Helen hamarosan szexuális gyönyörökkel, vak odaadással és szerelemmel ajándékozta meg Charlest, és eme érzéseket átszőtte a tisztelet. A férfi erős vonzalmát nem kell magyaráznunk, noha szilárd alapokon nyugvó, viszonylag kielégítő házasságban élt. Egyszerűen fogalmazva: Helen élete nagy teljesítménye volt, hogy hosszú viszonyuk évei alatt elmélyítse Charles szerelmét, tűrhetővé tegye, sőt kívánatossá a keserves küzdelmet, amelyet a házasságával való leszámolást jelentette.

Ami magyarázatot igényel, az Helen hirtelen és nyilvánvaló elfordulása Charlestól, akire oly sokáig várt, akiért szenvedett, de amint a férfi meg tudta vele osztani az életét, elveszítette iránta az érdeklődését. Miért szerette bolondulásig, amíg házas volt, s miért unt rá olyan gyorsan, amikor már nem volt az?

Azért, mert Helen csak arra vágyott, amit igazándiból nem kaphatott meg. Az elkötelezettség gyakran eredményezhet érzelmi visszavonulást, amely az önvédelem része.

Pontosan ez történt Helen és Charles között. Charles a maga részéről nem vette észre azokat a lehetséges jeleket, amelyek Helen hiányzó érzelmi mélységeiről tanúskodtak, mert annyira hízelgett neki Helen kitüntető, odaadó figyelme. Charles korántsem volt az asszonyi manőverek passzív áldozata – ő aktívan elutasította, hogy tudomást vegyen Helen jellemének arról a részéről, amely saját énképét sértette volna. Ezt a képet Helen ápolta, s a férfi hinni akarta, hogy ő csakugyan ilyen: igen–igen szeretnivaló és szexuálisan ellenállhatatlan. Gondosan kimunkált fantáziavilágban élt Helennel évekig, s Charles nem volt hajlandó megsemmisíteni azt a vágyképet, amelyet magáról táplált. Helen halála után a düh jórészt abból fakadt, hogy túl későn jött rá a vakságára, arra, hogy szerepet játszott a mindent betöltő szerelem álomvilágának megteremtésében és fenntartásában, s az eredmény nem lett más, mint egy tökéletesen meddő sivár házasság.

Russell: harminckét éves, képesített szociális gondozó (büntetett előélete miatt kormányzói külön engedéllyel): közösségi programokat szervez fiatalkorú bűnözőknek

A gyerekek, akikkel dolgozom, mindig megcsodálják a balkaromra tetovált nevemet. Ez a tetoválás sokat elárul korábbi életemről. Akkor üttettem be, amikor tizenhét voltam, mert azt képzeltem, hogy egy nap holtan fogok heverni az utcán, s senki nem fogja tudni, ki voltam. Meg voltam róla győződve, hogy istentelenül gonosz fickó vagyok.

Az anyámmal éltem hétéves koromig. Akkor újra férjhez ment, s a mostohaapámmal nem jöttem ki. Sokszor elszöktem otthonról, s akkoriban ezért bezárták az embert. Először javítóintézetbe kerültem, aztán nevelőszülőkhöz, majd többször visszajutottam a javítóba, egyre keményebb helyekre. Később megjártam a helyi fogdákat, aztán börtönbe kerültem. Huszonöt éves koromra már belülről ismertem minden büntetőhelyet, ami csak létezett Kaliforniában, az erdei tábortól a legkeményebb fegyházig.

Nem csoda hát, hogy több időt töltöttem odabenn, mint szabadon ezekben az években. Valahogy azért megismerkedtem Monicával. Egy éjjel San Jóséban köröztünk a haverom „kölcsönvett" kocsijával. A fickót az egyik műintézetből ismertem. Behajtottunk egy autós hamburgereshez, s két lány mellett parkoltunk le. Szóba elegyedtünk, s egy-kettőre az ő kocsijuk hátsó ülésén voltunk.

A haverom igazi nőcsábász volt. Nagyon menő szövege volt, úgyhogy lányok társaságában mindig hagytam őt beszélni. Mindig tudott két lányt szerezni, de mivel ő dolgozta meg őket, neki járt a választás joga, én csak második lehettem. Aznap éjszaka nem panaszkodhattam, mert ő a szexi kis szőkét választotta, aki vezette a kocsit, nekem meg Monica jutott. Tizenöt éves volt, igazán csinos, nagy ártatlan szemekkel, csupa lágyság volt, és főképpen: érdekeltem. Az első perctől nagyon édes volt, odaadóan figyelt rám.

Nos, amikor az embernek ilyen múltja van, megtanulja, hogy vannak nők, akik viszolyognak tőle, de akadnak másmilyenek is, akiket feldob a dolog, lenyűgözi őket. Olyan menő nehézfiúknak lámák, akit meg kell szelídíteni, s ezért bedobnak apait-anyait. Vagy azt képzelik, szegényt annyi baj érte, és sajnálnak, segíteni akarnak. Monica határozottan az utóbbi típusba tartozott. Igazán helyes lány volt. Nem afféle „belemenős". A haverom már javában gyúrta az ipart a másik csajjal, Monica meg én sétálni mentünk a holdfényben és beszélgettünk. Mindent tudni akart rólam. Egy kicsit kilakkoztam a történetemet, hogy ne riasszam el nagyon. Inkább a szomorú dolgokat meséltem hosszasan, hogy a mostohaapám mennyire gyűlölt, és hogy milyen rohadt helyeken voltam nevelőszülőknél, akik a levetett ruhákba járattak, az értem kapott pénzt pedig a saját gyerekeikre költötték. Amíg beszéltem, szorosan fogta a kezemet, néha megveregette, és még könnyeket is láttam a nagy. barna szemében. Öregem, mire elbúcsúztunk, én már bele is szerettem. A haverom minden szaftos részletet el akart mesélni a nagy menetéről a szőkével, de én egyáltalán nem voltam rá kíváncsi. Monica megadta a címét és a telefonszámát. Másnap rögtön felhívtam volna, ez hétszentség, de amint mentünk kifelé a városból, a zsaruk lekapcsoltak bennünket, mert a kocsi friss lopás volt. Én csak Monicára tudtam gondolni. Biztosra vettem, hogy kész, vége, hiszen azt meséltem neki, milyen komolyan meg akarok változni, egyenes útra térni.

Visszakerültem a fiatalkorúak fegyházába, s onnan írtam neki, lesz, ami lesz. Megírtam, hogy megint bekasznizták, de olyasmiért, amiben vétlen vagyok – hogy a zsaruk csak az előéletem miatt fogtak le, mert nem tetszett nekik a pofám. Monica azonnal válaszolt, s aztán a következő két évben majd mindennap írt. Csak arról leveleztünk, mennyire szeretjük egymást, mennyire hiányzik a másik, s mit csinálunk, ha majd újra együtt leszünk.

Az anyja nem engedte el Stocktonba, amikor szabadultam, így hát elbuszoztam San Jóséba. Nagyon izgultam, hogy újra láthatom, ugyanakkor féltem is. Azt hiszem attól, hogy mégse kellek neki. Ezért ahelyett, hogy egyenesen hozzá mentem volna, felmentem régi barátomhoz, s egyik dologból jött a másik. Nagy murit csaptunk, s mire végül kitettek Monica háza előtt, már négy nap eltelt Nagyon nyomorultul éreztem magam. Be kellett lőnöm magam, hogy felbátorodjak. Nagyon féltem, hogy kirúg.

Hála istennek, az anyja dolgozott, amikor a srácok kiraktak a járdára. Monica mosolyogva jött elő, pedig napok óta nem hallott felőlem, amióta betettem a lábam a városba. Megint sétáltunk egy isteni nagyot, amikor már nem voltam annyira földobva a kábszertől. Nem volt pénzem, hogy elvigyem bárhova is, se kocsim, de ő akkor sem, később sem mutatta, hogy ez bántaná.

Hosszú ideig én csak jó lehettem Monica szemében. Mindenre talált mentséget, amit csináltam, s arra is, amit nem. Újra meg újra bevittek fogházba, aztán börtönbe, ez így ment évekig, ennek ellenére hozzám jött, és ragaszkodott hozzám. Az apja otthagyta a családot, amikor ő még kicsi volt. Az anyja nagyon keserűen beszélt erről, engem sem szívlelt. Valójában ezért házasodtunk össze. Egyszer, amikor csekkhamisítás miatt lefogtak, az anyja nem engedte Monicát a közelembe, amikor váltságdíjjal szabadlábon voltam. Így hát elszöktünk, és összeházasodtunk. Monica akkor volt tizennyolc. A tárgyalásomig egy hotelben laktunk. Pincérnőként dolgozott, de otthagyta az állást, hogy mindennap eljöhessen a tárgyalásomra. Aztán persze én mentem a börtönbe, Monica meg haza az anyjához. Annyit veszekedtek, hogy elköltözött hazulról. A börtön közelében telepedett le egy városban, s megint pincérnősödött Abban a városban volt egyetem, s én reménykedtem, hogy tanulni fog, mert szeretett iskolába járni, okos is volt. De ő azt mondta, nem akar mást, csak rám várni. Leveleztünk, és ahányszor csak lehetett, meglátogatott. A börtön-papnak sokat beszélt rójam, és kérte, hogy keressen fel, segítsen nekem. Végül meg kellett kérnem, hogy álljon le ezzel, mert utáltam azt a fickót. Nem bírtam vele kapcsolatot tartani.

A látogatásai dacára nem hagyott fel a levélírással, s folyton olyan könyveket és cikkeket küldözgetett nekem, amik arról szóltak, hogyan fejlesszük önmagunkat Mindig azt mondogatta, hogy imádkozik értem, hogy megváltozzak. Én nem akartam mindig börtönbe kerülni, de már olyan régóta így éltem, nem is tudtam másként

Hát végül is valami kattant az agyamban, s részt vettem egy olyan terápián, ami segít a börtönön kívüli világban eligazodni. Iskolába is jártam, amíg benn voltam, kereskedelmet tanultam, mellette befejeztem a középiskolát, s egyetemi tanulmányokba kezdtem. Amikor kikerültem a börtönből, valahogy sikerült távol tartanom magam a bajtól, s folytattam a tanulmányokat. Megszereztem a szociális gondozói képesítést. Eközben azonban elveszítettem a feleségemet. Eleinte, amíg komolyan küszködnünk kellett, minden rendben volt. De aztán könnyebb lett minden, s elértük, amit mindig is akartunk. S Monica ingerültebb, türelmetlenebb lett, mint valaha is volt a nehézségek közepette. Akkor hagyott el, amikor a legboldogabbak lehettünk volna. Azt sem tudom, hol van most Az anyja nem árulja el, s végül is úgy döntöttem, hogy nem kutatok utána, ha egyszer nem akar velem élni. Gyakran arra gondolok, hogy Monica egy vágyképet szeretett bennem, nem azt, aki vagyok. Amikor nekiláttam, hogy valóra váltsam az álmainkat, akkor szétment a kapcsolatunk. Minél inkább beilleszkedtünk a középosztályba, annál kevésbé tetszett az életünk Monicával. Talán azért, mert már nem kellett sajnálnia.

Russe1 vonzalma Monica iránt

Russellt múltja nem készítette fel szoros együttlétre valakivel legyen szó akár puszta fizikai együttlétről. Élete nagy részében az erő és a biztonság érzetét vagy a szökésben vagy a veszélyes kalandokban kereste. Kétségbeesést izgalmas, figyelemelterelő tevékenységbe fojtotta. Azért merült bele a veszélybe, hogy elmeneküljön a fájdalom és a reménytelenség elől, amelyet az váltott ki belőle, hogy az anyja érzelmileg magára hagyta.

Amikor Monicával találkozott, elbájolta őt a lány szelíd szépsége, gyengédsége iránta. Ahelyett, hogy mint „rossz fiút" visszautasította volna, őszinte érdeklődést és együttérzést tanúsított a problémái iránt. Viselkedésével azonnal jelezte, hogy hajlandó a fiú mellé állni, s nemsokára Russell próbára is tette a kitartását. Amikor a fiú eltűnt, Monica türelmesen várakozott. Úgy tűnt, van benne elég szeretet, kiegyensúlyozottság és lelki erő, hogy megbirkózzék mindazzal, amit Russell tesz. Noha látszólag Monicában nagyfokú tolerancia volt Russell és a viselkedése iránt, valójában az ellenkezője igaz. A két fiatal tudatosan nem érzékelte, hogy a lány csak addig van jelen a fiú életében, amíg a fiú nincs jelen a lányéban. Amíg messze volt tőle, a fiú tökéletes társra lelt Monicában, akinél jobbat börtönlakó nem is kívánhatott. Készségesen várt, és reménykedett, hogy Russell egyszer megváltozik, s akkor együtt lehetnek majd. A Monicához hasonló, elítélt férjükre váró feleségek talán a legszélsőségesebb típusát adják a megszállottan szerető nőknek. Mivel teljesen alkalmatlanok meghitt kapcsolatra egy férfival, azért inkább álomvilágban élnek, elképzelik, mennyire fogják őket szeretni, s ők mennyire szeretnek majd, ha a partner megváltozik, s ténylegesen megjelenik az életükben. De csupán a fantázia világában képesek erre a kapcsolatra.

Amikor Russell véghezvitte a csaknem lehetetlent, és egyenesre tért, hogy ne kelljen többé börtönbe mennie, Monica eltávolodott tőle. A férfi jelenléte érzelmileg túl sokat követelt tőle; kényelmetlenebb helyzetet teremtett a számára, mint amikor távol éltek egymástól. A hétköznapi együttlét nem tudta felvenni a versenyt az álomvilággal, az elképzelt csodás szerelemmel. Az elítéltek közölt az a mondás járja, hogy mindegyikükre egy parkoló Cadillac vár odakinn a járda szélén, s ez azt jelzi, hogy az odakinti világról – hogy mi várja őket, hogy milyen lesz odakinn az életük –, igencsak idealizált képük van. A Monica-féle feleségek képzeletében a pénzt és a hatalmat szimbolizáló Cadillac helyett valószínűleg hatlovas hintó vár az út szélén, amely a varázsos romantikus szerelem jelképe. Az ő álmuk arról szól, hogyan fognak szeretni, s őket hogyan fogják majd szeretni. Amíg a férj elítélt, ezzel az álommal könnyebb együtt élni, mint aztán együtt küzdeni az álom valóra váltásáért a valós világban.

Nagyon fontos megértenünk, hogy az csak látszat volt, hogy Russell képtelen mélyebb érzésekre, miközben Monica a maga türelmes, együtt érző módján mestere a szeretetnek. Valójában egyformán tökéletlenek voltak ebben a tekintetben. Ezért választották egymást, amíg nem lehettek együtt, s ezért kellett elválniuk később. És lám – Russellnek jelenleg még nincs társa. Egyelőre ő is küszködik még a bizalmas kapcsolatra való képtelenségével.

Tyler negyvenkét éves, üzletember; elvált, gyermektelen

Amikor még együtt voltunk, gyakran emlegettem tréfásan a barátainknak, hogy amikor először megláttam Nancyt, olyan gyorsan kezdett dobogni a szívem, hogy zihálnom kellett. Ez szó szerint igaz: ő ápolónővérként dolgozott a cég orvosi rendelőjében, ahol dolgoztam, s éppen akkor a futógéppel ellenőrizték a légzésemet Hát ezért volt a szívdobogás és a zihálás. A főnököm küldött a vizsgálatra, mert nagyon meghíztam, s néha fájdalmaim voltak a mellkasomban. Valójában elég rossz bőrben voltam. A feleségem másfél éve hagyott el egy másik férfi miatt, s bár a legtöbb férfi ilyenkor kocsmázik, jön–megy, én csak otthon ültem a tévé előtt, és ettem.

Mindig is szerettem a hasamat. A feleségemmel rengeteget teniszeztünk, s ez egyensúlyban tartott. Amikor elment, a teniszezés elszomorított. Az ördögbe is, akkor minden elszomorított. Aznap Nancy rendelőjében megtudtam, hogy tizennyolc hónap alatt több mint harminc kilót szedtem föl. Addig nem érdekelt, nem is mértem magam, pedig már több számmal nagyobb ruhát kellett vennem. Nem foglalkoztam a dologgal.

Nancy először nagyon hivatalos volt, elmondta, milyen súlyosan gyarapodtam, s hogy meg kellene szabaduljak a fölöslegtől. Én azonban öregembernek éreztem magam, s igazándiból nem volt kedvem hozzá, hogy megerőltessem magam, és megváltozzak. Azt hiszem, sajnáltam magam. Még a volt nejem is megszidott, amikor találkoztunk; hogy tudom ennyire elengedni magam. Félig-meddig reménykedtem, hogy visszajön hozzám, hogy segítsen rajtam, de nem jött.

Nancy megkérdezte, hogy volt-e valami előzménye a súlygyarapodásomnak. Amikor elmondtam a válást, akkor egyből barátságosabb lett, együtt érzőn megveregette a kezemet. Emlékszem, hogy az érintése kissé felvillanyozott, s ez azért volt érdekes, mert már régóta nem váltott ki senki belőlem ilyenféle izgalmat. Diétát javasolt, adott mindenféle táblázatot és brosúrát, s kérte, kéthetente keressem fel, hogy lássa, boldogulok-e. Alig vártam, hogy újra lássam. A két hét letelt, nem diétáztam, nem is fogytam semmit, de viszont elnyertem Nancy teljes szimpátiáját. A második találkozásunkkor végig arról beszéltünk, hogyan érintett engem a válás. Végighallgatott, aztán ugyanazokat a dolgokat javasolta, amit mindenki más: tornázzam, csatlakozzam egy egészségvédő klubhoz, utazzam, keressek új elfoglaltságokat. Mindenre bólogattam, aztán semmit sem csináltam, csak vártam újabb két hétig, hogy találkozzunk. Akkor történt, hogy elhívtam randira. Tudtam, hogy kövér vagyok, nyomorultul nézek ki, de hogy, hogy nem vettem a bátorságot, és nem hiába, elfogadta a meghívást. Amikor érte mentem szombat este, újabb brossurakat hozott nekem meg újságcikkeket a fogyókúráról, a szívműködésről, a tornáról, a lelki bánat hatásairól. Már régen nem törődött velem senki ennyire.

Találkozgattunk, s csakhamar komoly kapcsolatba bonyolódtunk. Azt hittem, Nancy minden fájdalomtól megszabadít. O csakugyan megpróbált mindent. Még hozzá is költözhettem, sok munkát fektetett abba, hogy nekem koleszterinszegény ételeket főzzön, s ellenőrizte, mit veszek a számba. Még ebédet is készített, amit a munkahelyemre bevittem. Az étrendem valóban egészen átalakult ahhoz képest, mint amikor a tévé előtt nassoltam egyedül, – mégsem fogytam egy dekát sem. Nem híztam, nem fogytam, maradtam, ahogy voltam, őszintén mondom, Nancy sokkal keményebben dolgozott a fogyásomért, mint én. Mind a ketten úgy viselkedtünk, mintha a fogyókúrám az ő felelőssége lenne.

Az anyagcserém, azt hiszem, olyan, hogy rendszeresen, kemény testmozgást igényel, különben, nem égeti el a kalóriákat. Mozogni viszont egyáltalán nem mozogtam. Nancy golfozott, s néha játszottam vele egy kicsit, de ez nem az én műfajom.

Körülbelül nyolc hónapja voltunk együtt, amikor Evanstonba, a szülővárosomba mentem üzleti útra. Két nap után természetesen beleütköztem két barátomba, akikkel együtt jártunk középiskolába. Nem akartam senkivel sem találkozni, a külsőm miatt, de ők jó haverok voltak, sok mondanivalónk volt egymás számára. Meglepődtek, amikor hallottak, értesültek a válásomról. A feleségem is odavalósi volt. Hogy hogy nem, rábeszéltek, hogy teniszezzünk egyet. Mindketten játszottak, s tudták, hogy jó vagyok teniszben. Mondtam nekik, hogy nem fogok végig bírni egy menetet sem, de ők nem tágítottak.

Nagyon jó volt újra játszani; Még így is, hogy a súlyom miatt jócskán lelassultam, s el is vesztettem mindegyik játszmát. Megígértem nekik, hogy jövőre lesöpröm őket a pályáról.

Amikor hazaértem, Nancy elmesélte, hogy milyen nagyszerű tanfolyamon volt a diétázással kapcsolatban, s rögtön ki is akarta próbálni rajtam az új tudását. Leállítottam, mondván, hogy most én következem – egy darabig a saját módszeremmel akarok haladni.

Nancy meg én addig soha nem veszekedtünk. Ugyan rengeteget vesződött velem, s mindig rágta a fülemet, hogy vigyázzak jobban magamra, de csak akkor kezdődtek a nézeteltérések, amikor újból teniszeztem. Délben játszottam, hogy ne az együtt töltött időt kelljen megrövidítenünk, de a kapcsolatunk már nem volt a régi.

Nancy csinos lány, nálam nyolc évvel fiatalabb. Azt hittem, jobban kijövünk majd, amint jobb formába kerülök, mert akkor büszke lehet rám. Isten tudja, jobban is éreztem magam a bőrömben. Panaszkodott, hogy már nem olyan vagyok, mint voltam, s végül megkért, hogy költözzek el. Akkor már alig három-négy kilóval nyomtam csak többet, mint a válásom előtt. Nagyon nehezemre esett őt elhagynom. Reméltem, hogy összeházasodunk. De igaza lett – amint soványabb lettem, a dolgok megváltoztak közöttünk.

Tyler vonzalma Nancy iránt

Tyler olyan férfi, valakinek fokozott igénye van a gondoskodásra, s ezt az igényt csak elmélyítette a válási krízis. Szinte tudatos volt, ahogy elhagyta magát, mert sajnálatot akart ébreszteni önmaga iránt a volt feleségében. Ez nem sikerült, viszont magához vonzott egy megszállottan szerető nőt, aki a másik jólétét saját élete céljának tekintette. Kölcsönös vonzalmuk alapja a férfi kiszolgáltatottsága, szenvedése és a nő segíteni vágyása volt.

Tylert még rágta belülről, hogy a feleségének nem felelt meg, ugyanakkor szenvedett az elvesztése, a házasságuk befejeződése miatt. A sokak számára olyan ismerős, fájdalmas szétválás időszakában Tylert nem is annyira Nancy személye vonzotta, mint inkább az a szerep, amit nővérként, gyógyítóként betöltött, s a remény, hogy majd megszabadítja őt a szenvedésétől.

A mértéktelen evés is abból fakadt, hogy a férfi megpróbálta étellel eltömni a keletkezett űrt az életében, kárpótolni magát a veszteségért Most ugyanígy kapott Nancy segítő keze iránt, aki érzelmi biztonságot ígért, a megtépázott önbizalma helyreállítását. Tyler azonban Nancy teljes figyelmét csak átmenetileg igényelte, a gyógyulása első szakaszában. Ahogy a gyógyító idő egészségesebb önbizalommal váltotta fel az befelé fordulást, az önsajnálatot, Nancy túlzó gondoskodása, amely eleinte kellemes volt, most egyszeriben nyűggé vált Tyler számára. Tyler túlzott igénye a gondoskodásra átmeneti volt, viszont Nancy vágya arra, hogy másnak legyen rá szüksége, nem múló állapot volt csupán. Ez személyisége alapvető vonása volt, másként aligha tudott kötődni bárkihez is. Nemcsak a munkahelyén volt „nővérke" hanem otthon is. Jóllehet Tyler teljes lelki gyógyulása után is eléggé függő partner marad majd, az ő gondoskodása utáni vágya korántsem lesz olyan mély, mint Nancy igénye arra, hogy más életét egyengesse, irányítsa. Tyler egészsége, amelyért Nancy fáradhatatlanul küzdött, valójában így ölte meg a kapcsolatukat.

Bart: harminchat éves; tizennégy éves kora óta alkoholista; két éve nem iszik

Már egy éve éltem újra agglegény módra a válásom után, amikor találkoztam Ritával. Hosszú lábú, sötét szemű, afféle hippi kinézetű lány volt, s eleinte rengeteget kábítóztunk együtt. Még mindig rengeteg pénzem volt, s egy ideig remekül megvoltunk. De tudja, Rita nem volt lélekben hippi. Túlságosan aggályos volt ahhoz, hogy teljesen elengedje magát. Elszívott velem egy kis füvet, de aztán az a bostoni szemlélet, amiben felnőtt, valahogy felszínre tört. Még a lakását is kifogástalan rendben tartotta. Biztonságban éreztem magam mellette, hittem, hogy ő úgysem hagy túl mélyre süllyedni.

Az első este elmentünk vacsorázni, szuper volt, aztán fölmentünk a lakására. Alaposan berúgtam, úgyhogy feltehetően kinyúltam egy pillanat alatt. A díványán tértem magamhoz. Finom takarót terített rám, illatos párnát tett a fejem alá. Úgy éreztem, mintha megérkeztem volna egy békés kikötőbe, az otthonomba. Rita jól tudta, hogyan kell bánni az alkoholistákkal. Az apja, egy bankár, az italba halt bele. Szóval, pár hét múlva Ritához költöztem, s aztán a következő két évben esztelenül éltem a világba, amíg lehetett – amíg el nem veszítettem mindenemet.

Az első együtt töltött félév után Rita felhagyott a kábszerrel. Azt hiszem, jobban ura akart lenni a helyzetnek, ha már én annyira nem voltam az. Aztán a dolgok sűrűjében egyszer összeházasodtunk. Akkor komolyan megrémültem… Még egy felelősség szakadt a nyakamba, s én amúgy is hadilábon álltam bármiféle felelősségvállalással. Mellesleg a házasságkötésünk idején, vesztettem el az utolsó filléreimet. Nem tudtam tartani a formámat, már annyit ittam, kicsúsztak a dolgok a kezemből. Rita nem tudta, hogy ekkora a baj, mert mindig azt mondtam neki, üzleti megbeszélésre megyek, s ehelyett leparkoltam a tengerparton a Mercedesszel, s ittam. Végül már teljesen lehetetlenné váltam üzletileg, fűnek-fának tartoztam a városban tényleg nem tudtam, mi lesz.

Elindultam a kocsival egy nap egy hosszú útra. Meg akartam ölni magam úgy, hogy balesetnek látszódjék. De ő utánam jött, rám talált egy szakadt hotelban, és hazavitt. Már nem volt pénzünk, mégis beadott egy alkoholistákat kezelő klinikára. Fura, de egyáltalán nem voltam hálás érte. Dühös voltam, zavarodott, és rémült, szexuálisan pedig szinte minden megszűnt köztünk a gyógyulásom első évében. Még nem tudom biztosan, hogy valaha rendbe jövünk-e egymással, de valahogy mintha javulna a helyzet az idő múltával.

Bart vonzalma Rita iránt

Amikor Bart az első találkozás alkalmával berúgott, és el is ájult, Rita azzal, hogy igyekezett kellemessé tenni a számára az életet, annak ígéretét nyújtotta, hogy megmenti a férfit attól, hogy sebesen önmaga vesztébe rohanjon. Egy darabig Agy is látszott, hogy Rita képes megvédeni őt a szenvedély rohamaitól, s gyengéd, szeretettel megmenteni őt. Ez a látszólag védelmező magatartás valójában csak meghosszabbította azt az időt, ameddig Bart nagyobb gond nélkül hódolhat a szenvedélyeinek. A gondoskodás, a védelem hozzásegítette a férfit, hogy továbbra is beteg maradhasson. Egy szenvedélybeteg nem azt keresi, aki mellett meggyógyulhat, hanem azt, akivel biztonságban lehet anélkül, hogy meggyógyulna. Rita tökéletes társ volt ebben egy darabig, amíg Bart annyira mélyre került, hogy már a lány sem tudta ellensúlyozni, amit a férfi tett saját maga ellen.

Amikor Rita lenyomozta, hol van, s bevitte a klinikára, a férfi gyógyulása megkezdődött. Bart ugyanakkor ágy érezte, hogy Rita közé és szenvedélye tárgya közé állt. A lány többé nem volt az a védelmezd segítőtárs, aki segít mindent elviselni, ráadásul Bart árulásnak érezte, 'ami történt, s azért is haragudott, mert a lány akkor mutatkozott olyan erősnek, amikor Ő éppen gyámoltalansága mélypontján érezte magát.

Függetlenül attól, mennyire nem boldogulunk az életben, valamennyiünknek szüksége van arra az érzésre, hogy a magunk urai vagyunk. Amikor valaki segít nekünk, gyakran megőrölünk segítőnkre azért, mert Ő erősebb, felsőbbrendű. Ráadásul egy férfi szereti magát erősebbnek tudni a nőnél, enélkül gyakran nincs is szexuális vonzódás a részéről. Ebben az esetben Rita segítsége, hogy Bartot kórházba juttatta csak még világosabbá tette, milyen beteg is a férfi. Ezért ez a mély szeretetről, törődésről árulkodó tett – legalább is egy időre – aláásta szexuális kapcsolatukat,

E lelki motívum mellett még egy fiziológiai tényezőt nem szabad figyelmen kívül hagynunk: Amikor egy férfi alkoholizál és kábítószerezik, ahogy Bart tette, a leszokás után egy évbe is beletelik, míg a szervezet magához tér, s szexuálisan is normálisan kezd működni, a drogok hatása nélkül. A fizikai felépülés időszakában a párnak jelentős nehézséget okoz megérteni és elfogadni ezt az érdeklődéshiányt, vagy a szexuális kapcsolatra való képtelenséget.

Az ellenkezője is előadódhat. Különösen erős szexuális késztetés ébredhet a frissen gyógyult betegben, talán a hormonális egyensúlyvesztés miatt. Lehet persze, hogy az ok inkább lelki eredetű. Egy fiatalember fogalmazott így, amikor már néhány hete alkohol és más ajzószerek nélkül élt: „Most a szex az egyetlen a gyógyulás első szakaszában, hogy a jellegzetes szorongásos tüneteket enyhítse.

A szenvedélybetegség és a szenvedélybeteghez fűződő, egészségtelen partneri vonzalom leküzdése nagyon bonyolult és kényes folyamat. Bart és Rita talán együtt tud maradni annak ellenére, hogy eredeti kötődésüket egymáshoz az alkoholizmus és az alkoholistához fűződő egészségtelen vonzalom alapozta meg. Ha továbbra is együtt akarnak élni, amikor megszabadultak a szenvedélybetegségtől, ahhoz mindkettőjüknek külön–külön végig kell járniuk a gyógyulás útját. Magukba kell tekinteniük, s megbarátkozni önmagukkal – azzal a személlyel, akit a partnerükhöz fűző szerelem, kettejük közös tánca révén akartak messze űzni maguktól.

Greg: harmincnyolc éves; csoportterápia révén tizennégy éve nem iszik; házas, két gyermeke van, s fiatal kábítószeresek tanácsadójaként dolgozik.

Egy parkban találkoztunk, egy avantgárd folyóiratot olvasott, én csak úgy sétálgattam. Nyár volt, szombat dél körül; igazán meleg és csendes időszak.

Huszonkét éves voltam, egy év után otthagytam a főiskolát, de azt hajtogattam, hogy visszamegyek, mert a szüleim csak így küldtek pénzt. Nem tudtak lemondani az álmukról, hogy diplomám legyen, hivatásom, s ezért hosszú ideig hajlandóak voltak támogatni.

Alana elég kövér volt, tíz-tizenöt kiló felesleg volt rajta, ezért nem jelentett számomra fenyegetést. Mivel nem volt tökéletes, ha netán visszautasít, gondoltam, akkor sincs semmi vész. Beszélgetni kezdtem vele arról, hogy mit olvas, s első perctől kezdve nyílt volt és barátságos. Sokat nevetett, s ettől az volt az érzésem, hogy micsoda pompás, vicces fickó vagyok, mesélt nekem Missisipiről, Alabamáról, Martin Luther Kingről, hogy milyen volt felvonulni, dolgozni azokkal az emberekkel, akik változást akartak.

Engem addig soha semmi nem érdekelt a saját szórakozásomon kívül. Élj a mának és sétálj a napos oldalon – ezek voltak a jelszavaim. A mának élés sokkal jobban ment, mint az árral úszás… Alana annyira energikus volt. Azt mondta, szívesen jött vissza Kaliforniába, de néha úgy érzi, nincs joga ilyen jól élnie, amikor mások szenvednek ebben a hazában.

Két-három órát ücsörögtünk együtt a parkban, mindenféléről beszélgettünk, magunkról meséltünk. Aztán felmentünk oda, ahol én kábszerezni szoktam másokkal, de ő éhes lett. Enni kezdett, és takarítani a konyhában, amíg én feltöltöttem magam a nappaliban. Szólt valami zene, s emlékszem, amikor kijött a konyhából egy üveg mogyoróvajjal, keksszel, és egy késsel a kezébe leült mellém, egészen közel. Rengeteget nevettünk. Azt hiszem, abban a pillanatban mindketten elengedtük magunkat, s hagytuk, hogy a másik annak lásson, ami: igazi szenvedélybetegnek. Később sosem mutattuk meg ennyire tisztán önmagunkat. Akkor nem kellett mentség, úgy viselkedtünk, ahogy jött, s ahogy jólesett. Az külön jó volt, hogy olyasvalakivel lehettünk együtt, aki nem hoz kényelmetlen helyzetbe, aki előtt nem kell szégyenkeznünk. Rögtön tudtuk, ki sem kellett mondani, hogy jól ki fogunk jönni egymással.

Ezután sokszor jól éreztük magunkat együtt, de nem emlékszem még egy ilyen felhőtlen, szabad, kendőzetlen együttlétre. A szenvedélybetegek általában hajlanak az önvédelemre, rejtőzködésre.

Sokat vitáztunk azon, vajon tudnék-e szeretkezni vele kábszer nélkül, ő meg volt róla győződve, hogy visszataszító, mert kövér. Amikor feltöltöttem magam szeretkezés előtt, mindig azt hitte, szükségem van a szerre, mert anélkül képtelen lennék lefeküdni vele. Valójában bárkiről volt is szó, csak beállítva tudtam szeretkezni. Mindkettőnknek nagyon kicsi volt az önbizalma. Nekem könnyű volt az ő szenvedélybetegsége mögé rejtőzni. Az ő testén látszott, hogy gondja van. Az én céltalanságom, a tény, hogy az életem nem halad semmilyen irányba, nem látszott annyira, mint az ő huszonöt kilója. Szóval azon veszekedtünk, hogy tudnám-e szeretni kábszer nélkül, a kövérsége ellenére. Kikényszerítette belőlem, hogy nem a külső, hanem a belső számít, s akkor béke volt egy darabig.

Azt mondta, azért eszik, mert boldogtalan. Én azt feleltem, hogy azért kábszerezem, mert nem tudom őt boldoggá tenni. Ebben a beteges viszonyban tényleg tökéletesen összeillettünk. Mindkettőnknek volt mentségünk, miért tesszük, amit teszünk.

Leginkább azonban úgy tettünk, mintha semmi bajunk nem lett volna. Végül is, sokan kövérek, és elég sokan kábszereznek is. Úgyhogy, akár el is felejtkezhettünk a dologról.

Aztán letartóztattak veszélyes kábítószer birtoklásának vádjával. Tíz napot töltöttem a börtönben, akkor szüleim szereztek egy nagymenő ügyvédet, aki elintézte, hogy terápiára küldjenek börtön helyett. Alana időközben elköltözött tőlem. Nagyon dühös voltam, úgy éreztem, elárult, elhagyott. így visszanézve látom, milyen nehéz is lehetett velem együtt élni.

Az a paranoia, amely a drogosokban egy idő után kifejlődik, bennem is mocorogni kezdett. Emellett vagy be voltam lőve, vagy csak az érdekelt, hogy minél előbb úgy legyek. Alana mindent a lelkére vett, azt hitte, ha ő más lenne, akkor én többet akarnék együtt lenni vele, és nem kéne minden percben bekábítózni. Azt gondolta, tőle akarok ezzel szabadulni. A francba is, igazándiból magamtól akartam megszabadulni!

Végül úgy tíz hónapra eltűnt a szemem elől. Gondoltam, megint tüntet valahol. A tanácsadó, akihez jártam, rábeszélt, hogy menjek a Névtelen Alkoholisták találkozójára. Mivel vagy elmentem, vagy a börtönben voltam, inkább elmentem a terápiára. Láttam ott néhány embert, akit ismertem a környékről, s egy idő után derengeni kezdett, hogy mégsem stimmel valami a drogokkal. A többiek azért boldogultak az életben, én meg mindennap beállítottam magam. Akkor felhagytam a találkozókon való téblábolásaimmal, s megkérdeztem egy fickót, akire felnéztem, hogy segítsen. Ő lett a támogatóm a szervezetből. Naponta kétszer felhívtam, reggel és este. Mindent meg kellett változtassak magam körül – a barátok, a partyk sem voltak kivételek –, de végigcsináltam. A tanácsadó is segített. Szóval, végül is sikerült a dolog, s távol tudtam magam tartani a drogtól és az alkoholtól.

Alana akkor jött vissza, amikor már négy hónapja józan voltam. Azonnal kezdődött a régi játék. A tanácsadó ezt úgy nevezte: bűnszövetség. Ez a játék arra szolgált, hogy egymást használjuk arra, hogy jól vagy rosszul érezzük magunkat a saját bőrünkben, s persze, hogy hódolhassunk a szenvedélyünknek. Tudtam, ha belemegyek a játékba, akkor kezdődik előröl, megint feltöltöm magam. A kapcsolatunk már nem működött, amint nem lehettünk többé együtt betegek.

Greg vonzalma Alana iránt

Greg és Alana között az első perctől kezdve erős kapocs létezett. Mindketten szenvedélybetegek voltak, a betegségük uralta az életüket. Kezdettől fogva árgus szemmel figyelték a másik szenvedélyét, hogy a magukét kisebbítsék, eltörpíthessék. Aztán mindvégig finoman és kevésbé finoman közölték egymással, hogy „engedélyezik" a másik hóbortját, noha közben állandóan felrótták a másiknak, hogy kerülhet ilyen állapotba. A szenvedélybeteg pároknál ez elég gyakori jelenség, függetlenül attól, hogy ugyanazzal a szerrel élnek–e, vagy sem. Egymás viselkedését és problémáit használják fel ahhoz, hogy elkerülhessék a saját önpusztításukkal való szembenézést – ráadásul minél nagyobb ez a pusztítás, annál jobban kell a másik, hogy elterelje a figyelmet, hogy lássuk: ő még betegebb, még megszállottabbul rabja a szenvedélyének, még kevésbé ura önmagának.

E motívumok hatására látta Greg Alanát együtt érző, önfeláldozó embernek, aki hajlandó szenvedni is a hitéért. Ennek a tulajdonságnak mindig is mágnesesen vonzó hatása van egy szenvedélybetegre, hiszen a szenvedésre való képesség igencsak szükségeltetik egy alkoholistával vagy kábítószeressel folytatott kapcsolatban. Ez a garancia arra, hogy a partner nem hagyja el a beteget, amikor a dolgai rosszabbra fordulnak. Hosszú hónapok maró veszekedései után is Alana csak akkor volt képes otthagyni Greget, ha csak egy időre is, amikor nem volt mellette, mert letartóztatták. Óhatatlanul visszatért a lány később Greghez, s hajlandó lett volna ott folytatni, ahol abbahagyták.

Greg és Alana együtt csak betegek tudtak lenni. Alana a maga kényszeres evésével csak akkor érezhette magát erősnek és egészségesnek, ha Greg állandóan „fel volt töltve". A fiú pedig hűvösen uralt helyzetnek érezhette saját szenvedélyét Alana evési rohamaival és tetemes túlsúlyának fényében. Greg gyógyulása a lány számára túlságosan is nyilvánvalóvá tette saját betegségét, s emiatt már nem érezhették jól magukat együtt. Alanának meg kellett próbálnia megtorpedózni Greg gyógyulását annak érdekében, hogy visszaállíthassák a status quót, amelyben együtt létezhetnek

Erik: negyvenkét éves, elvált, újra megnősült

Másfél éve váltam el, amikor találkoztam Sue-val. A helyi középiskolában, ahol fociedzősködtem, az egyik tanár rágta a fülemet, addig nógatott, hogy menjek el a házavató partijára, hogy végül engedtem, s azon a vasárnap délutánon ott ültem a házában, a nagy hálószobában, s egy baseball meccset néztem, amíg a többiek a nappaliban mulatoztak.

Sue azért jött be, hogy letegye a kabátját, köszöntünk egymásnak. Kiment, aztán félóra múlva újra felbukkant, hogy lássa, mi van velem, ott vagyok-e még. Kicsit élcelődött velem, hogy bezárkózom a tévével ide, a hátsó szobába, s a reklám alatt beszélgettünk egy kicsit. Kiment megint, aztán visszatért egy jól megrakott tállal. Akkor néztem meg először igazán. Nagyon csinosnak találtam. Amikor vége lett a meccsnek, kimentem a többiekhez, de ő már hazament. Kiderítettem, hogy óraadó az angol szakon, így hát hétfőn benéztem hozzá a szobájába, és meghívtam ebédre cserébe a partin tőle kapott vacsoráért.

Azt mondta, rendben, de ne legyen ott tévé, s ezen jót nevettünk, pedig nem is volt olyan tréfadolog. Nem túlzás, ha azt mondom, amikor Sue–val találkoztam, a sport volt az életem. A sport már csak ilyen. Ha az embert érdekli, minden figyelmét le tudja kötni vele, s másra nem is marad idő. Minden nap futottam. Maratonokra edzettem, felkészítettem a játékosaimat, elutaztam velük a meccsekre, néztem a közvetítéseket a tévében, erősítettem.

Ugyanakkor nagyon magányos voltam, Sue pedig vonzó nő. Kezdettől fogva odafigyelt rám, de csak ha én is akartam, s nem avatkozott bele, hogy mit akarok csinálni, vagy mit kell csinálnom. Volt egy fia, Tim, aki akkor hatéves volt, őt is kedveltem. Az apa más államban élt, ritkán látta a fiút, úgyhogy könnyen összebarátkoztunk. Láttam rajta, hogy szüksége van egy férfi társaságára.

Egy évi ismeretség után összeházasodtunk Sue-val, de nagyon hamar megromlott a kapcsolatunk. Panaszkodott, hogy nem törődöm se vele se Timmel, hogy mindig távolt vagyok, otthon meg csak a sportközvetítéseket nézem a tévében. Én panaszkodtam, hogy mindig a fülemet rágja, pedig tudta, milyen vagyok, mielőtt hozzám jött volna. Ha nem tetszettem neki, akkor minek van még itt? Sokszor nagyon haragudtam Sue-ra, de Timre valahogy nem tudtam dühös lenni, s tudtam, hogy bántja őt, ha mi veszekedünk. Akkor persze nem ismerte volna be semmiért, de valójában tényleg őt és Timet kerültem. A sport adott foglalatosságot, tudtam miről beszélni, gondolkodni, s közben biztonságos, kellemes világot jelentett a számomra. Én olyan családban nőttem fel, ahol az apámmal csak a sportról lehetett beszélni, csak a sport révén tudtam magamra vonni a figyelmét. Szinte ez volt a minden, amit a férfilétből ismertem. Számomra ez volt az egyedüli férfias viselkedés, amelyet ismertem.

Végül már oda jutottunk, hogy elválunk, mert annyit martuk egymást. Minél inkább nyaggatott, én annál inkább kivontam magam a forgalomból, s elmenekültem futni vagy meccset néztem. Aztán egy vasárnap délután csöngött a telefon, amikor a Miami Dolphis játszott az Oakland Taidersszel, s éppen a csúcspont következett. Sue kiment Timmel valahova. Emlékszem, mennyire bosszantott, hogy megzavarnak a tévézésben. Az öcsém telefonált, aki közölte, hogy apánk szívrohamot kapott és meghalt.

Sue nélkül mentem el a temetésre. Egyedül akartam menni, mert akkoriban folyton veszekedtünk, s örülök, hogy így tettem. A hazatérés megváltoztatta az egész életemet. Ott álltam az apám koporsója mellett, akivel sohasem tudtam beszélni, s hamarosan ismét válás elé nézek, mert a feleséggel sem tudok kapcsolatot teremteni. Azt éreztem, hogy tői sokat veszítek, s nem értettem, miért történik mindez velem. Rendes fickó vagyok, keményen dolgozom, senkit nem bántok. Sajnáltam magam, és iszonyú magányos voltam.

A legfiatalabb öcsém kocsijában mentünk haza a temetésről. Nem bírta abbahagyni a sírást. Arról beszélt, hogy most már túl késő, most már soha nem kerülhet közelebb az apánkhoz. Aztán odabenn, a házban, ahogy temetések után szokás, az elhunytról, mindenki a papáról beszélt. Az emberek tréfálkoztak, hogy a papa meg a sportok, hogy mennyire odavolt értük, hogy folyton közvetítéseket nézett. A sógornőm, aki vicces akart lenni, megjegyezte: „Tudjátok, most vagyok itt először, hogy nem szól a tévé, s ő nem ül ott előtte." Az öcsémre néztem, aki megint sírni kezdett, most már nem is szomorúan, hanem csupa keserűséggel. Hirtelen megvilágosodott előttem, mit tett az apám egész életében, s hogy én ugyanazt csinálom. Mint ő, én sem engedek senkit közel magamhoz, hogy ismerjen, hogy beszélgessen velem. A tévé volt a pajzsom.

Kimentem az öcsém után, s együtt autóztunk el a tóhoz. Hosszú ideig üldögéltünk ott. Arról beszélt, s én hallgattam, hogy mennyi ideig várta, hogy az apánk egyszer észreveszi. Akkor kezdtem magamra ismerni, rájöttem, mennyire hasonlítok az apámra. A mostoha fiamra, Timre gondoltam, aki mindig úgy várt engem, mint egy szomorú kiskutya, hogy végre talán foglalkozom vele is. De én távol tartottam magam tőle is, meg a mamájától is.

Hazafelé a repülőn azon gondolkoztam, mit szeretnék a temetésem után hallani az emberektől, s ez segített felismerni, mit kell tennem.

Otthon Sue-val leültem, s őszintén beszéltünk, talán először az életben. Együtt sírtunk s behívtuk Timet is. aztán már ő is sírt.

Ezután minden gyönyörű volt egy darabig. Együtt csináltunk mindenfélét, biciklitúrákra mentük, meg piknikre Timmel. Partyk-ra jártunk, vendégeket fogadtunk. Nehéz volt a sportot teljes egészében kiküszöbölni az életemből, de egy darabig mindennel föl kellett hagynom, hogy kialakítsam az új életemet. Tényleg közel akartam kerülni azokhoz, akiket szerettem, s nem akartam, hogy úgy haljak meg és hagyjam magam mögött őket, mint az apám minket.

Aztán kiderült, hogy Sue-nak nehezebb így élni, mint nekem. Néhány hónap múltán azt mondta nekem, hogy hétvégére munkát vállal. Alig hittem a fülemnek – hiszen a hétvége volt a családé! Minden a visszájára fordult: ő kezdett menekülni előlem! Megbeszéltük, hogy pszichológushoz fordulunk.

A házastársi tanácsadóba Sue bevallotta, hogy az együttlétünk az őrületbe kergeti, mert azt érzi, hogy alkalmatlan rá, nem tudja, hogyan kell viselkednie, hogyan kell együtt lennie velem. Mindketten arról beszéltünk, milyen nehéz is igazán valaki társának lenni. Még ha azelőtt nyaggatott is a régi viselkedésemért, most, amikor odafigyeltem rá, hirtelen kényelmetlenül kezdte magát érezni. Ehhez nem volt hozzászokva. Az ő családja, ha ez még lehetséges egyáltalán, rosszabb volt, mint az enyém, már ami a törődést, odafigyelést illeti. Apja, a hajóskapitány, mindig úton volt, s az anyjának megfelelt ez az állapot. Sue magányosan cseperedett fel, mindig vágyott arra, hogy közel legyen valakihez lelkileg, de – éppen, mint én – nem tudta, hogyan kell ezt megvalósítani.

Egy darabig jártunk a tanácsadásra, s a terapeuta azt javasolta, hogy csatlakozzunk a mostohagyerekeket nevelő családokat segítő társasághoz. Amint Tim meg én közöttem szorosabb lett a kapcsolat, Sue–nak problémát jelentett, hogy ha én fegyelmeztem a gyereket. Úgy érezte, őt kihagytuk, s előbb–utóbb elveszíti a befolyását a kisfiú fölött. De én tudtam, hogy fel kell állítanom a játékszabályokat Tim számára, ha azt akarom, hogy valóban jóba legyünk.

A társaság által szervezett csoportterápia, ahol hasonló problémákkal küzdő családok voltak jelen, mindennél nagyobb segítséget adott. Óriási érzés volt nekem, hogy másokat hallgattam, amint az érzelmeikkel küszködnek. így nekem is könnyebb volt a saját érzéseimről beszélni Sue-val kapcsolatban.

Még mindig beszélgetünk, Sue meg én, és még mindig együtt vagyunk. Tanuljuk, hogyan kell meghitten együtt lenni és megbízni a másikban. Egyikünk sem tökéletes még e téren, de nem hagyunk fel a gyakorlással. Ez mindkettőnknek vadonatúj játszma.

 

Erik vonzalma Sue iránt

Erik, a saját maga köré emelt börtön magányos lakója, vágyott arra, hogy szeressék, törődjenek vele, de úgy, hogy ezért ne kelljen vállalnia egy bizalmas kapcsolat kockázatát. Amikor Sue felbukkant aznap, a partyn, és mintegy szavak nélkül jelezte, hogy elfogadja a férfinek a menekülés céljából választott módszerét: a sport iránti megszállottságát, akkor Erikben szöget ütött, hogy netán megtalálta volna a számára ideális nőt? Azt, aki úgy törődik vele, hogy közben békében is hagyja. Bár Sue finoman bejelentette az ellenvéleményét, amikor tréfásan megjegyezte: az első randevújuk lehetőleg tévémentes helyen legyen – Erik azonban tévedhetetlenül érzékelte, hogy Sue-ban van hajlam a távolságtartásra.

Hiszen máskülönben nem is akart volna vele egyáltalán kapcsolatba kerülni.

Valójában Erik szinte együgyű járatlansága a kapcsolatteremtésben és érzelmi viszonyokra való alkalmatlansága vonzotta Sue-t. A bumfordisága egyrészt kedvessé tette a szemében, másrészt biztosítékot jelentett Sue-nak arra nézve, hogy a férfi nem fog másokhoz – főként más nőkhöz — kötődni. Ez nagyon fontos volt számára, mert minden megszállottan szerető nő, Sue is rettegett attól, hogy elhagyják egyszer. Jobb olyannal lenni, vélte, aki nem egészen olyan, mint szeretné, de mindig megmarad neki, mint egy igazán szerelő és szeretnivaló társsal élni, aki esetleg otthagyja egy szép napon valaki más miatt.

Ugyanakkor Erik társasági értelemben való elszigeteltsége munkát is adott Su-nak: át kellett hidalnia a közte és a többi ember között tátongó szakadékot; megmagyaráznia mindenkinek, hogy az, hogy annyira visszahúzódó, csak félénkség a részéről, nem pedig közöny. Egyszerűbben fogalmazva: Eriknek szüksége volt tehát Sue-ra.

Sue a maga részéről újjáteremtette a gyerekkori évei legrosszabb tényezőit: a magányt, a reményteljes várakozást, hogy egyszer majd szeretetet és figyelmet kap, a mély csalódást, és végül a dühödt elkeseredést. Amint azon dolgozott, hogy Eriket változásra kényszerítse, csak megerősítette a férfi félelmeit a bizalmas kapcsolatok iránt, s még messzibbre űzte öt a viselkedésével.

Erik azonban hirtelen–váratlan nagyon megváltozott néhány lelkébe hatoló esemény hatására. Szembenézett saját rémével. A meghittség iránti szorongásos félelmével azért, hogy ezáltal elkerülhesse, hogy olyan legyen, mint hidegszívű, megközelíthetetlen apja. Az, hogy a magányos kis Timben magára ismert, nagymértékbe hozzájárult változni akarásához. Erik változása azonban változni kényszerítette a családja többi tagját is. Sue, aki egyszer csak kizuhant az elhanyagoltság állapotából, és hirtelen a férje figyelmének és gyöngédségének középpontjában találta magát, belekényszerült egy számára kényelmetlenül ismeretlen szerepbe: megkapta a rég áhított szeretetet. Könnyen úgy alakulhatott volna a helyzet, hogy ennél a pontnál megállnak, egymásra borítják az asztalt, és szerepet cserélnek: aki eddig futott a másik után, most elkezd előle menekülni. Ezzel a szerepcserével megtartották volna a kötelezőnek érzett távolságot egymástól, s fenntartották volna a lelki biztonságukat. Sue-nak és Eriknek azonban volt bátorsága mélyebbre nézni, s aztán a terápia segítségével, a csoport együtt érző támogatása mellett megpróbált belevágni a kockázatos vállalkozásba: az igazi társas együttlét megteremtésébe, hogy Timmel együtt igazi családot alkossanak.

Mérhetetlenül fontosak életükben az első találkozások. Mint terapeuta az a tapasztalatom, hogy a pácienssel való első találkozásom során kapom meg a rá vonatkozó leglényegesebb információk egy részét. Abból, amit mondanak, és abból amit elhallgatnak, valamint a testbeszéd jeleiből – a testtartásból, hajviseletből, arckifejezésből, modorosságokból, gesztikulálásból, hanghordozásból, a szem közléseiből vagy az elfordított tekintetből, a viselkedés stílusából – számtalan ismeretet kapok arról, hogyan mozog, cselekszik az illető a világban, különösen a stresszhelyzetekben. Abból, amit látok, kialakul bennem egy erős, kétségtelenül szubjektív benyomás, amely alapján megsejthetem intuitív alapon, miképpen tudunk majd együtt dolgozni mint terapeuta és a páciense.

Mint terapeuta, nagyon tudatosan törekszem arra, hogy felmérjem az új páciensem élethez való viszonyát, de ehhez nagyon hasonló – bár kevésbé tudatos – folyamat játszódik le minden esetben, amikor két ember először találkozik. Mindkettő tudni akarja a válaszokat bizonyos kérdésekre a másikkal kapcsolatban a tengernyi információ alapján, amelyet együttlétük első perceiben ösztönösen sugároznak a másik felé. A néma kérdések általában egyszerűek: Olyan ember vagy, aki valamiben is hasonlít hozzám? Jó nekem valamilyen formában, ha kapcsolatba kerülök veled? Szórakoztató lesz nekem veled lenni?

Gyakorta azonban más kérdéseket is felteszünk egymásnak attól függően, milyen emberek vagyunk, és mit akarunk. Minden megszállottan szerető nő számára a mélyben ott rejtőznek a sokkal lényegesebb kérdések a többi egyszerű, nyilvánvaló, praktikus kérdés felszíne alatt: s ezek a kérdések azok, amelyeket mind annyian mindennél jobban meg akarunk válaszolni amelyekre mindannyian a legkíváncsibbak vagyunk, hiszen a lelkünk legmélyéről jönnek.

– Szükséged van rám? – kérdezi a megszállottan szerető nő titokban.

– Vigyázol rám, és megoldod a gondjaimat? – tudakolja némán, a szavai mögé rejtve a kérdést a férfi, aki ezt a nőt választja magának partneréül.

A SZÉP ÉS A
SZÖRNYETEG

                                                                     „Sok olyan férfi van, – mondta a Szép –,
                                                                                 aki nagyobb szörnyeteg, mint te.
                                                                          Én inkább téged választalak, bárhogyan
                                                                                                  festesz is."

                                                                                                             A szép és a szörnyeteg

Az előző két fejezetben beszélő nők mindannyian kifejezték azt az igényüket, hogy hasznosak legyenek, hogy segíthessék a férfit, akivel viszonyuk van. Valójában a segítségnyújtás lehetősége volt a fő, amely e nőket a partnerükhöz vonzotta. A férfiak hasonlóképpen jelezték, hogy gondoskodó személyt kerestek, aki segítségükre lesz, aki kordában tartja őket, biztonságot nyújt a számukra, esetleg „megmenti" őket. Vagyis, hogy egyik férfipáciensem szavaival éljek: az angyalra vártak.

Az önzetlen, tökéletes, minden elfogadó nő ideálja, aki szerelmével feloldozza, üdvözíti a férfit, nem a modern kor terméke. A tündérmesék, amelyek magukban sűrítik azt a kultúrát, amely létrehozta őket, már évszázadok óta variálják ezt a témát. A szép és a szörnyeteg meséjében egy gyönyörű ártatlan, fiatal lány találkozik egy visszataszító és félelmetes szörnnyel. Hogy megmentse a családját a szörnyeteg haragjától, a lány beleegyezik, hogy a bestiával éljen. Amikor jobban megismeri öt, ösztöne irtózása, sőt végül állati természete ellenére megszereti a szörnyet. Amikor ez bekövetkezik, természetesen megtörténik a csoda: a szörny megszabadul szörnyeteg mivoltától, és visszanyeri eredeti önmagát, amely nemcsak emberi, de egyenesen hercegi. A megmentett herceg hálás és hozzá illő partnere lesz a lánynak. Imigyen a szép lány szerelme, az, hogy elfogadta a szörnyet ezerszeresen megjutalmaztatik, s a szép elfoglalhatja méltó helyét a herceg oldalán, hogy osztozzék vele a jólétben.

A Szép és a szörnyeteg meséje, mint minden mese, amely túlélte az évszázadokat a lebilincselő történet mélyén alapvető lelki-szellemi igazságokat hordoz. Az efféle igazságokat nem könnyű felfogni, még nehezebb átültetni a gyakorlatba, mivel gyakran éppen ellentétesek a modern kor eszményeivel. Éppen ezért általában úgy tálalják a mesét, hogy a kulturális előítéleteket erősítik vele. Ezáltal pedig a mélyebb lényeg akár teljesen el is veszhet. Á későbbiekben felderítjük, miféle alapvető lélektani leckét adhat nekünk ez a mese. De először járjuk körbe azt a kulturális előítéleket, amelyet a mese látszólag hordoz: hogy egy nő meg tud változtatni egy férfit, ha eléggé szereti.

Ez a hitünk olyan erős, megingathatatlan és alapvető, hogy áthatja egyéni és közösségi gondolkozásunkat egyaránt. Napi párbeszédeinkben, viselkedésünkben bukkan fel újra meg újra az a ki nem mondott kulturális elmélet, miszerint szerelmünk erejével valakit jobbá tehetünk, és ha történetesen nők vagyunk, akkor ezt egyenesen á kötelességünk is megtenni. Aki nekünk fontos, néha nem úgy viselkedik vagy érez, ahogy szeretnénk, ilyenkor kétségbeesetten kutatjuk a módját, hogyan változtathatnánk meg az illető modorát, hangulatát, viselkedését. Általában ehhez mások is asszisztálnak tanácsaikkal, bátorításukkal (Próbáltad már…?). A javaslataik épp annyira eltérőek lehetnek, ahányan csak vannak a tanácsadók, mégis – alig akad barát vagy ismerős, aki megállná ilyen helyzetben tanácsok osztogatása nélkül. Mindenki arra összpontosít, hogyan segíthetne. Még a média is beszáll a játékba: nemcsak erősíti ezt a: álláspontot, hanem a maga hatékony eszközeivel erősíti, állandósítja is, s közben ezt a feladatot mindig a nőkre hárítja. Például a női magazinokban és bizonyos, általános olvasókörhöz szóló kiadványok nyakra-főre jelentetik meg a „Hogyan segítsünk a férjünknek hogy …-vé váljon" típusú cikkeket, míg a hasonló tartalmú, de nőkre vonatkozó, „Hogyan segítsünk a feleségünknek…?" jellegű írások nem jelennek meg a férfiaknak szóló lapokban.

Mi, nők, pedig megvesszük a képeslapot, és megpróbáljuk követni a tanácsokat, mert reméljük, hogy a mi emberünk azzá válik, akinek látni szeretnénk, és akire szükségünk van.

Miért vonz bennünket, nőket ilyen mélyen az a gondolat, hogy egy boldogtalan, nem egészséges vagy még rosszabb egyénből tökéletes partnert faragjunk a magunk számára? Miért olyan ellenállhatatlan és leküzdhetetlen ez a vágy?

Néhány ember számára nyilvánvaló a válasz: a zsidó-keresztény etika tartalmazza a nálunknál kevésbé szerencsések megsegítését. Arra tanítanak bennünket, hogy együttérzéssel, nagylelkűséggel kell ahhoz viszonyulnunk, akinek problémái vannak. Hogy ne ítéljük meg őt, inkább segítsünk rajta – ez látszólag a morális kötelezettségünk.

Sajnos eme erények s megfontolások korántsem adnak teljes magyarázatot sok milliónyi nő viselkedésére, aki partneréül választ kegyetlen, közönyös, durva, érzelmileg megközelíthetetlen, szenvedélybeteg vagy a szeretetre törődésre más módon képtelen férfit. A megszállottan szerető nők abból a lelki kényszerből választanak ilyen partnert, hogy a hozzájuk legközelebb álló embert irányíthassák, kézben tarthassák. A mások irányításának igénye a gyermekkorban gyökeredzik, amelyben erős érzelmi hatások érhetnek bennünket nagy gyakorisággal: félelem, harag, elviselhetetlen feszültség, bűntudat, szégyen, sajnálat mások iránt és saját magunk iránt. Egy ilyen környezetben felnövekvő gyereket annyira megviselhet mindez, hogy már nem tud tovább létezni anélkül, hogy ne védené így vagy úgy önmagát. Általában önvédelmi eszköztárában megtalálható az elhárítás erős mechanizmusa és az irányítás, amely éppolyan erős, öntudatlan törekvés. Öntudatlanul valamennyien működtetünk önvédelmi rendszereket egész életünkben, mint amilyen az elhárítás, a dolgok tagadása, s néha a tagadás tárgya egészen apró, jelentéktelen dolog, máskor fontos ügyek, vagy események. Máskülönben szembe kellene néznünk saját magunkkal, hogy kik vagyunk, mit gondolunk, hogyan érzünk, s ez a felfedezés nem illene bele abba az idealizált képbe, amit kialakítottunk magunkról és a környezetünkről. Az elhárítás mechanizmusa különösen hasznos, ha nem akarunk tudomást venni valamiről. Például, amikor nem vesszük észre (vagyis elhárítjuk, tagadjuk), hogy a gyerekünk már mennyire felnőtt, ezzel elkerüljük, hogy arra gondoljunk: nemsokára elhagy bennünket. Amikor nem vesszük észre (tagadjuk), hogy felszedtünk néhány kilót, noha a tükör és a feszülő ruháink is erről tanúskodnak, akkor nyugodtan folytathatjuk kedvenc ételeinkben való tobzódásunkat.

Az elhárítás vagy tagadás lényegében a valóság két síkon történő elutasítása: az egyik sík, az, ami valóban történik, a másik, hogy hogyan érzünk ezzel kapcsolatban. Lássuk, hogyan segít hozzá egy kislányt a tagadás mechanizmusa ahhoz, hogy megszállottan szerető asszony váljék belőle. Gyermekkorában például valamelyik szülője szinte sosem volt otthon éjszaka, mert házon kívüli szerelmi ügyei voltak. Amint a kislány mondogatja magában (vagy más családtagok mondják neki): az apukám elfoglalt, dolgozik, ezzel letagadja, elhárítja magától, hogy a szülei között bármi probléma volna, vagy hogy valami nem rendjén való történik. S így nem kell a család biztonsága miatt aggódnia és a saját sorsa miatt rettegnie. Elhiteti magával, hogy az apa keményen dolgozik, s ezért inkább részvétet érez iránta, semmint dühöt és szégyent, amelyet akkor kéne éreznie, ha szembenézne a valósággal. Tehát a valóságot és a saját érzéseit egyaránt elutasítja. Álomvilágot épít fel magának, amelyben könnyebben tud létezni. A gyakorlat megtanítja, hogy igen ügyesen védje magát ily módon a fájdalomtól, de ugyanakkor elveszíti a lehetőségét, hogy szabadon eldönthesse, mit cselekszik. Az elhárítás mechanizmusa ösztönösen, akaratlanul működik.

Egy rosszul működő családban mindig osztoznak a valóság tagadásában. Mindegy, hogy milyen hatalmasak a gondok egy családban, mindaddig nem válik a családi élet egészségtelenül, rosszul működővé, amíg be nem lép ez a tagadás az életükbe. Sőt, ha valamelyik családtag venné a bátorságot, és megpróbálná áttörni az elhárítás falát azzal, hogy néven nevezi a dolgokat, a többiek nagy valószínűséggel hevesen ellenállnának neki. Gyakran a gúny fegyveréhez viszonyulva lökik vissza az illetőt a sorba, esetleg az árulót kiközösítik az elfogadás, megbocsátás és a tevékenység köréből.

Senki, aki a tagadás eszközével él, nem tudatosan zárja ki életéből a valóságot, nem akarattal teszi fel a szemellenzőt, hogy ne kelljen látnia pontosan mit is csinálnak vagy mondanak a többiek. Ugyanígy, senki a tagadók köréből nem dönti el tudatosan, hogy márpedig ő nem fogja azt érezni, amit érez. Mindez csupán „történik", amint énünk védelem után kapkodva a fenyegető, legyűrő konfliktusok, terhek és félelmek ellen, figyelmen kívül hagyja a tényeket, közléseket, amelyek csak bajt hoznak.

Előfordulhat, hogy a veszekedő szülők gyermeke meghívja a barátját, hogy töltse náluk az éjszakát. A barátnők arra ébrednek éjjel, hogy a szülők hangosan veszekednek. A vendég suttogva megszólal: – Hé, a szüleid elég hangosak! Mi a csudáért kiabálnak?

A zavarba hozott kislány, aki már sokszor ébredt éjszaka hasonlóan, tétován válaszolja: – Nem tudom – és aztán csak ébren fekszik tovább, mardossa a bánat. A kis barátnője pedig nem érti. miért kerüli őt ezután.

A vendég azért jut erre a sorsra, mert tanúja volt a család titkának, s mindig arra emlékeztetné barátnőjét, amit inkább feledni szeretne. Az olyan zavarba ejtő jelenetek, mint a szülők veszekedése más szeme láttára olyan fájdalmat okoz a kislánynak, hogy akkor már sokkal jobb, ha letagadja a valóságot, sőt mi több, mindent és mindenkit gondosan kerül, aki vagy ami azzal fenyegeti, hogy kiveszi a kezéből ezt a pajzsot a fájdalom ellen. Nem akarja érezni a szégyent, a fájdalmat, a dühöt, a tehetetlenséget, a pánikot, a kétségbeesést, a sajnálatot, a bánatot és az undort. És mivel csak ezeket az erőteljes és kellemetlen érzelmeket élné át, ha megengedné magának, hogy bármit is érezzen, ezért inkább érzéketlenné válik. Ebből fakad az az igénye, hogy élete eseményeit és szereplőit irányíthassa. Ha irányítása alá vonja a környezetét, akkor biztonságban érezheti magát. – Nincs többé megrázkódtatás, nincs meglepetés, nincsenek érzések.

Az ember minden kényelmetlen helyzetben megpróbálja amennyire csak lehet, kézben tartani a dolgokat. Az egészségtelenül működő családokból származók esetében természetesen ez az igény még fokozottabb, mert ők annyi fájdalmon mentek keresztül. Emlékezzünk csak Lisa történetére, akit a szülei arra szorítottak, hogy jobb jegyeket szerezzen az iskolában. Volt némi reális esély arra, hogy a kislány előmenetele javuljon, de arra vajmi kevés, hogy az anya alkoholizmusából kigyógyuljon. Tehát ahelyett, hogy az anya állapotával szembeni tehetetlenségükkel szembesültek volna, inkább abba a hitbe ringatták magukat, hogy minden jobbá válhat, ha Lisa jobban szerepel az iskolában.

Lisa, mint a történetből kiderült, igyekezett is javítgatni a helyzeten – vagyis kézben tartani az eseményeket – azzal, hogy „jól viselkedett". Az ő jó magaviselete semmiképpen sem az életörömből, a boldog családi életből fakadt. Éppen ellenkezőleg – minden munka, amit kéretlenül a nyakába vett azt az elkeseredett törekvést tükrözte, hogy javítson a család elviselhetetlen állapotán, amelyért ő, a gyerek felelősnek érezte magát.

A gyerekek mindig magukra veszik a felelősséget és bűntudatot éreznek, ha a családjukban súlyos problémák vannak. Ez azért van, mert azzal, hogy „mindenhatónak" képzelik magukat, egyrészt felelősnek érzik magukat a helyzetért, másrészt képesnek arra, hogy a dolgok menetén javítsanak vagy rontsanak. Mint Lisát is, sok más szerencsétlen gyereket is kimondottan vádolnak a szülei vagy mások a családban olyan dolgokért, amelyeket felett a gyerek magától is átvállalja a felelősség nagy részét a családi bajokért.

Nem könnyű, s nem is jóleső érzés arra gondolnunk, hogy az önzetlen viselkedés, a „jócselekedet", a segíteni akarás valójában fakadhat abból a törekvésből is, hogy átvegyük az irányítást, s a motivációnk nem az önfeláldozás. Láttam egyszer egy erre vonatkozó tömör és szellemes ábrázolatot egy ügynökségen, ahol dolgoztam. Egy kettéosztott kör felső felében ragyogó sárga nap kelt fel éppen, míg a kör alsó fele feketére volt festve. A felirat; „A segítség az irányítás naposabb oldala, arra figyelmeztetett bennünket, tanácsadókat és a klienseinket is, hogy mindig vizsgáljuk meg saját indítékainkat, ha kényszert érzünk arra, hogy másokat megváltoztassunk."

Amikor a segítségnyújtásra való törekvést olyannál tapasztaljuk, aki boldogtalan családból jött, vagy jelenleg rossz kapcsolatban él, akkor feltétlenül vegyük számításba, hogy feltehetően irányító szerepre vágyik. Amikor elvégezzük másvalaki dolgát, amelyet ő maga is el tudna végezni, amikor megtervezzük mások jövőjét vagy napirendjét, amikor sürgetünk, tanácsolunk, emlékeztetünk, óvunk, vagy hízelgéssel ráveszünk egy már felnőtt embert valamire. Amikor nem bírjuk elviselni a gondolatot, hogy neki szembesülnie kell a tettei következményével, akkor vagy megpróbáljuk más irányba terelni a ténykedését vagy kivédeni a következményeket – s ez nem más, mint irányítani, uralni a dolgok menetét. Reménykedünk, hogy ha irányítani tudjuk őt, akkor a saját közös életünkre vonatkozó érzelmeinken is uralkodunk. S persze minél inkább akarjuk irányítani a másikat, annál kevésbé vagyunk rá képesek. De nem tudjuk abbahagyni.

Az olyan nő, aki az elhárítás, a tagadás és az irányítás módjait nap nap után gyakorolja, olyan helyzetekbe fog kerülni, amelyek ez irányú képességét igénylik. A valóságból a saját érzelmeit is kizáró, megtagadó nőt az elhárítás mechanizmusa rögös talajra, nehézségekkel megtűzdelt kapcsolatokba viszi. Akkor azonnal nekilát, hogy teljes erőből segítsen, irányítson, s a helyzetet elviselhetőbbé tegye, s eközben rendületlenül tagadja, mennyire rossz valójában a helyzet. Az irányítás vágyát a valóságban megtagadása táplálja, s az elkerülhetetlen kudarc viszont még jobban növeli a hárítás kényszerét.

A következő történetekből mindez világosan kirajzolódik. A megszólaló nők a terápia során elég mély bepillantást nyertek saját viselkedésük hátterébe, – s ha problémájuk természete indokolta, a csoportterápia során – sikerült felismerniük, valójában mi rejlett segítőkészségük mélyén: az, hogy ösztönösen úgy próbálták enyhítem saját kínjaikat, hogy másokat, a hozzájuk legközelebb állókat akarták irányítani, terelni. A segíteni vágyás hevessége, amely mindegyikük esetében feltűnő, rávilágít arra, hogy törekvésük sokkal inkább szükséglet, mint szabadon meghozott döntés.

Connie: harminckét éves; elvált, tizenegy éves fia van

Mielőtt elkezdtük a terápiát, nem emlékeztem egyetlen olyan témára sem, amin a szüleim veszekedtek. Csak azt tudtam, hogy állandóan marták egymást. Minden nap, minden étkezésnél, szinte minden percben. Bírálták, sértegették egymást, visszautasították a másik véleményét, s mindezt előttem meg a testvérem előtt. Papa dolgozott, vagy máshol maradt el, amennyire csak lehetett, de végül haza kellett jönnie, s akkor kezdődött minden elölről. Az én szerepem legfőképpen az volt, hogy tegyek úgy, mintha nem történne semmi, s mellesleg próbáljam elterelni a figyelmüket azzal, hogy szórakoztató vagyok. Ingattam a fejem, hatalmasakat mosolyogtam rájuk, vicceltem, és minden butaságot kitaláltam, hogy odafigyeljenek rám. Közben persze halálosan meg voltam rémülve, s ez nem tett jót a produkciómnak. De azért bohóckodtam, tréfálkoztam, s hamarosan az lett a fő feladatom, hogy „helyes gyerek" legyek. Akkora rutint szereztem otthon, hogy egy idő után máshol is felvettem ezt a szerepet. Mindig tökéletesítettem az előadást. A lényege az egésznek az volt, hogy bármi rossz történik is, nem szabad észrevenni, de közben azért el is kell tüntetni a nyomokat. A házasságomban is nagyjából ez játszódott le.

Kenneth-szel az apartman ház uszodájában találkoztam, ott, ahol laktam. Jól le volt barnulva, s nagyon jóképű volt, mint egy szörfös a strandon. Az a tény, hogy rövid ismeretség után érdekeltem annyira, hogy össze akarjon költözni velem, azt mondta a számomra, hogy nekünk van jövőnk együtt. Ő is elég vidám természetű volt, mint én, így azt gondoltam, miért ne lehetnénk boldogok? Nem volt túlzottan határozott és eltökélt abban, hogy mit akar elérni az életben, milyen pályát választ, én meg nagyon bátorítottam. Meg voltam róla győződve, hogy segítek neki kibontakoztatni a képességeit, ha megadom a támogatást, az irányítást, amire szüksége van. Lényegében a közös életünkre vonatkozóan mindenben én döntöttem az első perctől kezdve, de akkor még valahogy mindig úgy volt, ahogy ő akarta. Én erősnek éreztem magam, ő meg boldogan rám támaszkodott. Azt hiszem, mindkettőnknek éppen erre volt szüksége.

Három vagy négy hónapja laktunk együtt, amikor egy régi barátnője, akit a munkahelyéről ismert, kereste őt telefonon. Nagyon meg volt lepve, amikor megtudta, hogy én Kennett-szel élek. Azt mondta, Kenneth sosem említette neki, hogy van valakije, pedig hetente kétszer–háromszor benéz hozzá az irodába. Mindez akkor derült ki, amikor hebegve mentegetőzni kezdett a hívás miatt. A dolog kissé megrázott, és megkérdeztem Kenneth-t, miről van szó. Azt felelte, nem gondolta, hogy említeni kéne neki kettőnket. Emlékszem, mennyire fájt ez akkor, s hogy megijedtem, de csak egy pillanatra. Aztán elfojtottam magamban ezeket az érzéseket, s nagyon ésszerűen igyekeztem viselkedni. Csak két megoldást láttam; vagy veszekszem vele, vagy elfelejtem, s belenyugszom, hogy ő másképp látja a világot, mint én. A békét választottam, és tréfával ütöttem el a dolgot. Megfogadtam magamban, hogy én soha, de soha nem fogok úgy veszekedni, ahogy a szüleim tették. Szinte hányingerem támadt a dühöngés puszta gondolatára. Mivel gyerekkoromban olyannyira igyekeztem mindenkit szórakoztatni, s nem mertem vállalni az erős érzelmeket, most már a heves indulatok tényleg megrémítettek, kibillentettek az egyensúlyomból. Amúgy is szerettem, ha a dolgok simán folynak, ezért elfogadtam, amit Kenneth mondott, s eltemettem a kételyeimet, vajon igy kötődik–e hozzám. Néhány hónappal később összeházasodtunk.

Elrepült tizenkét év, s egy nap egy kolleganőm tanácsára, egy terapeutánál találtam magam. Azt hittem, teljesen ura vagyok önmagamnak, de a barátnőm azt mondta, aggódik értem, és ő ragaszkodott hozzá, hogy forduljak valakihez.

Kenneth meg én már tizenkét éve házasok voltunk, s én úgy éreztem, boldogan éltünk mindaddig, de akkor éppen külön éltünk az én javaslatomra. A pszichológusnő kérdezni kezdett: Mi ment tönkre közöttünk? Elkezdtem mindenféléről beszélni, s a csapongásaim közben megemlítettem, hogy esténként elment otthonról. Először csak egyszer-kétszer csinálta egy héten, aztán háromszor-négyszer, míg végül az utolsó öt évben egy héten hat éjszaka nem volt otthon. Végül azt mondtam neki, úgy látszik, máshol akar lenni, úgyhogy inkább költözzön el.

A pszichológusnő kérdezte, hogy tudom-e, hová ment el éjszakánként. Nagyon meglepődött, amikor mondtam, hogy fogalmam sincs, sose kérdeztem meg tőle. „Annyi éjszaka annyi év alatt, és még csak meg sem kérdezte soha?" Igen, mondtam, soha, mert az gondoltam, a házastársaknak nem kell egymás nyakára ülniük. Egy dologról azonban beszéltem vele – arról, hogy több időt kéne a fiúnkkal, Thaddal töltenie. Ezzel mindig egyetértett, aztán ugyanúgy folytatta az éjszakai kalandozását, csak néha tartott velünk egy–egy vasárnap. Úgy fogtam fel, ő egy nem túlságosan eszes férfi, akit rá kell vezetni végeérhetetlen leckéztetéssel, hogy legyen jó apa. Sose ismertem be magam előtt, hogy ő pontosan azt teszi, amit akar, s nekem semmi esélyem, hogy megváltoztassam őt. Valójában akármilyen tökéletesen igyekeztem is viselkedni, az évek során 9 helyzet egyre rosszabbodott. A terapeuta megkérdezte, hogy szerintem mit csinált a férjem akkor, amikor nem volt otthon. Ideges lettem. Rá sem akartam gondolni, mert ha nem gondolok rá, akkor nem okoz nekem fájdalmat.

Ma már tudom, hogy Kenneth nem volt monogám, bár az állandó kapcsolat nyújtotta biztonságot szerette. Erről nekem rengeteg jelzést adott már a házasságunk előtt, s utána is: vállalati kirándulásokon órákra eltűnt, vagy partikon beszélgetni kezdett egy nővel, aztán eltűnt vele valahova. Ilyenkor gondolkodás nélkül elővettem az összes csáberőmet, hogy elvonjam a jelenlevők figyelmét a történtekről, s bizonyítsam nekik, milyen klassz csaj vagyok… Talán azt is bizonyítani akartam, hogy szeretetreméltó vagyok, nem olyan, akitől a férje vagy a barátja a legszívesebben megszabadulna.

Hosszú ideig jártam terápiára, amíg végre vissza tudtam emlékezni, hogy a szüleim házasságában is a többi nő okozta a problémát. A veszekedés arról folyt, hogy az apám kimaradozott, és az anyám, bár nem mondta ki nyíltan, célozgatott rá, hogy az apám hűtlen, s aztán szidta, amiért valamennyiünket elhanyagol. Én azt hittem, az anyám űzte el otthonról az apámat, s már nagyon korán elhatároztam, hogy én nem fogok úgy viselkedni, mint ő. Tehát mindent eltűrtem, és mosolyogtam. S ennek az lett a vége, hogy terápiára szorultam. Én még a kilenc éves fiam öngyilkossági kísérletének másnapján is mosolyogtam, ragyogtam. Tréfára vettem a dolgot, s ez rémítette meg a barátnőmet. Már olyan régóta hittem akkor abban a varázserőmben, hogy ha mindig kedves vagyok és sohasem dühös, akkor a dolgok szépen megoldódnak.

Az is segített ebben, hogy Kenneth–et afféle ostobának láttam, akit leckéztetni kell, akinek meg kell szervezni az életét. Ez talán nem is volt neki túl nagy ár cserébe azért, hogy én mostam, főztem rá, amíg ő azt csinált, amit csak akart, s én meg sem kérdeztem, hol volt.

Annyira erős volt bennem az ellenállás, hogy beismerjem, ha valami rossz, hogy magamtól már nem is tudtam kilábalni ebből, csak segítséggel. A fiam nagyon boldogtalan volt, én meg erről nem voltam hajlandó tudomást venni. Megpróbáltam a lelkére beszélni, tréfával elütni a dolgot, s ettől talán még rosszabbul érezte magát. Egy ismerős előtt sem voltam hajlandó beismerni, hogy valami nem stimmel. Kenneth már fél éve nem lakott otthon, és én még mindig nem mondtam meg senkinek, hogy külön váltunk, s ezzel megnehezítettem a gyerek helyzetét is. Neki is titkolódznia kellett, és elrejtenie a fájdalmát. Én nem akartam senkivel beszélni erről, ezért nem engedtem, hogy beszéljen róla. Nem láttam meg, mennyire igényli, hogy megszabaduljon ettől a titoktól. A terapeuta nagyon győzködött, hogy kezdjek mások előtt beszélni róla, hogy a mi tökéletes házasságunk véget ért. Jaj, nagyon nehéz volt ezt még magam előtt is beismerni. Azt hiszem Thad öngyilkossági kísérlete a segélykiáltása volt: „Hé, idefigyeljetek! Itt valami nagyon rossz!"

Nos, most már jobb a helyzet. Thad és én együtt és külön-külön is járunk még kezelésre; tanuljuk, hogyan beszéljünk egymással, és hogy vállaljuk az érzéseinket. A pszichológusommal megállapodtunk, hogy az egy óra alatt, amíg nála vagyok, semmit sem ütök el tréfával, Nagyon nehezemre esik feladni ezt a fajta védekezést, és átéreznem az érzéseimet, amelyek akkor feltolulnak, de már sokkal jobban megy, mint amikor elkezdtük. Amikor randevúra megyek valakivel, néha eszembe jut, hogy ez a férfi mennyire rászorulna, hogy egy-két apró dologban megsegítsem, de tudom, hogy ebbe a képzelgésbe nem szabad belemenni. Ezeket a beteges kis fellobbanásaimat időnként, ritkán szabad most a terápián kicsit kifiguráznom, más „tréfálkozás" tilos. Nagyon jó érzés azon nevetni, milyen abnormális az a viselkedés ahelyett, hogy a rosszat akarnám leplezni a nevetéssel.

Connie eleinte saját maga és a szülei figyelmét igyekezett elterelni bizonytalan kapcsolatuk fenyegető mivoltáról. Amikor bevetette minden bűbáját és szellemességét, akkor sikerült magára vonnia, s ezzel egymásról is elvonni a szülők figyelmét, s ilyenkor legalábbis átmenetileg, szünetelt a perpatvar. Mindannyiszor úgy érezte, ő a kapocs kettejük között, s magára vette e szerepnek a teljes súlyát. Ezek a jelenetek alakították ki az igényét arra, hogy másokat irányítson, mert így biztonságban érezhette magát. Az irányítás módja a humor volt, amellyel eltérítette a szülőket a veszekedéstől. Hihetetlen érzékenység fejlődött ki benne mások dühét, indulatait eláruló jelekre, s igyekezett megelőzni a dühkitöréseket egy–egy jól időzített szellemességgel vagy egy lefegyverző mosollyal.

Kétszeresen oka volt rá, hogy elfojtsa a saját érzéseit: először is, szülei esetleges válásának gondolata túl rémisztő volt neki; másodszor a saját érzései csak rontottak volna a színjátéka színvonalán. Hamarosan ez az elfojtás ösztönössé vált, mint amilyen ösztönösen törekedett arra, hogy a környezetében lévőkre hasson, irányíthassa őket. Mesterkélt lelkesedése, jókedve bizonyára elriasztott tőle néhány embert, de akadtak olyanok, például Kenneth, akik nem vágytak csupán egy felületes kapcsolatra, s ezért vonzódtak ehhez a viselkedéshez.

A tény, hogy Connie évekig élt egy férfival, aki egyre több időt, egyre több éjszakát töltött az otthonán kívül úgy, hogy még csak meg sem kellett mondania, hol van, mit csinál, mutatja a szorongása mélységét, s Connie képességét a valóság megtagadására. Connie nem akart semmit sem tudni, nem akart veszekedni, nem akart konfliktust – legfőképpen nem akarta újra átélni azt a gyerekkori rémálmot, hogy a marakodás hevében széthull körülötte az egész világ.

Nagyon nehéz volt Connie-t rávenni, hogy a terápia során adja föl legfőbb fegyverét, a humort. Mintha valaki azt kérte volna tőle, hogy ne vegyen levegőt. A lelke mélyén őgy is érezte, hogy ezt nem is éli túl. Kisfia elkeseredett könyörgése, hogy végre nézzenek szembe a fájdalmas realitással, nemigen hatolt át Connie masszív védelmi rendszerén. Már annyira kívül került a valóságon, hogy csaknem belebolondult. A terápián hosszú ideig csak Thad problémáiról volt hajlandó beszélni, s nem ismerte be, hogy neki is vannak. Hiszen mindig ő volt az „erős", ezt a szerepet harc nélkül semmiképpen nem adta volna föl. Lassacskán azonban, amikor már hajlandó volt átélni a pánikot, amely akkor lépett föl, amikor nem viccelt, egyre magabiztosabbnak érezte magát. Connie megtanulta, hogy felnőttként sokkal egészségesebb módszereket alkalmazhat a problémák leküzdésére, mint a gyerekkori, túlhasznált fogások. Elkezdett kérdéseket feltenni, vitázni, kifejezni a saját érzéseit, kimondani az igényeit. Megtanult őszintébbnek lenni magával és másokkal, mint olyan sok éven át. Végül visszanyerte a humorát is, de most már saját magán is tudott szívből kacagni.

Pam: harminchét éves; kétszeresen elvált; két kamasz fia van

Feszült, boldogtalan családi légkörben nőttem fel. Az apám elhagyta az anyámat még a születésem előtt, s az anyámat amolyan igazi „egyedülálló szülőnek" láttam. A környezetünkben nem voltak csonka családok, s akkor és ott – az ötvenes években, konzervatív, jómódú kisvárosban – eléggé kilógtunk a sorból.

Az iskolában teljes erőbedobással dolgoztam, s nagyon helyes gyerek is voltam, a tanáraim szerettek. Ez nagyon sokat segített. Legalább az előmenetelem jó volt. Igazi stréber lettem, végig kitűnő voltam. A középiskolában a lelki terhek már annyira rám nehezedtek, hogy nem tudtam eléggé összpontosítani, s a jegyeim romlottak, bár igazán rossznak lenni sosem mertem. Mindig az volt az érzésem, hogy az anyám csalódott bennem, és féltem attól, hogy én szégyent hozok rá.

Anyám, mint titkárnő keményen dolgozott, hogy eltartson bennünket, s csak mai fejjel tudom, hogy mindig halálosan ki volt merülve. Nagyon büszke volt, s azt hiszem, mélységesen szégyellte, hogy elvált asszony. Mindig roppant kínosan érezte magát, ha gyerekek vendégeskedtek nálunk. Szegények voltunk, küszködtünk egyik hónapról a másikra, ugyanakkor minden erővel fönn akartuk tartani a látszatot. Ezt pedig egyszerűbb volt úgy elérni, ha senki nem látta, hol lakunk. A mi házunk tehát nem volt vendégszerető hely, a legkevésbé sem. Ha a barátaim azt akarták, hogy aludjak náluk, az anyám mindig azt mondta nekem: „Nem is igazán akarják, a társaságodat." Részben azért mondta ezt, hogy ne kelljen senkit visszahívni, s így távol tartson mindenkit az otthonunktól, de ezt persze akkor még nem tudtam. Elhittem, amit mondott, hogy én nem vagyok kívánatos társaság mások számára.

Abban a meggyőződésben nőttem fel, hogy valami súlyos baj van velem, nem tudtam, biztosan miről van szó, csak ott mocorgott bennem, hogy nem vagyok elfogadható, nem vagyok szeretetre méltó. A mi otthonunkban nem volt szeretet, csak kötelesség. A legrosszabb az volt, hogy sosem beszélhettünk arról a hazugságról, amiben éltünk: hogy jobbnak boldogabbnak, gazdagabbnak, sikeresebbnek – akarjuk mutatni magunkat a külvilág előtt, mint amilyenek voltunk. A tettetés kényszere erősen hajtott bennünket, de sosem fogalmazhattuk meg nyíltan. S közben azt sem éreztem, hogy a tettetés sikerrel járna. Annyira féltem, hogy egyszer csak kiderül, hogy én nem érek annyit, mint más. Tudtam szépen öltözködni és jól teljesíteni az iskolában, de mindig úgy érezem, álarc van rajtam, csalok. Lelkem mélyén hittem, hogy mindenben tökéletlen vagyok. Ha az emberek szeretnek, gondoltam, csak azért van, mert átverem őket. Ha jobban megismernek majd, úgyis elfordulnak tőlem.

Hogy apa nélkül nőttem fel, szerintem rontott a dolgon, mert nem tanultam meg, hogyan kell adok-kapok alapon kapcsolatot létesíteni férfiakkal. Számomra a férfiak egzotikus állatfaj volt, félelmetes, egyben lenyűgöző. Az anyám nem mesélt soha az apámról, de néhány megjegyzésből megértettem, hogy egyáltalán nem lehetek büszke rá, ezért aztán nem is faggattam, féltem, hogy valami rossz derülhet ki. Anyám nem nagyon szerette a férfiakat, s célzott rá, hogy veszélyesnek, önzőnek és megbízhatatlannak tartja őket. Én nem tehettem róla, de valamennyit lenyűgözően érdekesnek láttam, kezdve a kisfiúktól az óvodában. Nagyon kerestem valamit, ami hiányzott az életemből. Tudtam, hogy elvileg a férfiak, és a nők, a feleségek és a férjek szeretik egymást, de az anyám burkolt és kevésbé burkolt formában tudomásomra hozta, hogy a férfiak nem teszik boldoggá a nőket, ellenkezőleg, szerencsétlenné teszik, mégpedig azáltal, hogy elhagyják, elszöknek a feleség legjobb barátnőjével, vagy másképpen árulják el, hagyják cserben. Effajta történeteket hallottam tőle, amikor felnövekedtem. Lehet, hogy már nagyon korán eldöntöttem magamban, hogy olyat találok majd magamnak, aki nem fog, mert nem tud elhagyni, vagy olyat, aki senki másnak nem kell. Aztán talán elfelejtkeztem erről a fogadalmamról, mindenesetre ennek a szellemében cselekedtem.

Sosem fogalmaztam meg önmagamnak, de amikor felnőttem, csak azt tudtam, hogyan kell együtt lenni valakivel, – különösen férfivel – akinek szüksége van rám. Ha rám szorul, akkor nem fog elhagyni, mert hálás lesz a segítségemért.

Nem meglepő hát, hogy az első barátom egy mozgássérült fiú volt. Autóbusz baleset során eltört a gerince. A lábán fém járókeretet hordott, s acélmankókkal sétált. Éjjelente imádkoztam, hogy az Isten engem tegyen rokkanttá helyette. Együtt jártunk táncmulatságokba, s egész este mindig mellette ültem. Egyébként elég helyes fiú volt, élvezni is lehetett volna a társaságát. Nekem azonban más okom volt a vele való kapcsolatra: biztonságban érezhettem magam mellette. Hiszen ha szívességet teszek neki, akkor nem utasíthat el, nem okozhat fájdalmat. Olyan volt az egész, mintha biztosítást kötöttem volna a fájdalom ellen. Akkor eléggé bolondultam ezért a fiúért, de ma már tudom, hogy azért választottam őt, mert ő nem volt tökéletes, éppúgy, mint én. Az ő tökéletlensége világosan megnyilvánult, úgyhogy én kényelmesen ráirányíthattam a fájdalmamat, a sajnálatomat, ő volt a legegészségesebb partnerem. Utána fiatalkorú bűnözők, rossz tanulók, egyszóval a vesztesek jöttek, kivétel nélkül.

Tizenhét évesen találkoztam az első férjemmel. Problémája volt az iskolában, s kimaradt. A szülei elváltak, de még akkor is marták egymást. Az ő családját tekintve az enyém szinte jónak látszott) Kicsit ellazíthattam, nem kellett annyira szégyenkeznem. Persze, nagyon sajnáltam is. Elég vad fiú volt, de azt gondoltam, csak azért, mert még soha senkitől nem kapott megértést.

Legalább 20 ponttal voltam a skála szerint intelligensebb nála. Szükségem is volt erre a szellemi fölényre. Kellett ez is és még nagyon sok más, hogy végre hinni kezdjek benne: vagyok olyan jó, mint ő, egyenrangú vagyok vele, s nem fog elhagyni valaki jobbért.

Az egész kapcsolatom vele – tizenkét évig voltunk házasok – arról szólt, hogy én nem láttam be, hogy ő olyan, amilyen, ehelyett nekiláttam, hogy átformáljam olyanná, amilyennek szerettem volna. Biztosra vettem, hogy boldogabb lenne, jobban érezné magát, ha megengedné, hogy én megmutassam, miképp kell nevelni a gyerekeinket, bonyolítani az üzletet, viszonyulnia családjához. Eközben tovább tanultam, természetesen pszichológiát. A saját életem olyan nyomorult volt, olyan irányíthatatlan – s lám, azt tanultam, hogyan kell másokon segíteni. Hogy ne legyek igazságtalan önmagammal, hozzá kell tennem, nagyon is kerestem a válaszokat a problémáimra, de azt hittem, hogy az én boldogságom kulcsa abban van, hogy a férjem megváltozik. Ő nyilvánvalóan igényelte a segítségemet. Nem fizette ki a számláit, se az adóját. Nekem meg a gyerekeknek olyan ígéreteket tett, amelyeket aztán nem tartott be. Feldühítette az üzletfeleit, akik engem hívtak, s nekem panaszkodtak, hogy nem fejezi be a munkát, amit elvállalt.

Addig nem voltam képes elhagyni, amíg végül fel nem fogtam, valójában ki ő. A házasságunk utolsó három hónapjában csak figyeltem – abbahagytam a nevelését, leckéztetését, s csendben figyeltem. Akkor jöttem rá. hogy ezzel az emberrel én nem tudok együtt élni. Mindvégig a csodálatos férfit szerettem benne.

Az én szülői hozzáállásom az volt, hogy figyelmeztetni, bátorítani, terelgetni kell őket és aggódni értük. Nekem az jelentette csak a szeretetet – hogy gondoskodom. Teljesen járatlan voltam abban, hogy olyannak fogadjak el valakit, amilyen. Talán azért, mert én sem fogadtam el soha önmagamat.

Ekkor az életem nagyon szerencsés fordulatot vett. Minden szétesett körülöttem, amikor a nős férfival való viszonyom véget ért, mindkét fiam összeütközésbe került a törvénnyel, és az egészségem teljesen leromlott. Egyszerűen nem tudtam továbbra is mindenkiről gondoskodni. A fiam nevelőtisztje volt az, aki tanácsolta; inkább magammal foglalkozzam egy darabig. Hogy-hogysem, hallgattam rá. Sok éve foglalkoztam már pszichológiával, de ő volt az első, aki végül jó hatással volt rám. Hagynom kellett, hogy az egész világom romokba dőljön körülöttem. Akkor magamba nézhettem, s szembesülhettem az öngyűlöletemmel.

A legnehezebb időszak az volt, amikor megértettem, anyám nem akarta a felnevelésemmel járó felelősséget, nem akart engem. Felnőtt fejjel megértem, milyen nehéz helyzetben volt. Amit rólam mondogatott – hogy én nem kellek senkinek – valójában őróla szólt. Gyerekként a lelkem mélyén tudtam is ezt, de nem tudtam megemészteni, ezért inkább kizártam a tudatomból. Hamarosan elég sok mindent kizártam onnan. Meg sem hallottam, amikor állandóan kritizált, vagy dühöngött rám, mert jókedvem volt. Túl félelmetes lett volna felmérni mindazt az ellenséges érzést, amelyet irántam táplált, ezért inkább nem érzékeltem semmit, nem reagáltam, összes energiámat arra fordítottam, hogy jó legyek, segítsek másokon. Amíg mással törődtem, nem volt időm magamra figyelni, a saját fájdalmamat átérezni.

Rosszul esett a büszkeségemnek, de végül is csatlakoztam egy önsegítő csoporthoz, amelyben hozzám hasonló sorsú nők voltak. Az a fajta csoport volt, amelyeket magam is vezettem, mint pszichológus, s most csak szerény résztvevőként jelentem meg. Ez nem volt jó érzés, de a csoport sokat segített rajtam, ráébredtem, miért kell másokat irányítanom, s segített felhagyni ezzel a szokással. A lelkem gyógyulni kezdett. Végre magammal foglalkoztam mások helyett, s ez nem is volt kis munka. Amint arra összpontosítottam, hogy hagyjam abba mások igazgatását, egyszeriben megszűntem beszélni! Addig minden, amit mondtam, „jó tanács" volt, segítségnyújtás. Nagy megrázkódtatás volt visszahallani saját magam, s ráébredni, mennyire túlzásba vittem az irányítgatást. A viselkedésem megváltoztatása kihatott a munkámra is. Most sokkal inkább képes vagyok támogatólag jelen lenni, miközben a páciens saját maga megszabadul a problémáitól. Azelőtt óriási felelősséget éreztem azért, hogy nekem kell „helyrebillentenem" őket. Most inkább azon van a hangsúly, hogy megértsem őket.

Egy idő után találkoztam egy nagyon vonzó emberrel. Egyáltalán nem volt szüksége rám, nem volt semmi baja. Először nagyon kényelmetlenül éreztem magam vele, amíg meg nem tanultam, hogyan kell vele lennem, ahelyett hogy megpróbálnám őt teljesen átformálni. Ami addig az egész életemet jelentette, az összes kapcsolatomat meghatározta. Megtanultam azonban, hogy ne csináljak semmit, csak legyek önmagam, s ez úgy látszik, működik. Úgy érzem, most kezd csak valami értelme lenni az életemnek. Eljárogatok a csoportterápiára, nehogy visszaessek a régi kerékvágásba. Néha minden porcikám azt kívánja, hogy megint a kezembe vegyem a gyeplőt, de most már több eszem van, semmint hogy engedjek ennek a késztetésnek.

Hogy is függ össze mindez a valóság megtagadásával és az irányítással?

Pam azzal kezdte, hogy nem vett tudomást anyja dühéről és iránta táplált ellenségességéről. Nem akarta azt érezni, hogy ő egy nem kívánt személy, inkább, hogy a család szeretett tagja. Inkább nem érzett semmit, csakhogy a túl nagy fájdalmat ne kelljen elviselnie. Később a saját érzései iránti vaksága miatt választotta azt, akit választott. Érzelmi védőrendszere, amely normális esetben jelzett volna s megóvta volna, már a kapcsolatok kezdetén sem működött, akkora volt Pamban a valóság tagadásának gyakorlata. Mivel érzelmileg nem tudta átélni a kapcsolatokat, ezért csak olyannak látta őket. akik a megértésére és a segítségére szorulnak.

Pam kapcsolatteremtési módszere, az hogy az 6 szerepe a megértés, a bátorítás és a partner fejlesztése, gyakori a megszállottan szerető nők esetében, s általában éppen ellenkező eredménnyel jár, mint amire a nők számítanak. Hálás és hűséges partner helyett, akit az odaadás és a függőség kapcsol a nőhöz, olyan emberre találnak a megszállottan szeretők, aki egyre lázadóbb, elégedetlenebb, kritikusabb velük. A férfinak ahhoz, hogy megvédje önbecsülését és személyi autonómiáját, a nőben a problémái, esetleg minden problémája forrását kell látnia, s nem pedig a megmentőt.

Amikor ez bekövetkezik, s a kapcsolat széthullik, a nő mélyebben átéli a kudarcot, a kétségbeesést. Ha még egy ilyen tökéletlen és rászoruló férfivel sem tudja megszerettetni magát, akkor hogyan remélhetné egy egészségesebb, számára megfelelőbb partner szerelmét? Ez magyarázza, miért keveredik olyan gyakran a nő újabb meg újabb rossz kapcsolatokba, sőt egyre rosszabbakba. Hiszen minden egyes kudarccal értéktelenebbnek hiszik önmagukat.

Ez rávilágít arra is, milyen nehéz megszabadulni az efféle beidegződésektől, hacsak a nő meg nem érti azt az alapvető szükségletet, amely erre hajtja. Pam, mint annyian mások, akik embereken segítenek, arra használta a hivatását, hogy törékeny önbecsülését erősíthesse. Csak mások szükségleteire tudott reagálni, akár a pácienseiről, akár a gyerekeiről, a férjéről vagy partneréről volt is szó. Élete minden területén azon dolgozott, hogy megszabaduljon kisebbrendűségi érzésétől, saját tökéletlenségének tudatától. Pam önbecsülése csak akkor fejlődhetett ki, amikor megtapasztalta a csoportterápia során a vele egyenrangúak megértő, befogadó támogatásának gyógyító erejét, s ezután tudott csak egészséges módon kapcsolódni másokhoz, például egy egészséges személyiségű férfihez.

Celeste: negyvenöt éves; elvált, három gyermek anyja, akik külföldön élnek az apjukkal

Azt hiszem, több mint száz férfi volt az életemben, de így visszatekintve le merném fogadni, hogy kivétel nélkül mindegyikükkel volt valami baj: vagy sokkal fiatalabbak voltak nálam, vagy meg nem értett zsenik, vagy drogosok, alkoholisták, homokosok vagy őrültek. Száz lehetetlen alak! Hogy a csudába gyűjtöttem be őket?

Az apám lelkész volt a katonaságnál. Mindenütt megjátszotta, hogy ő kedves, szeretetteljes ember, csak otthon nem, ahol önmagát adta – kicsinyes volt, követelődző, elégedetlen és önző. ő és az anyám azt vallották, hogy nekünk, gyerekeknek az a dolgunk, hogy segítsük őt a színjátékában. Kitűnően kellett tanulnunk, elbájolnunk a társaságot, és soha nem szabadott bajba keverednünk. Az otthoni légkört tekintve ez megvalósíthatatlan volt. Ha az apám otthon volt, a levegőben vágni lehetett a feszültséget, ő meg az anyám nem voltak meghitt viszonyban. Az anyám állandóan dühös volt. Nem veszekedett az apámmal hangosan, csak úgy csöndben, magában fortyogott. Amikor az apámat megkérte valamire, az szándékosan elrontotta a dolgot. Egyszer például valami gond volt a bejárati ajtóval, s ő úgy javította meg, hogy iszonyú nagy szegeket vert bele, amivel tönkretette az egészet. Hamar megtanultuk, hogy jobb őt békében hagyni.

Amikor nyugdíjba ment, minden nap, minden éjjel otthon volt. Ült a karosszékében ádáz arccal. Nem sokat beszélt, de már azzal, hogy otthon volt, megnehezítette az életünket. Gyűlöltem őt. Akkor nem gondoltam, hogy neki is megvannak a problémái, amelyekhez mi is hozzájárultunk a viselkedésünkkel. Állandóan azért folyt a versenyfutás, hogy ki irányít kit? Ő pedig a maga passzív módján, mindig győzött.

Idejekorán én lettem a rebellis a családban. Én is éppoly indulatos voltam, mint az anyám, s a dühömet csak úgy tudtam kifejezni, hogy elutasítottam mindazt, amit a szüleim megtestesítettek. Megpróbáltam kikerülni onnan, és az ellenkezőjét csinálni mindannak, ami a családunkban folyik. Azt hiszem, a legjobban az a látszat dühített fel, hogy a külvilág számára mi annyira normálisnak mutatkoztunk. A tetőről ordítottam volna a legszívesebben világgá, milyen borzalmas családom van, mert senki nem vett észre semmit. Az anyám és a lánytestvéreim belenyugodtak, hogy én vagyok a fekete bárány, s én száz százalékig vállaltam is ezt a szerepet.

A középiskola elején indítottam egy avantgárd folyóiratot, amely rengeteg galibát okozott. Aztán főiskolára mentem, és amint tehettem, megléptem külföldre. Minél messzebb akartam kerülni otthonról. Látszólag nagyon kemény lázadó voltam, valójában csak nagy zűrzavar volt bennem.

Az első szexuális kalandom Európában éltem át, de nem egy másik amerikaival. A fiú egy fiatal afrikai diák volt, akit nagyon érdekelt az Egyesült Államok. Úgy éreztem, én vagyok a tanítómestere. Erősebbnek, bölcsebbnek, csiszoltabbnak éreztem magam a világ dolgaiban. Az, hogy én fehér ő meg fekete volt, okozott némi felzúdulást, de nem érdekelt. Megerősített a hitemben, hogy én egy lázadó vagyok.

Néhány évvel később, még mindig a főiskolán, megismerkedtem egy angollal, és hozzámentem. Gazdag családból származó, művelt fiú volt. Felnéztem rá. Ő is huszonhét éves volt, de még szűz. Megint tanítómester lehettem, amitől erősnek és függetlennek éreztem magam, meg azt, hogy én ülök a nyeregben.

Külföldön éltünk, már hét éve voltunk házasok, és én nagyon nyugtalan és boldogtalan voltam, de nem tudtam miért. Aztán találkoztam egy fiatal, árva diákkal, s igazán viharos viszonyba bonyolódtunk. Elhagytam miatta a férjemet és a két gyerekemet. Ez a fiú addig csak férfiakkal érintkezett. Két évig élünk az én lakásomban. Fiúi is voltak, de nem törődtem vele. Mindent kipróbáltunk szexuálisan, nem volt tabu a számunkra. Igazi kaland volt ez nekem, de egy idő után megint nyugtalanná váltam, s akkor kitettem a szűrét neki mint szeretőnek, habár ma is jó barátok vagyunk. Ezután afféle alvilági alakok következtek. Mindegyik kivétel nélkül hozzám költözött. Többségüknek pénzt is adtam, néha több ezer dollárt. Egy-kettő törvénytelen ügyletekbe is berángatott.

Fogalmam sem volt róla, hogy lelki problémám van, pedig elég zűrösen éltem. Miután mindegyik férfi kapott valamit tőlem, én lehettem az erős, aki kézben tartja a dolgokat.

Amikor visszajöttem az Államokba, viszonyt kezdtem valakivel, aki talán a legrosszabb volt mind közül. Annyit ivott, hogy már agykárosodása volt. Könnyen feldühödött, agresszívvá vált, nem mosdott, nem dolgozott, s az ivással kapcsolatos ügyei miatt börtön elé nézett. Elmentem vele egy tanácsadóba, ahol foglalkoztak az ittasságért elítélt autóvezetőkkel is, s a pszichológus azt javasolta, keressem fel az egyik kollégáját, mert nyilvánvalóan nekem is problémán van. A részeges sofőrök instruktorának ez látható volt, nekem nem – én azt gondoltam, hogy csak a velem lévő férfinek van baja, én jól vagyok. De azért elmentem a pszichológusnőhöz, aki azonnal arról beszélgetett, hogy milyen a viszonyom a férfiakhoz. Én soha nem vizsgáltam az életemet ebből a szempontból. Úgy döntöttem, hogy folytatom a megbeszéléseinket, s ekkortól kezdve világosodott meg, mit építettem magam köré.

Gyermekként annyi érzést kellett elfojtanom, hogy kellett nekem mindaz a dráma, amelyet ezekkel a férfiakkal átéltem, mert csak így éreztem magam élőnek. Összeütközés a törvénnyel, a drogok, anyagi machinációk, veszélyes emberek, őrült szexuális élet – mindez a hétköznapi életem része volt. És még ezzel együtt sem voltam különösebben képes az érzésekre.

Jártam a terápiára, és a pszichológus tanácsára részt vettem egy női csoportban is. Ott lassacskán rájöttem egy-két dologra magammal kapcsolatban, arról, hogy nem egészséges, nem megfelelő partnerekhez vonzódom, akiken a segítőkészségem révén uralkodhatom. Bár Angliában évekig jártam analízisbe, ahol folyton az apám iránti gyűlöletemről beszéltem, meg hogy dühös vagyok az anyámra, de ezt sose kötöttem össze a lehetetlen férfiakkal kapcsolatos megszállottságommal. Azt éreztem, hogy a terápia nagyon hasznos nekem, de jottányit sem változtatott az életemen. Ma már úgy látom, inkább csak romlott az állapotom azokban az időkben.

A csoportos és az egyéni kezelés során kezdtem jobban lenni, és a férfiakhoz való viszonyom is kissé egészségesebb alapokra helyeződött. Egy ideig egy cukorbeteg partnerem volt, aki nem törődött vele, hogy inzulinra van szüksége. S ott voltam én, aki segíteni akartam neki, a lelkére beszéltem, hogy milyen veszélyeknek teszi ki magát, és próbáltam ápolgatni az önbecsülését. Lehet, hogy viccesen hangzik, de ő már a fejlődés jele volt! Hiszen nem egy „hivatásos kábszeresről" volt legalább szó. Megint az erős nő ismerős szerepét alakítottam, aki felelős a férfi jólétéért. Egy ideje hanyagolom a férfiakat, mert végül is ráébredtem, hogy valójában nem akarom egyiküknek sem a gondját viselni, de egyelőre még mást nem tudok tenni velük, ők csak arra kellettek, hogy addig se foglalkozzam magammal. A férfiak valójában csak pótcselekvési jelenlettek nekem. Egy kicsit meg vagyok ugyan ijedve, mert sokkal jobban tudnék velük törődni, mint magammal.

Ismét a tagadás és az irányítás kettősségét láthattuk ebben a történetben. Celeste családja érzelmi zűrzavarban élt, de ezt a zűrzavart nem lehetett nyíltan beismerni, kifejezni. Még az ő lázadása is csak halványan utalt a zűrös család mélyrétegeire. Kiabált, de hiába, senki nem hallgatta meg. Csalódottságában és elszigeteltségében minden érzését elfojtotta, kivéve egyet: a dühöt. Az apjára azért volt dühös, mert megközelíthetetlen volt, a többiekre meg azért, mert nem ismerték be a problémáikat, s nem fogadták el az ő fájdalmát sem. A dühe azonban céltalan volt: nem értette meg, hogy az tehetetlenségéből fakad, amiért nem tudja megváltoztatni a családot, amelyet szeret, amelyre szüksége van. A biztonság, a szeretet utáni vágyát ez a környezet nem tudta kielégíteni, ezért keresett olyan kapcsolatokat, ahol ő irányít nála kevésbé iskolázott vagy tapasztalt, nála szegényebb vagy társadalmilag lejjebb lévő férfiakat. Hogy az effajta viszony mennyire mélyen megrögződött benne, abból látható legjobban, mennyire nem illett hozzá a legutolsó partnere. Ez az utolsó fázisban lévő alkoholista szinte megtestesítette a lecsúszott csavargó mintapéldányát. Celeste, az értelmes, művelt, csiszolt és nagyvilági nő, még ekkor sem ismerte fel, mennyire beteges és méltatlan ez a viszony. A saját érzéseinek, észrevételeinek az elfojtása, s a másik irányítása iránti igénye túlnőtt az intelligenciáján. Celeste gyógyulása nagyrészt abból állt, hogy saját maga és élete intellektuális boncolása helyett szabad folyást engedett az érzéseinek, s átélte azt a fájdalmat, amely az örökös magány miatti iszonyú elszigeteltségből fakadt. Számtalan egzotikus szexuális kalandja csak azért eshetett meg, mert kevés érzés fűzte más emberi lényekhez és saját testéhez is. Valójában ezek a viszonyok meg is gátolták abban, hogy vállalhassa egy igazi kapcsolat kockázatát. A dráma és az izgalom a számára fenyegetően intenzív meghittségét pótolta. A gyógyulást az jelentette, hogy csendben magába fordult, férfi nélkül, aki csak kizökkentené, szembesül a saját érzelmeivel, még a fájdalmas kirekesztettséggel is. Ehhez persze kellettek a női sorstársak, akik megértették az érzéseit, a viselkedését, s ezzel ösztönözték a változásra. Celeste számára a gyógyulás megkívánja, hogy megtanuljon más nőkhöz és saját magához is kötődni, megbízni bennük és a saját magában is.

Celeste csak akkor tud majd egészségesen viszonyulni a férfiakhoz, ha jóban van önmagával. E téren még kemény munka vár rá. A férfiakkal való összes találkozása alapvetően csak azt a dühöt, káoszt és lázadást tükrözte, amely a lelke mélyén élt, s azzal, hogy irányítani akarta őket, saját belső viharain akart uralkodni. Most saját magán kell dolgoznia, s amint sikerült magabiztosabbá válnia, az jótékonyan kihat majd a férfiakkal való kapcsolatára is. Amíg meg tudja szeretni önmagát és önmagára támaszkodni, addig nem lesz képes se szeretni egy férfit, se megbízni benne, vagy éppen elfogadni a szeretetét, se bizalmat ébreszteni maga iránt.

Sok nő ott követi el a hibát, hogy gyorsan férfi után néz, ahelyett hogy először magába nézne. Az önmagukkal való kapcsolatteremtés helyett egyik férfitől futnak a másikig, s azt keresik, ami önmagukból hiányzik. A keresést otthon, saját magunkban kell kezdeni. Senki sem szerethet annyira bennünket, hogy kitöltse az önmagunk iránti szeretet hiányát, mert ha az ürességünk elől menekülünk a szerelembe, akkor csak még több ürességre lelünk. Az életünk saját lelkünk lenyomata: az formálja, amit magunkról gondolunk – a hitünk önmagunkban, boldogsághoz való jogunkban, a hitünk arról, hogy mit érdemlünk az élettől. Amikor e meggyőződéseink megváltoznak, akkor megváltozik az életünk is.

Janice: harmincnyolc éves; férjezett, három tizenéves gyermeke van

Ha az ember nagyon keményen dolgozik a látszatok fenntartásán, akkor egy idő után szinte lehetetlen bárkinek is megmutatni, valójában mi is történik. Még saját magunkkal is nehéz tisztába jönni. Évekig titkoltam, mi folyik otthon, s közben nagyot alakítottam a külvilág felé. Már kis iskolás gyerekként feladatokat vállaltam, tisztségeket, felelősséget. Istenien éreztem magam. Néha eszembe jut, hogy bárcsak örökre középiskolás maradhattam volna Ott sikeres ember voltam. Csapatkapitány, üdvöske, osztályalelnök. Robbie-t meg engem megszavaztak az évkönyvbe mint a leghelyesebb párt. Minden olyan fényesen ment.

Otthon sem volt baj. Az apám ügynök volt, és rengeteget keresett Szép nagy házunk volt úszómedencével, s mindenünk, ami az anyagiakat illeti. Ami hiányzott, az mind a lelkünk mélyén volt, tehát nem látszott.

Az apám gyakorlatilag mindig úton volt. Szeretett motelekben megszállni, a bárban nőket felszedni. Amikor otthon volt, mindig iszonyúan veszekedtek, az anyámmal. Aztán az anyámnak is, meg még annak, aki ott volt, azt kellett hallgatnia, hogy milyen az anyám a többi nőhöz képest. Verekedtek is. Ilyenkor vagy a bátyám avatkozott közbe, vagy nekem kellett kihívnom a rendőrséget. Iszonyú volt.

Amikor megint útra kelt az apám, az anyám elővett bennünket az öcsémmel, és hosszasan megvitattuk, hogy el kéne hagynia az apánkat. Egyikünk sem akarta vállalni a döntés felelősségét, ezért inkább kibújtunk a válasz alól, bár a veszekedéseiket utáltuk. Az anyám végül is nem hagyta ott az apámat, talán mert félt elveszíteni azt a létbiztonságot, amit az apánk nyújtott. Elkezdett rendszeresen orvoshoz járni, s tablettákat szedett, hogy kibírja valahogy. Többé nem érdekelte, mit csinál az apánk. Bement a szobájába, bevett egy-két pirulát, s ottmaradt, a zárt ajtó mögött. Ilyenkor sok mindenben nekem kellett átvennem a helyét, de nem nagyon bántam, mert még ez is jobb volt, mint a veszekedés.

Mikor megismerkedtem a jövendő férjemmel, már gyakorlottan vettem át mások feladatait

Robbie-nak már akkor ivással kapcsolatos problémái voltak, amikor a középiskola első évében megismerkedtünk. Burgie-nak becézték, mert annyi Burgermeister sört ivott Engem ez nem zavart Meg voltam győződve róla, hogy én meg tudok küzdeni Robbie bármilyen rossz szokásával. Nekem mindig azt mondták, hogy érettebb vagyok a koromnál, s én ezt el is hittem.

Robbie-ban volt valami megejtően kedves, ami azonnal hatott rám. Egy cocker spánielre emlékeztetett a puha bájával, a nagy barna szemével. Miután tudattam vele a legjobb barátján keresztül, hogy érdekel engem, elkezdtünk járni. Lényegében én szerveztem meg az egészet Úgy éreztem, nekem kell lépnem, mert ő félénk. Rendszeresen találkoztunk. Egyszer–kétszer nem jött el a randevúra, ilyenkor másnap nagyon mentegetődzött, hogy elgaloppírozta magát az ivásban, s ezért elfeledkezett rólam. Megdorgáltam, szidtam, aztán megbocsátottam neki. szinte hálásnak láttam, amiért ott vagyok mellette, s megpróbálom kordában tartani. Legalább annyira anyja voltam, mint a barátnője. Beszegtem a nadrágját, figyelmeztettem a családi születésnapokra, s tanácsokat adtam neki az iskolával és a továbbtanulással kapcsolatban. Robbie-nak helyes szülei voltak, de összesen hatan voltak gyerekek. Beteg nagyapjuk is velük lakott. Kicsit sok volt a vállukon, ezért én örömmel vállaltam, hogy megadom Robbie-nak azt a törődést, amelyet nem kaphatott meg otthon.

A katonai behívó két évvel azután érte Robbie-t utol, hogy kikerült a középiskolából. Nemrégiben tört ki a vietnámi háború, s ha egy fiatalember házas volt, akkor mentesült a bevonulásai kötelezettség alól. Féltem még csak gondolni is arra, mi történhet Robbie-val Vietnamban, hiszen megsebesíthették, vagy meg is halhatott volna. De ha őszinte akarok lenni, attól még jobban tartottam, hogy a háborúban felnőtté válik, s rám többé nem lesz szüksége, ha visszajön.

Nagyon nyíltan közöltem vele, hogy hozzámegyek, csak azért, hogy ne kelljen bevonulnia. Így is tettünk, húszévesen összeházasodtunk. Az esküvő utáni fogadáson annyira berúgtunk, hogy nekem kellett vezetnem, különben le sem indulhattunk volna a nászutunkra. Nagyon vicces volt.

.Miután megszülettek a fiaink, Robbie egyre többet ivott. Azt hajtogatta, hogy szabadulnia kell a feszültségektől, és hogy túl fiatalon házasodtunk össze. Sokszor horgásztúrákra ment, és sokszor kimaradozott a barátaival éjszakánként. Igazándiból nem haragudtam meg rá, de nagyon sajnáltam. Mindannyiszor, amikor berúgott, mentségeket eszeltem ki, és még jobban igyekeztem, hogy otthon kellemes legyen az élet.

Talán örökké így élhettük volna, s minden évben kissé súlyosbodott volna a helyzet, ha a munkahelyén nem tűnik fel a dolog. A kollégái és a főnöke felelősségre vonták, s választás elé állították: vagy leszokik vagy másik állást keres, ő inkább leszokott

Az igazi baj csak most kezdődött A hosszú évek alatt, amíg Robbie ivott, két dologban biztos lehettem: egy: szüksége van rám, kettő: senki más nem viselné el rajtam kívül. Csak így érezhettem magam biztonságban. Igen, sokat kellett ezért lenyelnem, de nekem megérte. Az én apám sokkal rosszabbakat művelt, mint amire Robbie valaha is képes volt. Verte az anyámat, és a bárokban felcsípett nőkkel szórakozott. Nekem nem volt túl nehéz a helyzetem, hiszen Robbie csak ivott. Mellesleg otthon én voltam az úr, s amikor nagyon elvitte Robbie-t a ló, akkor szidtam őt és sírtam, s ilyenkor egy-két hétig megemberelte magát. Igazándiból ennél többre nem is vágytam.

Persze minderről semmit sem tudtam, ameddig abba nem hagyta az ivást. Hirtelen az én szerencsétlen, tehetetlen Robbie-m a Névtelen alkoholisták összejöveteleire járt minden este; barátokat szerzett, s hosszasan beszélgetett telefonon olyanokkal, akiket nem ismertem. Aztán szerzett magának egy pártfogót a szervezeten belül, s ehhez a férfihoz fordult, ha problémája vagy kérdése volt. Én úgy éreztem, mintha kirúgtak volna az állásomból, és iszonyúan dühöngtem. Ha teljesen őszintén végiggondolom a dolgot, sokkal jobban szerettem azt a helyzetet, amikor még ivott. Akkoriban mindenféle ürügyekkel hívogattam a főnökét, ha Robbie túlságosan másnapos volt a munkához, s nem ment be. Hazudtam a barátainak, a családjának, hogy eltitkoljam, milyen bajba keveredett a munkahelyén vagy a volán mögött az ivás miatt. Dióhéjban fogalmazva, lökhárítóként álltam közé és a valóság közé. Az új helyzetben azonban kívül rekedtem a játéktéren. Ha súlyos problémát kellett megoldani, felhívta a pártfogóját, aki mindig ragaszkodott ahhoz, hogy Robbie szemtől szembe, egyenesen próbáljon megoldani mindent ő szembesült is a problémájával, bármi volt is, s utána visszahívta a pártfogóját, hogy beszámoljon neki a fejleményekről. Én meg a partvonalon kívül állhattam.

Noha már évek óta egy felelődén, megbízhatatlan és csöppet sem egyenes férfivel éltem, mégis úgy kilenc hónappal később, hogy Robbie abbahagyta az ivást, azt vettük észre, hogy sokkal többet veszekszünk, mint korábban. A legjobban az dühített fel, amikor felhívta a pártfogóját, és megkérdezte, hogyan bánjon velem. Mintha én fenyegetném leginkább a józan életét!

Válni akartam, amikor a pártfogója felesége felhívott, és beszélni akart velem egy kávé mellett. Vonakodva bár, de ráálltam, s ő nem teketóriázott: elmondta, milyen nehéz volt neki, amikor a leszokott az ivásról, mert többé nem tudta őt és életük minden közös részletét kézben tartani. Beszélt arról, mennyire haragudott, hogy összejövetelekre jár, s különösen a pártfogójára orrolt meg. Csodának tartja, mondta, hogy még mindig házasok, sőt – még boldogok is. A Névtelenek összejövetelei sokat segítettek rajta, s engem is győzködött, hogy járjak el a találkozókra.

Fél szívvel hallgattam, amit mondott. Még mindig azt hittem, velem nincs semmi baj, s Robbie sokkal tartozik nekem azért, amit kiálltam mellette évekig. Úgy éreztem, ezért kárpótolnia illene engem, s nem gyűlésekre járnia állandóan. Fogalmam sem volt róla, milyen nehéz feladat neki józannak maradni, s nem is mert erről beszélni, hiszen akkor rögtőn megmondtam volna neki, mit csináljon – mintha nekem halvány fogalmam lett volna az egészről!

Ez idő tájt az egyik fiúnk lopni kezdett, s egyéb problémái is voltak az iskolában. Robbie meg én elmentünk egy szülői értekezletre, s valahogy kiderült ott, hogy Robbie gyógyuló alkoholista, aki a Névtelen Alkoholistákhoz jár. A pszichológus akkor nagyon határozottan azt javasolta, hogy a gyerek menjen el az alkoholista családból való tizenévesek számára tartott összejövetelekre, s megkérdezte, hogy én járok-e ilyen családterápiára. Egyből sarokba szorítottnak éreztem magam, de a pszichológusnőnek nagy gyakorlata volt hozzánk hasonló családokkal, s nagyon tapintatosan viselkedett velem. Mindkét fiunk elkezdett járni a gyerek találkozókra, de én nem csatlakoztam a csoportterápiához. Folytattam a válási procedúrát, s a gyerekekkel együtt máshova költöztem. Amikor mindent véglegesen le kellett volna zárni, a gyerekek csöndesen közölték velem, hogy az apjukkal akarnak élni. összeomlottam. Miután elhagytam Robbie-t, összes energiám rájuk összpontosítottam, s lám – mégis az apjukat választják! El kellett engednem őket. Már elég idősek voltak, hogy döntsenek a saját sorsukról. így egyedül maradtam. Korábban még sose maradtam magamra. Rémült, depressziós és hisztérikus lettem – így, egyszerre.

Néhány magányos nap után felhívta Robbie pártfogójának a feleségét. A férjét és a Névtelen Alkoholisták szervezetét okoltam minden fájdalmamért. Végighallgatta, ahogy kiabálva szidtam hosszan. Aztán meglátogatott, s ott ült velem, amíg én csak sírtam, sírtam, sírtam. Másnap elvitt egy találkozóra, s én odafigyeltem az elhangzottakra, bár nagyon dühös és rémült voltam, lassan, nagyon lassan megértettem, mennyire sérült vagyok lelkileg. Három hónapon át minden nap elmentem a találkozóra. Utána még hosszú ideig jártam oda hetente háromszor-négyszer.

Tudja, ezeken a beszélgetéseken megtanultam mindazon nevetni, amit azelőtt véresen komolyan vettem. Például azt, hogy másokat meg akarok változtatni, hogy mások életét akarom irányítani, megszabni. Hallgattam a többieket, akik elmondták, milyen nehéz volt saját magukkal törődni ahelyett, hogy alkoholista partnerükre figyeltek volna. Én is ebben a cipőben jártam. Nem tudtam, mi kell nekem ahhoz, hogy boldog legyek. Azt hittem, nekem elég, ha a többiek jól vannak. A találkozókon gyönyörű embereket láttam, akik közül néhányan még mindig ivó partnerükkel küszködtek. Megtanulták, hogy megszabaduljanak a rabságból, s magukkal foglalkozzanak. De azt is megtudtam tőlük, milyen nehezükre esett felhagyni megrögzött szokásaikkal, hogy környezetükben mindenre és mindenkire gondot viseljenek, hogy szülőként törődjenek alkoholista párjukkal. Elmondták, hogyan birkóztak meg az egyedüllét problémájával, az üresség érzetével, s ez segített nekem is, hogy megtaláljam a magam útját. Megtanultam, hogy ne sajnáljam önmagam, s legyek hálás azért, amim van az életben. Hamarosan már nem sírtam órákig otthon, s rájöttem, rengeteg az időm, ezért részmunkaidős állást vállaltam. Ez is segített rajtam. Jó érzés volt önállóan végezni a munkám. Nemsokára Robbie meg én arról kezdtünk beszélni, hogy ismét összeköltözünk. Én fejvesztve rohantam volna vissza hozzá, de a pártfogója azt tanácsolta, várjon még egy kicsit. A férfi felesége ugyanezt javasolta nekem. Nem értettem, miért, de a többiek a gyűlésen is ezen a véleményen voltak, így hát ehhez tartottuk magunkat. Most már tudom, hogy erre szükség volt. Meg kellett vámom, amíg saját magam kitöltöm a bennem lévő ürességet, s csak aztán mehettem vissza Robbie-hoz.

Az első időben olyan belső ürességet éreztem, mintha átfújna rajtam a szél. De minden egyes döntéssel, amelyet egyedül hoztam, ez az űr kezdett kitelni. Rá kellett jönnöm, ki vagyok, mit szeretek és mit nem. Minderről csak magányomban gondolkozhattam, amikor nem aggódhattam más miatt. Ha valaki lett volna mellettem, akkor én sokkal szívesebben intéztem volna az ő ügyeit, mint a saját életemet.

Amikor Robbie-val tervezni kezdtük ismét a közös életüket azon kaptam magam, hogy minden apróság miatt felhívom, minden részletet vele akartam megtárgyalni. Láttam magam, hogy mindannyiszor visszaesem a régi hibába, s végül, ha beszélnem kellett valakivel, elmentem a találkozóra vagy felhívtam valakit, aki járt oda. Olyan volt, mintha elvonási tünetekkel küzdenek, de jól tudtam, hogy meg kell tanulnom szabad folyást engedni az eseményeknek Robbie és én közöttem, s visszafogni magam, hogy minden alkalommal tolakodjam, s erőszakkal úgy intézzek mindent, ahogy én akarok. Nagyon nehezemre esett ez a visszafogottság. Azt hiszem, sokkal nagyobb küzdelem volt nekem Robbie-t békén hagynom, mint Robbie harca az alkohollal. Tudtam azonban, hogy más út nincsen. Különben visszaestem volna a régi szerepbe. Furán hangzik, de a végén rájöttem, hogy addig nem vagyok lelkileg készen a Robbie-val való együttélésre, amíg meg nem szeretem a magányt. Alig telt el egy év, mikor a gyerekek, Robbie és én újra együtt voltunk. A férjem soha nem akart válni, ma már nem értem, hogy miért. Mindannyiukra annyira rátelepedtem. Végül is, meggyógyultam, hagytam őket a maguk útját járni, s most csakugyan jól kijövünk. A fiúk, Robbie és én is járunk csoportterápiára. Hiszem, hogy valamennyien egészségesebbek vagyunk most, mert a saját életünket éljük.

Nincs sok hozzátennivaló Janice történetéhez. A korai gyermekéveiből fakadó üressége miatt volt akkora szüksége egy gyenge, alkalmatlan partnerre, aki nincs meg nélküle; s azzal is saját belső ürességét takarta-tagadta, hogy e partner életét próbálta irányítani. Már említettük, hogy a rosszul működő családokból származó gyerekek felelősnek érzik magukat a családi gondokért, s a megoldásukért is. Három alapvető módja van, ahogy ezek a gyerekek megpróbálják „megtanulni" a családjukat: láthatatlanná válnak, vagy rosszak, vagy jók.

A láthatatlanná válás annyit jelent, hogy a gyerek nem kér soha semmit, nem okoz problémát, soha nem áll elő semmiféle igénnyel. Az e szerepet vállaló gyerek aggályosan kerüli, hogy gondot okozzon a már amúgy is nehézségekkel küzdő családnak. A szobájában van a legtöbbször, vagy „beleolvad a tapétába". Nagyon keveset beszél, s csak olyasmit tesz, aminek nem lehet következménye. Az iskolában se jó, se rossz – valójában általában azok közé a kislányok közé tartozik, akikre nem is emlékszik senki. Azzal járul hozzá a családi munkamegosztáshoz, hogy igyekszik nem is létezni. A saját fájdalmait illetően néma, nem érez semmit.

A „rossz" gyerek a lázadó, a fiatalkorú bűnöző, a fekete bárány típusa. Feláldozza magát, vállalja, hogy ő legyen a bűnbak a családban. A családtagok fájdalmának, dühének, félelmeinek, csalódottságának céltáblájává teszi magát. Ha a szülei kapcsolata bomlófélben van, ő adja a biztos témát, amiről még eszmét cserélhetnek. Feltehetik a szülők egymásnak a kérdést: „Mi a csudát csináljunk Joanie-val?" – ehelyett, hogy ezt kérdeznénk „Mi a csudát tegyünk a házasságunkkal?" így próbálja meg a gyerek „megmenteni" a családot. S csak egy érzése van: a düh, amely elfedi a fájdalmat és a félelmet.

A „jó” olyan, mint Janice volt: a szorgalmas, aki a család berkein kívül azon igyekszik, hogy javítson a család helyzetén és kitöltse saját belső ürességét. Boldognak, lelkesnek, szellemesnek igyekszik látszani, hogy elfedje a benne munkáló feszültségeket, félelmet és dühöt. A jó benyomás sokkal fontosabbá válik, mint az, hogy jól érezze magát a bőrében, – hogy egyáltalán érezzen valamit.

Janice-nek történetesen hiányzott még valami a jócselekedetei listájáról: az, hogy gondját viselje valakinek. Robbie, aki apja nyomdokaiba lépve alkoholizált, s anyja követője volt a passzív függőségben, kézenfekvő választás volt. Robbie lett (majd később az ő hiányában a gyerekek), az ő hivatása, életcélja, s az eszköze arra, hogy saját érzelmei elől elmenekülhessen.

A férj és a gyerekek nélkül, akikre összpontosíthatott, elkerülhetetlenné vált az összeomlás, hiszen elveszítette a fájdalom, az üresség és a félelem elkerülésének fő módját. Nélkülük saját érzései elborították. Janice mindig úgy látta magát, hogy ő az erős, aki segíti, bátorítja, irányítja a többieket. Valójában a férje és a gyerekei sokkal fontosabb szerepet játszottak az ő életében, mint amennyire fontos ő volt a számukra. Noha nem volt meg bennük Janice „ereje" és „érettsége" – mégis, megvoltak nélküle is. Janice viszont elveszett volt nélkülük. Hogy a család végül is együtt maradt, nagyon köszönhető szerencsés találkozásuknak egy gyakorlott pszichológussal, valamint Robbie pártfogójának és a feleség becsületes viselkedésének, bölcsességének. Mindannyian felismerték, hogy Janice betegsége éppolyan romboló, mint Robbie-é, s az asszony gyógyulása éppoly létfontosságú, mint a férjéé.

Ruth: huszonnyolc éves; férjezett, két lánya van

Tudtam, még mielőtt összeházasodtunk, hogy Samnek szexuális természetű problémái vannak. Néhányszor megpróbálkoztunk a szeretkezéssel, de nem ment igazán. Mindketten annak tulajdonítottuk a kudarcot, hogy nem vagyunk házasok. Igen mélyen vallásosak voltunk, egy teológiai iskola esti kurzusán találkoztunk. Két évig jártunk, mielőtt egyáltalán szexuális kapcsolatba léptünk volna egymással. Megvolt az eljegyzés, kitűztük a házasság dátumát. Sam impotenciáját úgy értelmeztük, hogy Isten megóv minket a bűnbeeséstől a házasság előtt. Azt gondoltam, hogy Sam nagyon szemérmes fiatalember, s majd én segítek neki legyőzni a félénkségét a házasság után. Valahogy örültem is neki, hogy majd én vezetem be a rejtelmekbe. Csakhogy nem így sültek el a dolgok.

A nászéjszakán Sam már készen állott, aztán lelohadt az erekciója, és csendesen megkérdezett engem: „Még szűz vagy?" – s amikor nem válaszoltam azonnal, hozzátette: „Nem hiszem". Kiment a fürdőszobába, és bezárta az ajtót. Mindketten sírtunk, én az ajtó egyik, ő a másik oldalán. Hosszú, keserves éjszaka volt, de csak az első az ilyen éjszakák sorában.

Sam előtt már el voltam jegyezve egyszer, mert a férfi – akit nem is szerettem túlzottan – egyszer lerohant és lefektetett, s utána már úgy éreztem, hogy csak a házassággal moshatom tisztára magam. Végül rám unt, és otthagyott. Még viseltem a gyűrűjét, amikor Sammel találkoztam. Azt hiszem, soha többé nem akartam senkit e rossz élmény után, de Sam nagyon kedves volt, és sohasem közelített szexuálisan hozzám. így biztonságban éreztem magam, és elfogadtam a társaságát. Azt láttam, hogy Sam még nálam is járatlanabb és konzervatívabb a szex terén, s ezáltal is nyeregben éreztem magam. A vallásos hitünk csak megerősítette a meggyőződésemet, hogy nagyszerűen illünk egymáshoz.

A házasságunk után, mivel bűntudatom volt, magamra vettem a felelősséget Sam gyógyulásáért. Minden létező könyvet elolvastam, miközben ő belenézni sem volt hajlandó egyikbe sem. Később rájöttem, hogy valamennyit elolvasta titokban. Őt is nagyon izgatta a dolog, csakhogy én nem tudtam róla, mert nem volt hajlandó velem megbeszélni. Megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e csak barátja lenni, mire én csöndben feküdtem, és beleegyeztem. Nem a szex hiánya volt a legrosszabb, mert az nem túlzottan érdekelt. A bűntudat volt a szörnyű, hogy én rontottam el mindent, rögtön az elején.

Egy dolgot nem próbáltam meg: a terápiát. Megkérdeztem, ő elmenne-e. Határozottan azt mondta, hogy nem. Akkorra már megszállottja voltam annak a gondolatnak, hogy én fosztom meg őt a csodálatos testi élményektől, amelyekben része lehetne, ha nem engem vett volna feleségül. Ugyanakkor még mindig az volt az érzésem, hogy egy terapeuta biztosan segítene olyasmivel, ami a könyvekből hiányzik. Elkeseredetten szerettem volna segíteni Samen. Még mindig szerettem. Ma már tudom, hogy a szerelmem részben a bűntudat és a sajnálat elegye volt, de igazi törődés, szeretet is volt benne. Sam igazán kedves, jó szeretetreméltó ember.

A Családtervezési Tanácsadóban ajánlottak egy szakembert mint szexuális szakértőt, s én elmentem hozzá. Megmondtam a pszichológusnőnek, hogy Samen akarok segíteni, csak azért vagyok ott. Azt felelte, hogy Sam nélkül nem tudunk Samen segíteni, de ha már én ott vagyok, akkor foglalkozzunk velem. Hogyan látom én azt, ami közöttünk történik, vagy nem történik meg? Egyáltalán nem voltam felkészülve rá, hogy a saját érzéseimről kell beszélnem. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán vannak saját érzéseim. Az első órát azzal töltöttük el, hogy én mindenáron vissza akartam térni Samre, ő pedig tapintatosan visszaterelte a szót rám, az én érzelmeimre. Akkor értettem meg először, milyen ügyesen kerülöm el az önmagammal való szembesülést, s főként azért, mert olyan nyílt volt velem, elhatároztam, hogy máskor is felkeresem, noha meg voltam győződve róla, hogy nem az igazi problémáról, tehát Samről beszélünk.

A második beszélgetésünk után roppant élénk és zavarba ejtő álmom volt, amelyben üldözött valaki, akinek nem láttam az arcát. Elmondtam az álmom a pszichológusnak, s ő addig járta körbe velem együtt ezt a látomást, amíg rá nem jöttem, hogy a fenyegető alak az apám. Ez volt az első lépés azon a hosszú úton, amely végül oda vezetett, hogy vissza tudtam emlékezni: az apám kilenctől tizenöt éves koromig gyakran molesztált testileg. Az emlékét is kiűztem a tudatomból, s amikor kezdtek visszajönni a képek, csak apránként engedtem Őket a felszínre, annyira nyomasztóak voltak.

Az apám gyakran elment este hazulról, és csak későn jött vissza. Az anyám – gondolom, hogy megbüntesse – ilyenkor kizárta őt a hálószobából. A nappali díványán kellett volna aludnia, de egy idő után hozzám jött, az én ágyamba. Hízelgéssel és fenyegetéssel egyaránt próbált rávenni, hogy ne szóljak erről, és én nem is tettem meg, mert akkora szégyent éreztem. Biztosra vettem, hogy az én hibámból történik minden közöttünk. A családunkban soha nem lehetett szexuális témáról beszélni, de valahogy az nyilvánvaló volt, hogy a szexualitás piszkos dolog. Én ugyancsak piszkosnak éreztem magam, s nem akartam, hogy erről bárki tudjon.

Tizenöt évesen dolgozni kezdtem este, hétvégeken és nyáron. Amennyire lehetett, elmaradtam otthonról, s vettem egy zárat az ajtómra. Amikor először kizártam az apámat, dörömbölni kezdett. Én tetettem, hogy semmiről sem tudok. Az anyám felébredt, és megkérdezte, mit csinál. „Ruth bezárta az ajtaját!" – mondta az apám, mire anyám: „Na, és? Menj aludni!" Ennyi volt. Az anyám nem kérdezett mást, az apám többé nem jött be hozzám.

Minden bátorságomra szükségem volt, hogy felszereljem azt a zárat. Féltem, hogy csődöt mond, s az apám dühösen fog bejönni, amiért ki akartam csukni. De attól még jobban féltem, hogy egyszer kiderül, mi folyik, ezért inkább eltűrtem volna a helyzetet.

Tizenhét évesen főiskolára mentem, s akkor találkoztam a férfivel, aki eljegyzett tizennyolc éves koromban. Két másik lánnyal laktam együtt, s egyszer feljöttek a barátaik, akiket nem ismertem. Korán lefeküdtem, főként, mert nem voltam kíváncsi arra, ami kifejlődőben volt: a marihuánás cigaretták füstölgésére. A diákok többsége megszegte a drogokat és az alkoholt illető, szigorú iskolai szabályokat, de én ehhez soha nem szoktam hozzá, még passzív szemlélőként sem. Szóval, a dolog úgy történt, hogy a hálószobám ajtaja a fürdőszobáé mellett volt, a hosszú folyosó végében. Az egyik fiú, aki a fürdőszobát kereste, véletlenül hozzám jött be. Amikor látta, mi a helyzet, nem ment ki, hanem megkérdezte, hogy beszélgethet–e velem. Nem tudtam nemet mondani. Nehéz megmagyarázni, miért, de így volt. Letelepedett az ágyam szélére, és beszélt. Aztán azt mondta, hogy forduljak hasra, és megmasszírozza a hátamat. Kisvártatva már benn is volt az ágyamban. Ez vezetett az eljegyzéshez. Akár szívott akár nem, talán éppen olyan konzervatív volt, mint én, mert ő is úgy gondolta, ha egyszer lefeküdtünk, akkor együtt is kell maradnunk. Négy hónapig találkozgattunk, aztán, mint említettem, elmaradt egy szép nap. Sammel egy jó évvel később ismerkedtem meg. Mivel sosem beszéltünk a szexről, feltételeztem, hogy mindketten vallási okokból tartózkodunk tőle. Nem jöttem rá, hogy azért teszünk így, mert mindketten súlyos megrázkódtatáson mentünk keresztül e téren. Tetszett az, hogy én segítek Samnek, hogy keményen dolgozunk együtt annak érdekében, hogy terhes legyek. Szerettem magam megértő, türelmes segítőtársnak érezni – és persze az erősebbnek, aki irányít. Minden, ami ennél az érzésnél kevesebb, csak felébresztette volna bennem a régi emlékeket, az éveken át átélt érzést, hogy az apám jön és tapogat.

Mikor a terápia során felszínre bukkant, hogy mi történt az apám és közöttem, a pszichológus nagyon határozottan javasolta, hogy járjak a Lányok Szövetségébe, vagyis abba az önsegélyező csoportba, amely az apjuk által bántalmazott lánygyermekekből áll. Sokáig ellenálltam, de végül eljutottam közéjük, s ez igazi áldásnak bizonyult. Bíztató és gyógyító erővel hatott rám, hogy láttam, milyen sok más nőnek vannak hasonló, sőt még rosszabb élményei. Sokuk szintén olyan férfihez ment, akinek szexuális problémája van. A férfiak is megalakították a saját csoportjukat, s valahogy Sam is erőt vett magán, és csatlakozott hozzájuk.

Sam szülei mániákusan törekedtek arra, hogy saját szavaikkal „ártatlan, tiszta fiút" neveljenek belőle. Ha a kezét az asztal mellett ülve az ölében tartotta, akkor rászóltak, hogy tegye ki az asztalra, ahol „látjuk, mit csinálsz vele," Ha túl sokáig volt a fürdőszobában, akkor dörömböltek, és bekiabáltak; „Te meg mit csinálsz odabenn?" És ez ment megállás nélkül. Átkutatták a szekrényét képeslapok után, a ruhaneműjét vizslatták, van-e rajta folt. Annyira félni kezdett minden, szexualitással kapcsolatos érzéstől vagy élménytől, hogy végül már akkor sem ment volna neki, ha próbálkozik.

Ahogy gyógyulni kezdtünk, nekünk, mint házaspárnak nehezebbé vált az életünk. Én még mindig éreztem azt az óriási kényszert, hogy Sam minden szexuális megnyilvánulását – éppúgy, mint a szülei – kontrolláljam, mert bármilyen fizikai nyersesség, erőszak megrémített volna. Ha ösztönösen felém nyúlt, pislognom kellett, vagy félrefordultam, odébb sétáltam, vagy beszélni, tevékenykedni kezdtem, hogy elkerüljem a közeledését. Nem bírtam elviselni, ha fölém hajolt, amikor az ágyban feküdtem, mert ez annyira emlékeztetett apám közeledésére. Az ő gyógyulása azonban megkívánta, hogy teljesen uralja a testét és az érzelmeit. Nekem nem volt szabad őt továbbra is irányítani - neki szó szerint fel kellett fedeznie saját képességeit. De még ott volt az én nagy félelmem a leigázottságtól. Megtanultam, hogy kimondjam: „Most félek egy kicsit", és Sam ilyenkor megkérdezte: „Mit csináljak, hogy neked jó legyen?" Általában ennyi elég is volt, hiszen ebből tudtam, hogy törődik az érzéseimmel, odafigyel rám.

Kidolgoztunk egy módszert, miszerint felváltva vagyunk irányítók az együttléteinkben. Bármelyikünk nemet mondhatott bármire, amit nem akart, vagy ami nem esett jól. de mindig az egyik fél volt a „karmester". Ez volt az egyik legpompásabb ötletünk, mivel ez kielégítette azt az igényünket, hogy urai legyünk a saját testünknek, annak, hogy mire használjuk. Megtanultunk igazán bízni egymásban, s elhinni azt, hogy a testünkkel tudunk szeretetet adni és elfogadni. A csoport is mellettünk állt erkölcsileg. Mindenkinek olyannyira hasonló problémái voltak, hogy tényleg segített kinek-kinek tartania a saját kis küzdelmében. Egyszer-kétszer összejöttünk esténként. Egyik este a két csoport összejött, és végig arról beszélgettünk, kiben mit vált ki az „impotens" és a „frigid" szó. Hullott a könnyünk, meg nevettünk, és nagyon megértettük egymást. Ez sok szégyenérzetet és fájdalmat kisöpört belőlünk.

Talán mindez miatt, ami közös volt bennünk, és a kölcsönös bizalom miatt, kapcsolatunk testi szempontból is működni kezdett. Most van két gyönyörű lányunk, s nagyon boldogok vagyunk együtt, velük, egymással, önmagunkkal. Ma már inkább partnere vagyok Samnek, mint az anyukája. Ő pedig aktívabb, magabiztosabb lett. Nem kell, hogy titokban tartsam többé a világ előtt az impotenciáját, neki pedig nem kell velem érintések nélkül érintkeznie. Van választási szabadságunk, s mi szabadon egymást választjuk!

Ruth története a tagadást és az irányítani vágyást más oldalról mutatja. Mint annyi más nő, aki mániákusan belemerül a partnere problémáiba. Ruth is idejében, még a házassága előtt pontosan tudta, mi Sam baja. Ezért aztán nem is volt meglepődve azon, hogy képtelenek a fizikai együttlétre. Valójában a szexuális kudarc valamiféle garanciát jelentett Ruthnak, hogy többé nem veszíti el a kontrollt saját teste felett, ő lehet a kezdeményező, az irányító ahelyett, hogy újraélje a régi, megkerülhetetlen szerepet – az áldozatét.

Ez a pár is szerencsés volt abban, hogy a problémáikra szabott segítséget találtak. Az ő számára az incesztust elkövető családokból származó nők segítő csoportja volt a megfelelő. Szerencsére a férjek is hasonló csoportot hoztak létre, s ebben a megértő, elfogadó légkörben, ahol megoszthatták egymással a nagyon is hasonló gondjaikat, minden sérült lelkű ember elindulhatott az egészséges szexuális önkifejezéshez vezető úton.

A történetekben szereplő nők mindegyikének szembe kellett néznie az addig minden áron kerülni akart fájdalommal – múltbélivel és pillanatnyival egyaránt, enélkül nem volt számukra gyógyulás. Gyermekként mindannyian kifejlesztették túlélési technikájukat, amely a valóság tagadására és „karmesteri" szerep megszerzésére irányult. Később, felnőttkorukban ezek a technikák már rosszul szolgálták a gazdájukat. Lényegében az önvédelmi módszereikkel okozták saját maguknak a legtöbb kínt.

A megszállottan szerető nő számára a tagadás gyakorlata, amelyet szépítve úgy fogalmaznak meg, hogy „elnézem a hibáit", vagy „pozitívan állok a problémáihoz", kényelmesen elfödi azt a tényt, hogy kettőn áll a vásár: vagyis a férfi gyarlóságai felhatalmazzák a nőt arra, hogy ismerős szerepeit játssza. Amikor a nő lelki kényszerét az irányításra a „segítőkészség", a „bátorítás" álruhájába bújtatják, valójában ismét figyelmen kívül hagynak valamit: igényét a felsőbbrendűség és erő érzetére, amelyet efféle kapcsolatból meríthet.

Fel kell ismernünk, hogy a tagadás és az irányítás módszere, akárhogy nevezzük is el, végső soron nem segít sem rajtunk, sem a kapcsolatainkon. Sőt, ezek a technikák olyan viszonyokba sodornak, amelyek újjáteremtik a régi küszködéseinket, s a kényszer, hogy kézben tartsuk a helyzetet, a helyzet rabjává tesz bennünket, amelyben kétségbeesetten akarunk valaki mást megváltoztatni ahelyett, hogy magunkkal tennénk ezt.

Térjünk vissza fejezet elején említeti mesére. Ahogy mondtuk, a Szép és a szörnyeteg története azt a hitet hordozza látszólag, hogy egy asszonynak hatalmában áll megváltoztatni egy férfit, ha elég odaadóan szereti. A magyarázatnak ezen a szintjén a mese, úgy tűnik, azt sugallja, hogy a tagadás és az irányítás gyakorlatával elérhető a boldogság. A Szép, aki feltétel nélkül szereti (a valóság tagadása) a félelmetes szörnyeteget, látszólag meg tudja változtatni (irányítani) a bestiát. Ez a magyarázat első ránézésre helyénvaló, mert beleillik a szexuális szerepekről alkotott kulturális képünkbe. Szerintem azonban ez a leegyszerűsítő megközelítés egészen félreértelmezi ezt az idő érlelte mesét. Nem azért maradt fenn századokon át, mert igazolta volna bármely kultúrkör és korszak elméleteit és sztereotípiáit. Azért őrződött meg, mert alapvető metafizikai igazságot hordoz, magvas leckét ad arról, hogyan éljünk bölcsen és helyesen. Mintha titkos térképet nyújtana felénk, amely, ha elég okosak vagyunk megfejteni és elég bátrak követni, gazdag kincses barlangba vezet bennünket – saját „örök boldogságunkba".

Akkor tehát mi A Szép és a szörnyeteg mondandója? Az elfogadás. Az elfogadás, amely a tagadás és az irányítás ellentéte, a valóság elfogadásának hajlandósága, beengedése az életünkbe anélkül, hogy meg akarnánk változtatni. Ebben ott rejlik a boldogság, amely nem más emberek, más sorsok formálgatásából ered, hanem saját belső békénkből még akkor is, ha konfliktusokkal, nehézségekkel kell szembe néznünk.

Emlékezzünk: a mesében a Szép nem érzett kényszert a szörnyeteg megváltoztatására. Reálisan felmérte őt, elfogadta olyannak, amilyen, s elismerte a jó tulajdonságait Nem próbált herceget faragni belőle. Nem mondta, hogy „majd akkor leszek boldog, ha többé nem vagy vadállat". Nem sajnálta őt, és nem akarta megváltoztatni. És ebben van a tanítás. A Szép az elfogadáson keresztül felszabadította a szörnyeteget, hogy önmaga legjobb formáját ölthesse fel. Igazi énje történetesen jóképű herceg volt (aki tökéletes társa lett a Szépnek), s ez szimbolikusan kifejezi, hogy a lány méltó jutalmat kapott azért, mert elfogadta a szörnyet. A jutalom a gazdag és teljes élet, az „ásó, kapa, nagyharang" örök boldogság a herceg oldalán.

A másik elfogadása olyannak, amilyen; amikor nem akarjuk átformálni se bátorítással, se irányítással, se erőszakkal: a szerelem igen magas foka s legtöbbünknek túl nehéz dió. A másik megváltoztatására irányuló erőfeszítéseink mélyén mindig önző motívum húzódik meg: az a hit, hogy csak a másik megváltoztatása árán lehetünk boldogok. Persze nem baj, ha valaki boldog akar lenni, de ha a boldogság forrását önmagunkon kívülre helyezzük, mások kezébe tesszük, azzal valójában lerázzuk magunkról a felelősséget és megtagadjuk saját képességünket arra, hogy saját életünkön javítsunk.

Ironikus módon éppen az elfogadás gyakorlata teszi a másik számára lehetővé, hogy megváltozzék, ha ő is ezt akarja. Nézzük, hogyan is játszódik ez le. Ha a nő partnere munkamániás például, és a nő könyörög neki és vitatkozik vele, hogy miért van olyan sokat távol otthonról, mi általában a férfi reakciója? Ugyanannyi, vagy még több időt tölt távol az asszonyától, s ágy érzi, teljes joggal, hiszen valahogy meg kell szabadulnia a vég nélküli lamentálástól. Vagyis a nő a szidással, a kérleléssel és próbálkozásaival, hogy megváltoztassa emberét, lehetővé teszi a férfi számára, hogy a kettejük problémáját ne mániákus munkavégzésének, hanem az asszonyi szekatúrának tulajdoníthassa. S ez így is van – a nő kényszeríti a férfit, hogy változzon meg, a férfi erre fokozott munkaszenvedéllyel válaszol. Ha a nő kényszeríteni próbálja partnerét, hogy többet legyen vele, ezzel csak még jobban ellöki magától.

A munkamánia ugyanolyan súlyos rendellenesség, mint minden más kényszeres viselkedés. Szerepe van a férj életében, talán az, hogy megóvja öt a számára félelmetes meghittségtől, bizalmasságtól, s meggátolja, hogy különféle kellemetlen érzelmek a felszínre törhessenek –főként a szorongás és az elkeseredés. (A munkamánia a rosszul működő családokból származó férfiak egyik módszere arra, hogy önmagukkal ne kelljen szembesülniük – ahogy a hasonló családokban felnövekedett nők fő eszköze a megszállott szeretet.) Az ár, amit a férfi az önmaga előli menekülésért fizet: egysíkú élet, amelyben az élet nyújtotta élvezetek közül sokat nem élhet át. Azonban csak ő döntheti el, hogy ez az ár túl magas vagy sem, s egyedül ő választhatja meg, hogyan és mekkora kockázat vállalással változik meg. A feleség feladata nem az, hogy egyengesse a férje útját, hanem hogy karban tartsa a sajátját.

Sokunknak nagyobb a képességünk a boldogságra, az elégedettségre, mint hinnénk magunkról. Gyakorta azért nem mondjuk ki, hogy boldogok vagyunk, mert azt hisszük, valaki más viselkedése gátol minket ebben. Elfeledkezünk arról a kötelességünkről, hogy saját magunkat tökéletesítsük, miközben valaki más megváltoztatásáért ügyködünk, ügyeskedünk, ravaszkodunk. Ha pedig kudarcot vallunk, dühbe gurulunk, elbátortalanodunk, depresszióba esünk. Más megváltoztatására törekedni levertséget és csalódást hozó ténykedés, ha viszont meglévő erőinket saját életünk megváltoztatására fordítjuk, akkor az élmény, lelkesítő lesz.

Ha a munkamániás szabadon, elégedetten akarja élni a saját életét, akármit tesz is a férj, akkor a nőnek fel kell ismernie, hogy a férje problémája nem az övé, s nem az ő hatásköre, feladata vagy kötelessége megváltoztatni őt. Kevesebb nehezteléssel és bűntudattal a nő mélyebb szeretetet érezhet a férfi után felismerve a számára is értékes, jó tulajdonságait.

Amikor a nő felhagy a másik átformálásának tervével, és energiáit saját érdekei előmozdítására összpontosítja, akkor a férjtől teljesen függetlenül elér egy bizonyos fokú boldogságot és elégedettséget. Arra is rájöhet, hogy saját tevékenysége annyi örömet ad, hogy teljes, gazdag életet élhet akkor is, ha a férje nem áll szorosan mellette. Előfordulhat, hogy a nő már olyannyira függetleníteni tudja saját boldogságát a férfitól, hogy eldönti, nélküle folytatja, megszabadul a meddő kapcsolat feszültségeitől, hiszen minek is ragaszkodjék egy mindig távol lévő partnerhez? Egyik út sem járható mindaddig, amíg a nő saját boldogságához elengedhetetlennek érzi a férfi megváltozását. Ameddig nem fogadja el őt olyannak, amilyen, a nő a várakozás állapotába fagyva él, felfüggeszt mindent, nem éli a saját életét.

Amikor egy megszállottan szerető nő felhagy a férfi megváltoztatásáért indított keresztes hadjáratával, akkor a férfinak szembesülnie kell saját viselkedésének következményeivel. Miután az asszony már nem elkeseredett, és nem boldogtalan, sőt – egyre jobban felvillanyozódik, életkedvvel telítődik, akkor egyszeriben nagy ellentét mutatkozik meg kettejük élete között. A férfi úgy is dönthet, hogy megpróbál megszabadulni a megszállottságától, s testileg-lelkileg kevésbé megközelíthetetlenné válni – vagy nem dönt így. Akárhogy cselekszik is azonban, ha a nő elfogadja emberét, olyannak, amilyen, akkor így vagy úgy, de szabadon élheti a saját életét, s boldog lehet az idők végezetéig…

AZ EGYIK
SZENVEDÉLYBETEGSÉG
TÁPLÁLJA
A MÁSIKAT

                                          Az élet sokféle fájdalommal jár, s talán csak egyetlen elkerülhető közülük:
                                                                a kín, amely fájdalomkerülő küszködéseinkből fakad.

                                                                                                                      R. D. Laing

Mi, megszállottan szerető nők szélsőséges esetben partnerünk rabjai vagyunk; a kapcsolat számunkra kábítószer, s úgy viselkedünk, mint egy bábu, amelyet a fájdalom, a félelem és a vágyakozás drótjain rángatnak. S mintha ez önmagában már nem lenne éppen elég, lehetnek egyéb dolgok is az életünkben, amelyeknek rabjaivá válunk. Néhányunk rászokik fiatal – vagy felnőttkorában az alkoholra, a kábítószerre, vagy – s ez nagyon jellemző a megszállottan szerető nőkre – az ételre azért, hogy legmélyebb, gyermekkorunkban gyökeredző érzéseinket kizárjuk a tudatunkból. Túlesszük vagy túléheztetjük magunkat, esetleg mindkettőt elkövetjük a valóságtól elzárkózásra való törekvésünkben; elvonjuk saját figyelmünket, hogy ne vehessünk tudomást a bennünk lévő hatalmas érzelmi űrről.

Nem minden megszállottan szerető nő eszik, iszik túl sokat vagy kábítószerezik, de azok, akik ezt teszik, csak úgy tudnak kigyógyulni a partnerükkel kapcsolatos mániákus viselkedésükből, ha ugyanakkor szerektől, ételtől való függőségüktől is megszabadulnak. Megmondom, miért: minél inkább rabjává válunk az alkoholnak, a drognak, vagy az evésnek, annál nagyobb bűntudatot, szégyent és önutálatot érzünk. Egyre magányosabbak és elszigeteltebbek leszünk, s ezért még fontosabbá válik számunkra az a biztonság, amelyet a partnerünkkel való kapcsolatunktól remélünk. Szörnyen érezzük magunkat a bőrünkben, s a férfitől várjuk, hogy könnyítsen ezen az érzeten. Mivel nem tudjuk szeretni önmagunkat, a férfira vagyunk utalva, hogy azt mondja: igenis szeretetreméltóak vagyunk. Még azt is elhitetjük magunkkal, hogy megfelelő társ oldalán nem lenne szükségünk annyi alkoholra, kábítószerre, evésre. A kapcsolatainkat is arra használjuk, amire a kemikáliákat: fájdalomcsillapítónak. Ha a viszonyunk kudarcba fullad, még vadabbul fordulunk a beszedendő szerek felé, hogy megkönnyebbüljünk. Kialakul a bűvös kör: alkohol vagy egyéb függőségünk súlyosbodik, ha feszültségekkel terhes, egészségtelen kapcsolatban élünk valakivel, s viszont – érzelmi kiszolgáltatottságunkat felerősíti a szerektől való függőségünk: okozta zűrzavaros lelkiállapot. Fizikai függőségünket azzal magyarázzuk és mentegetjük, hogy nincs társunk, vagy hogy a partnerünk nem megfelelő. S ha viszont rászoktunk valamire, az fájdalomcsillapító hatása révén megtart minket egy lehetetlen kapcsolatban – elveszítjük a változtatáshoz való erőnket, s eközben mindkettőben egyre mélyebbre süllyedünk.

Addig, ameddig menekülünk önmagunk elöl, ameddig nem vállaljuk a fájdalmas érzéseinket, betegek maradunk. Minél inkább menekülni akarunk, minél több kiutat keresünk, annál betegebbek leszünk, mert a szenvedélybetegséget további megszállottságokkal tetézzük. Végül rájövünk, hogy az a problémánk, amit megoldásnak gondoltunk. Kínzó szükségünk van valamire, ami megsegít, de ilyet nem találunk, s ebbe egy kicsit bele is bolondulhatunk.

– Azért vagyok itt, mert az ügyvédem elküldött – motyogta Brenda, amikor először találkoztunk. – Szóval… ööö… hát eltettem egy-két dolgot, és elkaptak. Az ügyvédem szerint nem ártana, ha valaki tanácsot adna – itt suttogóra fogta a hangját –, mert hogy jót tenne, ha majd a bíróság azt látná, hogy valaki foglalkozik a problémámmal.

Bólintani is alig volt időm, máris hadart tovább. – Csak éppen szerintem, nekem nincs igazán semmi problémám. Eltettem ezt-azt abban a kis drogériában, és elfelejtettem fizetni. Elég szörnyű, hogy úgy néz ki, loptam, de csak feledékenység volt, igazán. Az egészben a megszégyenülés a legrosszabb. De olyan problémám nincsen, mint másoknak.

Brenda a legnagyobb kihívást jelentette a pszichológusnak: nem volt eléggé elszánt, hogy segítséget akarjon szerezni, s tagadta, hogy bármi gond lenne vele. Mégis megjelenik, mert valaki azt tanácsolta neki, hogy forduljon terapeutához.

Amíg szinte lélegzetvétel nélkül beszélt, beszélt, azon kaptam magam, hogy már nem is szavaira figyelek, hanem őt, magát veszem szemügyre. Magas volt, majdnem 180 centi, vékony, mint egy manöken. Elegánsan egyszerű selyemruhát viselt, amelynek mély piros színét nehéz, elefántcsont-arany ékszerek ellenpontozták. Méz szőke haj, tengerzöld szemek – megvolt minden ahhoz, hogy gyönyörűnek láthassam. Mégis, valami hiányzott, nem volt a helyén. A szemöldökét egészen összevonta, köztük már mély ránc keletkezett. Mintha mindig visszatartotta volna a lélegzetét, az orrlyukai idegesen vibráltak. Ápolt, jól nyírott haja, száraz volt, törékeny. A bőre papírszerű és sápadtas volt a napsütötte arcszín ellenére. Telt ajkait álladóan összeszorította, mintha nem is lennének. Amikor mosolygott, mintha függönyt húzna szét óvatosan a fogai előtt, s amikor beszélt, az ajkait harapdálta. Gyanítani kezdtem, hogy evési rohamait maga kiváltotta hányásokkal ellensúlyozza, s esetleg éhezteti is magát – erre utalt bőrszíne, és a haja feltűnő vékonysága.

Az evési problémákkal küzdő nők között gyakori a kleptománia, ez is kiindulópontot jelentett a számomra. Erősen gyanítottam, hogy alkoholista van vagy volt a családjában. A prakszisomban csaknem minden evési problémával birkózó nő egy vagy két alkoholista szülő gyermeke (különösen a kényszeresen evők esetében van ez így), vagy kényszeresen evőé. Utóbbi párosítás elég gyakori, alkoholisták és kényszeres evők egymást választják, s ez nem csoda, hiszen a kényszeres evők legtöbbször alkoholista családból származnak, s általában partnerül is alkoholistát választanak. A kényszeres evő elszánja magát, hogy uralkodik az evési szokásain, a testén és a partnerén is akaraterejével. Láttam, hogy Brenda meg én kemény munka előtt állunk. – Beszéljen saját magáról nekem – kértem olyan kedvesen, ahogy csak tudtam, bár tisztában voltam vele, mit fogok hallani.

Valóban az első találkozásunkkor csupa hazugságot tálalt föl: nagyszerűen érzi magát, boldog, nem is tudja, mi történt ott, az üzletben, nem is emlékszik rá, soha azelőtt nem tulajdonított el semmit. Azzal folytatta, hogy az ügyvédje pompás ember, mint amilyen én is nyilvánvalóan vagyok, s szeretné, ha senki más nem tudná meg ezt a kis esetet, hiszen mások nem érthetik meg úgy, mint én meg az ügyvéd. Ez a kis bók arra szolgált, hogy rávegyen, működjek együtt vele, támogassam a hitét, hogy nincs semmi baj vele, a letartóztatás csak tévedés, véletlen, kínos kis baleset, semmit több.

Szerencsére még rengeteg idő volt a tárgyalásig, és mivel tudta, hogy ismerem az ügyvédjét, megpróbált „jó páciens" lenni. Minden megbeszélt találkozóra eljött, s egy idő után, szinte akarata ellenére kezdeti őszintébb lenni velem. Hála istennek, amikor eljött az igazság pillanata, megkönnyebbülést érzett, amiért megszabadult az életét befonó hazugságtól. Hamarosan már saját maga érdekében is járt a terápiára, s nemcsak azért, hogy jó benyomást keltsen a bíróban. Amikor meghozták ügyében az ítéletet (hat hónapi felfüggesztett börtön, anyagi jóvátétel és negyven óra társadalmi munka a lakóhelyén, amelyet a helyi Lányok Klubjában dolgozott le), már olyan szívósan dolgozott az igazság felderítésén, ahogy korábban takargatta azt.

Brenda igazi története, amelyet kezdetben nagyon vonakodva és óvatosan tárt elém, a harmadik megbeszélésünkön kezdett kibontakozni. Nagyon fáradtnak, elnyültnek látszott, s amikor megjegyeztem ezt, bevallotta, hogy egész héten alig tudott aludni. Ugyan mi lehet az oka, érdeklődtem. Először a közelgő tárgyalásra fogta a dolgot, de nem volt meggyőző, amit mondott, úgyhogy tovább próbálkoztam: – Van valami más is, ami ezen a héten nyugtalanította?

Brenda egy darabig hallgatott, elszántan rágcsálta az ajkát, először a felsőt, aztán áttért az alsóra, és így tovább. Aztán nyíltan kibökte: – Végre megkértem a férjemet, hogy költözzön el, de már megbántam. Nem tudok aludni, nem tudok dolgozni, egy idegroncs vagyok. Gyűlöltem a helyzetet, hogy olyan nyíltan szaladgál azzal a kis tyúkkal, s kolleganőjével, de nélküle még nehezebb. Most nem tudom, mit csináljak, s azon rágódom, hogy nem én vagyok-e a hibás. Ő mindig azt mondta, én vagyok a hibás, mert túl hideg és megközelíthetetlen vagyok, nem vagyok eléggé nő az ő számára… Azt hiszem, igaza van. Tényleg sokszor dühös voltam, és elhúzódtam tőle, de csak azért, mert állandóan kritizált. Mindig azt mondta nekem, ha azt akarom, hogy kedves legyen hozzám, akkor bánjak úgy vele, mintha szeretném, mondjak szépeket neki, s ne azt, hogy ő milyen szörnyű, milyen ostoba és visszataszító. Brenda rögtön megrémült, hogy ezt kimondta, a szemöldökeit még jobban felvonta, s kezdte visszaszívni az elhangzottakat. Gondosan manikűrözött kezével gesztikulálva magyarázta: – Valójában nem váltunk szét, csak egy időre külön költöztünk. Rudy amúgy nem is olyan rossz, sok mindenben igaza van. Sokszor fáradtan érek haza a munkából, nincs kedvem főzni, főként mert nem szereti a főztömet. Annyira imádja viszont az anyja főztjét, hogy időnként feláll az asztaltól, és elmegy az anyósomhoz, s csak hajnali kettőkor jön haza. Egyszerűen nincs lelkierőm azon buzgólkodni, hogy a kedvében járjak, hiszen úgyis hiába. De azért nem olyan szörnyű a helyzet. Sok asszony rosszabbul él.

– És mit csinált a férje hajnali kettőig? Hiszen addig nem lehetett az anyjánál, ugye? – kérdeztem.

– Nem is akarom tudni. Azt hiszem, a barátnőjénél volt. De nem érdekel. Jobban is szeretem, ha egyedül hagy. Amikor hazajön, sokszor előfordul, hogy veszekedni kezd velem, s leginkább emiatt (mert hogy másnap fáradt voltam a munkahelyemen) kértem meg arra, hogy költözzön el.

Lám, itt ül velem szemben egy asszony, aki eltökélte, hogy nem éli át, vagy nem fedi fel az érzelmeit, amelyek már szinte sikoltva követeltek maguknak figyelmet, de ez is csak arra indította, hogy még jobban elfojtsa őket.

A harmadik találkozásunk után felhívtam az ügyvédjét, és megkértem, hogy finoman tudassa Brendával, mennyire fontos, hogy folytassa a terápiát. Elhatároztam, hogy áttöröm nála a jeget, és nem akartam elveszíteni. A negyedik alkalommal belevágtam: –Beszéljen nekem az ételekhez való viszonyáról, Brenda! – kértem olyan kedvesen, ahogy csak tudtam. Nagy zöld szeme kitágult a riadalomtól, sápadt bőre még világosabbra váltott, s láthatóan visszahőkölt ültében a széken.

– Hogy érti, hogy az ételekhez való viszonyomról? Micsoda butaság!

Elmondtam neki, mit olvastam le a külsejéről, ami aggaszt, s leírtam neki a különféle evési rendellenességek kórtanát. A felismerés, hogy olyan betegségről van szó, amely sok nőt érint, hozzásegítette Brendát, hogy jobb fényben lássa saját kényszeres viselkedését. Nem is telt annyi időbe, mint amire számítottam, hogy megoldjam a nyelvét.

Brenda története hosszú volt és bonyolult. Az is sok időbe telt neki, amíg külön tudta választani a valóságot attól a késztetésétől, hogy szépítsen, megmásítson, tettessen. Már annyira gyakorlott volt e technikákban, hogy szinte belebonyolódott saját hazugságai szövevényébe. Kemény munkával alakított ki kedvező képet önmagáról a külvilág számára, s ez a kép arra volt hivatva, hogy eltakarja a félelmét, a magányát, kínzó belső ürességét. Nagyon nehezére esett felmérnie a valós helyzetet, hogy megtehesse a saját szükségleteihez vezető úton az első lépéseket. Kínzó hiányérzete miatt lopott és evett kényszeresen, hányt, majd megint evéssel folytatta, s közben kényszeresen hazudott, kétségbeesetten próbálta takargatni minden mozdulatát.

Brenda anyja is kényszeres evő volt, s ezért nagyon kövér, ahogy Brenda mondta. Apja, egy sovány, vibráló, energikus férfi korán eltávolodott a feleségétől részben a kövérsége, részben pedig bigott vallásossága, önközpontúsága miatt, s nyíltan hűtlenné vált, megszegte a házassági esküt. Mindenki tudta ezt a családban, de senki sem beszélt róla. Tudni egy dolog volt, beszélni róla egy másik – azzal megsértették volna a hallgatólagos családi megállapodást: amit nem mondunk ki hangosan, az nem létezik számunkra, vagyis nem okozhat fájdalmat. Ezt a szabályt Brenda száz százalékig érvényesítette a saját életében. Ha nem ismeri be a bajt, akkor az nem is létezik. Amíg nem önti szavakba a problémát, nincs mivel szembesütni. Nem csoda hát, hogy olyan makacsul csüngött a hazugságain, kitalációin, amelyek tönkretették az egészségét. S az sem csoda, hogy a terápia sem volt könnyű számára.

Brenda örökölte apja vékony, csontos alkatát, s mint kislány óriási megkönnyebbüléssel észlelte, hogy akármennyit ehet, nem lesz olyan kövér, mint az anyja. Tizenöt éves korában azonban hirtelen mutatkozni kezdett a féktelen evés hatása a testén. Tizennyolc éves korára csaknem kilencven kilót nyomott, s boldogtalanabbnak érezte magát, mint valaha. Az apa kellemetlen dolgokat vágott a fiatal hölgy szemébe, aki addig a kedvence volt, mondván, éppen olyan lesz ő is, mint az anyja. Persze, ha az apa nem ivott volna, ilyet nem is mondott volna soha, de a helyzet az volt, hogy akkoriban már leginkább csak ivott, még akkor is, ha nagy ritkán otthon maradt. Az anya továbbra is el volt foglalva Isten dicséretével, az imáival, az apa pedig egyre ivott, nőket hajkurászott, Brenda pedig folytatta az evést, hogy elnyomja magában az egyre erősödő rémületet.

Amikor diákként először került el otthonról, s nagyon magányosnak érezte magát az anyja és az apja megnyugtató közelléte nélkül, akiket persze el is ítélt magában, hihetetlen felfedezést tett. Egyedül a szobájában, evési roham közepette rájött, hogy ki tudja hányni az egészet, amit bekebelezett, s így egy gramm sem rakódik föl a testére. Hamarosan teljesen lenyűgözte a lehetőség, hogy ura lehet a testsúlyának, s szinte mindent kihányt, amit megevett. Az úgynevezett bulimiából így esett át az anorexiás állapotba.

Brenda a következő években hol meghízott, hol nagyon vékony lett. Csak egy dologban nem volt része: nem volt egy nyugodt napja, amikor ne lett volna az evéssel gondja. Minden reggel azzal a reménnyel ébredt, hogy a ma nem lesz olyan, mint a tegnap volt, s úgy feküdt le, hogy másnaptól minden másképp lesz. Éjszaka néha felébredt, hogy be kell falnia valamit. Brenda nem értette tulajdonképpen, hogy mi történik vele. Nem tudta, hogy evéssel kapcsolatos szenvedélybetegsége van, amely gyakori az alkoholista vagy „evős" szülők lányai életében. Nem tudta, hogy ő is meg a mamája is bizonyos ételek iránti függőségben szenved –ezek az ételek főként a szénhidrátot nagy mennyiségben tartalmazók, s ez ugyanaz a függőség, amely az apját köti az alkoholhoz. A függőség abban áll, hogy egyikük sem képes úgy lenyelni egy falatot, vagy meginni egy kortyot, hogy ne ébredne bennük ellenállhatatlan vágy még többet enni vagy inni. És mint apja viszonya az alkoholhoz, Brenda ételek – különösen a cukortartalmúak – iránti kívánalma hosszú állóháborúvá fajult, amely során hiába igyekezett uralni étvágyát, az étel uralta őt.

Diákkori „felfedezése" után évekig a hányás módszeréhez folyamodott. Elszigeteltsége, titkolódzása szélsőségessé fokozódott. Valójában ezt a viselkedést részben a családja, részben a betegség váltotta ki. Brenda családja semmi olyasmit nem akart hallani, amire nem mondhatták: – „Hát ez nagyszerű, drágám!” Nem volt helye a fájdalomnak, a félelemnek, a magánynak, az őszinteségnek se önmagával, se az életével kapcsolatban. Mivel a család is állandóan elkendőzte a valóságot, ezért Brenda is ezt tette kötelességszerűen, s nem veszélyeztette felborítással a családi bárkát. A szülei néma cinkossága mellett egyre mélyebbre fúrta magát az élete köré kreált hazugságba, mert meg volt arról győződve, ha sikerül jó képet sugároznia magáról a külvilág felé, akkor minden rendben lesz – legalábbis elnyugszik – odabenn, a lelkében.

Amikor a külseje egyre tovább maradt megfelelő, a belső zűrzavar akkor sem csitult el. Noha mindent megtett – divatos ruhákat viselt, divatos sminket és frizurát – a szorongást, a belső ürességet nem tudta megszüntetni. Részben az elfojtott érzelmek, részben a magára kényszerített alultápláltság idegrendszert romboló hatása miatt Brenda lelkiállapotát állandó szorongás, zűrzavar, beteges megszállottság jellemezte.

A belső zűrzavar elöli menekülésében Brenda anyja nyomdokait követve csatlakozott egy szélsőséges vallási szektához, amely az egyetem környékén működött. E csoportban találkozott Rudy–val, jövendő férjével, aki afféle fekete bárány típusú egyéniség volt, s ez az őt körüllengő titokzatosság nagyon vonzotta Brendát, hiszen ő is titkok között élt. A férfi elejtett megjegyzéseiből, egykét említett névből kiderült, hogy New Jerseyben, szülővárosában maffiaszerű üzelmekben vett részt lóversennyel és szerencsejátékokkal kapcsolatban. Halványan célzott arra, hogy rengeteg pénzt szerzett, aztán drága autókra, nőkre költötte, szétszórta az éjszakai életben, ivott és kábszerezett. És lám, most itt ül, egy egyetemvárosban, komoly diákja egy tekintélyes, középnyugati tanintézetnek, aktív tagja fiatalok vallásos szektájának, mert úgy döntött, hogy maga mögött hagyja a sötét múltat, és új életet kezd. Az, hogy megszakított minden kapcsolatot a családjával, arra utalt, hogy nagyon hirtelen és kényszerből kellett távoznia, élete előző színteréről, de Brendát annyira megigézte egyrészt a férfi sötét, titokzatos múltja, másrészt az őszinte igyekezete, hogy megváltozzék, hogy nem is várt részletesebb vallomásokat a titkokról. Végül is, neki is megvolt a rejtegetnivalója.

Természetes, hogy ez a két ember, aki másnak mutatta magát, mint ami volt – törvényen kívül élő férfi a ministránsfiú álruhájában, és a kényszeres evő nő a divatbaba képében – egymásba szeretett – vagyis egymás illuzórikus árnyképének lettek a rabjai. Brenda sorsát megpecsételte, hogy akadt valaki, akinek tetszett az álarc, amit viselt. Most már nem volt más választása, tovább kellett játszania, s immár közelebb ülő közönségnek. Emiatt nőtt benne a feszültség, s a stressz miatt többet evett, többet hányt, többet titkolódzott.

Rudy önmegtartóztatása a dohányzás, ivás és a kábítószer terén addig tartott, amíg meg nem tudta, hogy a családja Kaliforniába költözött. Feltehetőleg azt gondolta, hogy ha elég messze van a múltja színterétől, akkor biztonsággal visszatérhet a családjához és megrögzött szokásaihoz. Felkerekedett hát Brendával együtt, s nyugatra indult. Szinte abban a pillanatban, hogy átlépte az államhatárt, kezdett előtűnni az igazi énje, az, aki Brendával való megismerkedése előtt volt. Brenda álarca mindaddig megmaradt, ameddig Rudy szüleihez nem költöztek. Most, hogy annyian voltak a házban, Brenda nem hányhatott nyugodtan, amikor csak akart. Az evési rohamokat kevésbé lehetett véka alatt tartani, de a helyzet miatt többletfeszültségei gyakoribbá váltak, s Brenda hízni kezdett. Egykettőre felszedett tizenöt kilót, s Rudy gyönyörű, szőke feleségéből hirtelen matrónásan gömbölyödő, egyre terjedelmesebb asszonyság lett. Rudy becsapottnak érezte magát, és dühében eljárt otthonról inni, s olyan nő után kutatott, aki megjelenésével emeli a sajátját, mint ahogy korábban Brenda tette. Elkeseredettségében Brenda még többet evett, s azzal áltatta önmagát is meg Rudyt is, hogy ha önállóan, saját otthonukban élnének, akkor ismét karcsú lenne. Végül meglett a házuk, s természetesen Brenda túlsúlya éppen olyan hirtelen eltűnt, mint ahogy keletkezett, csakhogy Rudy nemigen volt otthon, s így szinte fel sem tűnt neki. Brenda terhes lett, s négy hónap múlva éjszakai magányában elvetélt, míg Rudy másutt járt.

Eddigre Brendában kialakult a meggyőződés, hogy minden az ő hibájából történik. A férfi, aki egykor egészséges volt és boldog, aki ugyanúgy gondolkozott a világról, ahogyan ő, most egészen más embernek mutatkozott. Ezt a férfit nem ismerte, és nem szerette. Veszekedtek a férfi viselkedése és Brenda nyafogása miatt. Brenda próbálta visszafogni magát, a zsörtölődéseit, hogy hátha akkor visszatér hozzá Rudy. Nem így történt. Brenda nem volt kövér, mint az anyja, a férje mégis hűtlen volt, mint az apja. Megrémült attól, hogy nem tudja kézben tartani a saját életét.

Brenda tinédzserkorától kezdve lopott – nem csoportosan elkövetett, kamaszos csínytevésben vett részt, hanem egyedül, a felnőtt világ elleni támadásban, titokban csinálta, s az eltulajdonított tárgyakat ritkán használta, ha egyáltalán megtartotta őket. Rudy-val való boldogtalan házassága idején megint a lopáshoz folyamodott, mintha szimbolikusan így próbálná meg elvenni a világtól, amit az megtagadott tőle: a szeretetet, a támogatást, a megértést, a befogadást. Csakhogy a tolvajlás még jobban elszigetelte a világtól, eggyel több titkot kellett őriznie, s ezáltal a szégyennek és a bűntudatnak újabb forrása támadt az életében. Ismét a külső, a megjelenés vált Brenda legfőbb védekező fegyverévé, ezzel leplezte, hogy valójában megszállott, szorongós, kiürült lelkű, magányos ember. Megint sovány volt, s legfőképpen azért dolgozott, hogy megvehesse magának a hőn vágyott, drága ruhákat. Néhányat modellként be is mutatott, s remélte, Rudy büszke lesz rá. Rudy dicsekedett is manöken feleségével, de egyszer sem vette a fáradságot, hogy elmenjen, és megnézze Brendát a kifutón.

Mivel Brenda Rudytól várta az elismerést, önbizalma megerősítését, a férfi erre való képtelensége amúgy is csekélyke önbizalmát végképp megrendítette. Minél kevesebbet kapott Rudytól, annál jobban függött a tőle. Folytonosan tökéletesítette a megjelenését, de azt érezte, hogy valami rejtélyes vonzerő hiányzik őbelőle, amelyet Rudy feketehajú nőiben látszólag könnyedén fellel. Még jobban igyekezett lefogyni, hiszen, a soványság nála a tökéletesebb külsőt jelentette. A háztartási munkákban is maximalista lett, s hamarosan teljesen lekötötték a különféle mániákus-kényszeres cselekedetek; a takarítás, a lopás, az evés, és a hányás. Mialatt Rudy ivott és nőzött, Brenda késő éjszakáig takarított, s bűntudatosan ugrott be az ágyba, és alvást színlelt, amikor meghallotta a férje kocsiját beállni a garázsba.

Rudyt idegesítette ez a tisztasági mánia, minden este dühösen tönkretette Brenda munkáját, akár korán, akár késő éjjel jött haza. Végül Brenda már alig várta, hogy Rudy kitegye a lábát, s eltüntesse a rendetlenséget. Valóságos megkönnyebbülést érzett, amikor Rudy nekivágott az éjszakának. Az őrület egyre fokozódott.

Az, hogy lefülelték a drogériában, igazi áldásként jött, mert a nyomában fellépő válsághelyzet rákényszerítette, hogy terápiába kezdjen, s szembesüljön azzal, mivé vált az élete. Már hosszú ideje szeretett volna Rudy nélkül élni, de nem tudott megszabadulni attól a kényszeres meggyőződésétől, hogy rendbe hozhatná a kapcsolatukat, ha tökéletesebbé válna. A sors fintora, hogy minél jobban elzárkózott Brenda Rudy elől, az annál jobban járt utána: virágot vitt neki, felhívogatta, bement a munkahelyére, hogy váratlanul koncertjeggyel lepje meg. A kolléganők, akik a férfit most látták először, ebben a szerepében, úgy vélték, Brenda bolond, hogy egy ilyen odaadó, szerető férfit otthagyott. Kétszer reménykedve újrakezdték, de mindannyiszor fájdalmas elválás lett belőle. Brendának rá kellett jönnie, hogy Rudyt csak az érdekli, amit nem kaphat meg. Amint együtt éltek, ismét kezdődött a kicsapongás. A másodszori szakítás után Brenda azt mondta a férfinak, hogy Rudy baja az ivás és a kábítószer. Rudy erre segítséget keresett, hogy bizonyíthassa, nem így van. Két hónapig józan is volt. Újra kibékültek, s amikor pár nappal később kitört köztük a veszekedés, Rudy egész éjjel kimaradt, és ivott. Amikor ez történt, Brenda a terápia segítségével felismerte, milyen csapdába estek mindketten. Rudy tudatosan kavarta az indulatokat kettejük között, hogy ezzel leplezze és igazolja az alkoholtól, a kábítószertől és a nőktől való mániás függőségét. Brenda ugyanakkor arra használta a felszított óriási feszültséget, hogy nyugodtan belemenekülhessen az evésbe, és a többi kényszeres szokásába. Mindketten felhasználták a másikat arra, hogy ne kelljen önmagukkal foglalkozniuk, a saját szenvedélybetegségükkel szembenézniük. Mikor Brenda végül rájött erre, képes volt feladni azt a reménykedését, hogy egyszer boldog lesz a házasságuk.

Brenda gyógyulásának három fő tényezője volt: rendszeresen járt a terápiára, látogatta a hasonló sorsú nők csoportos megbeszéléseit, és végül az önfeladás megkönnyebbülésével csatlakozott a Névtelen Nagyevőkhöz, ahol segítséget és támogatást kapott ahhoz, hogy megküzdjön evési problémájával. Az N. N. csoportban való részvétel volt a leglényegesebb elem a gyógyulásában, s erre szánta el magát a legnehezebben. A kényszeres evés – hányás –éhezés volt a legsúlyosabb, legmélyebben gyökerező baja, az elsődleges betegségforrás. Az étellel kapcsolatos mánia elszívta összes energiáját, amelyet a saját magával és másokkal létesítendő, egészséges kapcsolatokra fordíthatott volna. Ameddig kényszeresen foglalkozott a testsúlyával, a kalória bevitellel, a fogyókúrával és így tovább, semmi érzés nem támadhatott benne más, nem ételnemű dolgok iránt, s mindaddig nem is lehetett őszinte se önmagával, se másokkal.

Amíg minden érzését a beteges evéssel nyomta el, Brenda nem volt képes magával törődni, bölcs döntéseket hozni a saját érdekében, vagy teljesen a saját életét élni. Ehelyett az evés volt az élete, és sokféle szempontból nem is kívánt mást magának. Mert akármennyire keserves volt is az evéssel és a testsúlyával való harc, még mindig kevésbé volt félelmetes, mintha önmagával, a családjával, a férjével küzdött volna meg. Brenda órákra lebontott korlátozást vezetett be az evéssel kapcsolatban, de az elé soha nem állított korlátokat, hogy mások mit tehetnek vele, vagy mondhatnak neki. A gyógyulás érdekében meg kellett határoznia azt a pontot, amelyen túl a többiek már nem léphettek, mert ott már ő volt, mint autonóm személyiség. Azt is meg kellett engednie magának, hogy dühös legyen másokra, ne csak saját magára, ami jellemző állapota volt.

A Névtelen Nagyevők csoportjában Brenda elkezdte gyakorolni az igazmondást – először annyi év után. Hiszen mi értelme lett volna olyanoknak hazudnia, akik megértik a tetteit, s elfogadják őt olyannak, amilyen? A becsületességéért cserébe kapta a sorstársai megértéséből fakadó gyógyító energiát. Ez adta neki az erőt, hogy a nyíltságot terjessze ki a csoporton kívülre, a családjára, barátaira és jövendő partnereire.

Az alkoholista családok gyermekinek szervezett csoport abban segítette, hogy megértse a problémái családi eredetét, ugyanakkor azt is lehetővé tette a számára, hogy szülei kényszeres viselkedésének megértésén túl lássa a hatást, amelyet az ő betegségük rá gyakorolt. Így megtanulta, hogy egészségesebben viszonyuljon hozzájuk.

Rudy újból megházasodott abban a pillanatban, hogy kimondták a válásukat, bár még az esküvője előtti napon is azt mondta Brendának a telefonba, hogy igazán senki más nem kell neki csak Brenda. Ez a beszélgetés még jobban rávilágított arra, hogy Rudy képtelen tartani magát vállalt kötelezettségeihez, hogy kényszeresen menekül a kapcsolattól, amiben éppen van. Vándormadár volt ő is, mint az apja, aki igényelte, hogy legyen otthona és felesége.

Brenda csakhamar ráébredt, hogy jó, ha fizikailag és érzelmileg is távolságot tart a családjától. Két otthoni látogatás elég volt ahhoz, hogy időlegesen visszaessen evési rohama meg a hányás szindrómájához, levonta a tanulságot, hogy egyelőre még nem tudja elviselni a társaságuk okozta feszültséget másképp, csak ha a feszültségoldás régi módszereihez folyamodik.

Most legfőbb célja, hogy egészséges maradjon, de folytonosan rá kell csodálkoznia, mennyire nagy kihívást jelent ez s milyen kevés eszköze van hozzá. Lépésről lépésre kellett megtöltenie az életét: érdekes munkát, barátokat szereznie, hobbikat találnia, s ez lassan ment. Gondosan kerülnie kellett az olyan problémákat, amelyek újjáélesztették volna a régi, őrületbe kergető érzéseket, hiszen nem volt még gyakorlata abban, hogyan lesz boldog, békés, elégedett.

Brenda távolabbra is jár mindkét sorstárs-csoportba, s amikor szükségét érzi egyszer-egyszer, pszichoterápiára is. Ma már nem olyan sovány, mint régen volt, de nem is kövér. – Normális vagyok! – kiáltja vígan, s élvezi, hogy tud nevetni önmagán, noha tudja, hogy soha nem szabadulhat teljesen régi önmagától. Evési rendellenessége életfogytig elkíséri, ezzel együtt kell élnie, de már soha többé nem telepszik rá az egészségére vagy a lelki épségére.

Brenda gyógyulása még elég gyenge lábakon áll. Hosszú időbe telik, amíg újra egészségesnek, jólesően természetesnek érezheti, s nem magára erőltetettnek. Bármely pillanatban megint megtagadhatja önmagát, az érzéseit, ha visszatér a kényszeres evéshez, vagy egy egészségtelen kapcsolatba merül. Mivel ezt tudja, Brenda óvatosan közeledik a férfiakhoz; soha nem beszél meg akkorra randevút, amikor például valamelyik csoport gyűlése van. A gyógyulás nagyon fontos a számára, és semmiképpen nem akarja veszélyeztetni, ahogy fogalmazza: „Sportot űzök abból, hogy semmit ne titkoljak el, hiszen elsősorban ettől lettem olyan beteg.” Ha új férfi bukkan fel a láthatáron, s úgy tűnik, közös lesz az utunk egy darabig, elmondom neki a betegségemet, s azt, hogy milyen fontos szerepet játszanak a csoportos megbeszélések az életemben. Ha nem tudja megemészteni az igazságot, vagy nem érti meg, nos, ez az ő baja, nem az enyém. Többé nem próbálok a fejem tetejére állni, hogy elnyerjem egy férfi tetszését. Ma már egészen más fontos, mint azelőtt. Első a gyógyulásom. Máskülönben nyújtani sem tudok semmit a másik embernek."

MEGHALNI
A SZERELEMÉRT

             Végső soron mindannyian tele vagyunk rémülettel. Ha azért házasodunk,
  hogy eltüntessük a rettegést, csak azt tesszük, hogy a félelmünket házasítjuk valaki máséhoz;
      s a két rettenet uralja a házasságot, miközben mi elvérzünk, s ezt nevezzük szerelemnek.

                                                                     Michael Ventura: Árnyjáték a házassági zónában

Felhúzott vállal, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Átvetett lábát gyorsan előre-hátra hintáztatta, s időnként szinte ki is rúgott vele. Mereven előrehajolva ült a váróban, s a világ egyik legszebb panorámája tárult eléje az ablakból: Santa Barbara piros cseréptetői kék és bíborszín hegyekre kúsztak az óceán fölött, de ez a lágy, arannyal és rózsaszínnel átitatott spanyolos béke, csöppet sem tükröződött Margó arcán. Úgy festett, mint aki siet valahova, így is volt.

Amikor intettem, hogy ő következik, gyorsan kopogó léptekkel masírozott be a szobámba. Leült, de megint csak a szék szélére, s keményen a szemembe nézett: – Mi a biztosítéka, hogy tud segíteni rajtam? Még sose csináltam ezt, nem beszéltem senkinek az életemről. Honnan tudjam, hogy megéri a pénzt és a ráfordított időt?

Tudtam, hogy ezzel azt is kérdi: „Honnan tudjam, hogy törődik velem, hogy megbízhatom magában, ha elmondom, valójában ki vagyok?" Próbáltam mindkét fajta kérdésre válaszolni. – A terápia idő és pénz. De senki nem jön el úgy az első beszélgetésre, hogy ne élne át valami nagyon félelmetes vagy fájdalmas dolgot, olyasmit, amivel hiába vette fel a harcot, nem sikerült leküzdenie. Senki nem ugrik be csak úgy egy pszichológushoz. Biztos vagyok benne, hogy ön is jól megfontolta, mielőtt eljött.

A megállapításom pontossága kissé mintha feloldotta volna. Apró sóhajjal hátradőlt a székben.

– Talán már tizenöt évvel ezelőtt meg kellett volna tennem, "vagy még azelőtt, de hát honnan tudhattam volna, hogy segítségre szorulok? Azt hittem, minden rendben van velem. És tulajdonképpen így is volt – és még mindig így is van. Jó állásom van, szépen keresek, mint közjegyző. – Elhallgatott egy pillanatra, majd tűnődőbben folytatta: – Néha úgy tűnik, mintha két életem lenne. Elmegyek dolgozni, okos vagyok, hatékony és megbecsülnek. Az emberek tanácsokat kérnek tőlem, sok felelősséggel felruháznak, felnőttnek, erősnek és magabiztosnak érzem magam. – Margó felnézett a mennyezetre, s nyelt egyet, hogy uralkodjon a hangján. –Aztán hazamegyek, s az egész olyan, mint egy hosszú, rossz regény. Olyan rossz, hogy könyvben nem is olvasnám el. Tudja,olyan zűrös. De ez van, ebben élek. Már négyszer férjhez mentem, pedig még csak harmincöt vagyok. Csak?! Úristen, néha olyan öregnek érzem magam! Félek, hogy már soha nem szedem rendbe az életemet, hogy már késő lesz. Már nem vagyok olyan, mint régen, s olyan csinos se. Félek hogy senkinek nem fogok kelleni, hogy nincs több esélyem az életben, s most már örökké egyedül maradok. – A hangjából kicsendülő aggodalom szinkronban volt aggódó szemöldökráncolásával. Néhányat nyelt, és pislogott. – Nem is tudnám megmondani, melyik házasságom volt a legrosszabb. Mindegyik katasztrofális volt, csak másképpen.

– Az első férjemmel húszéves koromban házasodtunk össze. Tudtam az elejétől kezdve, hogy zabolátlan. Már a házasságunk előtt is megcsalt, utána js. Azt hittem, a házasság megváltoztatja. Nem így volt. Amikor megszületett a lányunk, arra számítottam, hogy lehiggad, de éppen az ellenkezője történt. Még kevesebbet volt otthon. Ha otthon volt, gonoszul viselkedett. Azzal megbirkóztam, ha velem ordított, de amikor a kislányt kezdte szíre-szóra megbüntetni, akkor közbeléptem. Amikor láttam, hogy hiába minden, akkor otthagytam a gyerekkel együtt. Nem volt könnyű, mert a kislány még csepp volt, s állást is kellett találnom. Soha nem kaptam tőle egy fillér támogatást sem, s annyira féltem tőle, hogy inkább nem is kényszerítettem ki belőle hivatalos úton. A szüleimhez nem mehettem vissza, mert az ugyanolyan lett volna, mint a házasságom. Az anyám rengeteg bántást eltűrt az apámtól, szidalmat és verést egyaránt, mint ahogy mi, gyerekek is. Amikor nagyobb lettem, mindig elszöktem otthonról. Végül olyannyira, hogy férjhez mentem, csak hogy kikerüljek onnan, úgyhogy semmi szín alatt sem akartam visszamenni.

– Két évig gyűjtöttem a bátorságot az elköltözésem után, hogy elváljak az első férjemtől. Addig valahogy nem tudtam megtenni, amíg nem volt új partnerem. Az ügyvéd, aki intézte a válást, lett a második férjem. Jóval idősebb volt nálam, ő is elvált nem sokkal korábban. Nemigen voltam szerelmes belé, de az akartam lenni, s úgy gondoltam, végre itt van valaki, aki gondját viseli Autumnak és nekem. Sokat beszélt arról, hogy szeretné újrakezdeni az életét, s olyannal családot alapítani, akit igazán szeret. Hízelgett nekem, hogy rólam így gondolkodik. A válás kimondása utáni napon hozzámentem. Biztosra vettem, hogy minden rendben lesz. Beadtam a kislányt egy jó óvodába, és folytattam a tanulmányaimat. A délutánt együtt töltöttem a lányommal, aztán vacsorát főztem, és elmentem az esti iskolába. Dwayne maradt esténként a gyerekkel, otthon dolgozott a jogi ügyein. Egyik reggel, amikor kettesben voltam a kislányommal, ő olyasmit mondott, amiből rájöttem, hogy valami iszonyú, szexuális jellegű dolog folyik közte és Dwayne között. Akkor már azt is gyanítottam, hogy terhes vagyok, de másnapig vártam, úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Miután Dwayne következő nap elment dolgozni, bepakoltam, ami befért a dolgaimból a kocsiba, és elmentünk. írtam neki egy levelet, említettem, hogy mit hallottam a gyerektől, s figyelmeztettem, ne jöjjön utánunk, mert akkor nagydobra verem, amit csinált. Annyira féltem attól, hogy ránk talál, és visszakényszerít, hogy arra gondoltam, ha terhes lennék is, nem szólok neki. inkább semmit nem kérek tőle. Csak azt akartam, hogy békén hagyjon.

– Persze kiderítette, hol vagyunk, és küldött egy levelet, amelyben szót sem ejtett a kislányról. Ehelyett engem vádolt, hogy hideg és közönyös voltam vele, mindig egyedül hagytam az iskola miatt. Nagyon sokáig bűntudatom volt. úgy éreztem, én vagyok az oka annak, ami történt. Hiszen én csak a lányom biztonságára gondolva tettem mindent, s lám, éppen ezzel hoztam szörnyű helyzetbe. – Margó arcán keserves kifejezés jelent meg, ahogy ezekre az időkre emlékezett.

– Szerencsére olyan házban béreltem szobát, ahol egy másik fiatal anya is lakott. Nagyon sokban hasonlítottunk: ő is túl fiatalon ment férjhez, s a gyerekkora is boldogtalan volt. Az apáink is hasonszőrűek voltak, meg a férjeink is. Neki ugyan csak egy ex–férje volt. – Margó megcsóválta a fejét, s folytatta: – Sokszor vigyáztunk egymás gyerekére, s így mindketten tanulhattunk, s szórakozni is járhattunk. Sokkal szabadabbnak éreztem magam, mint azelőtt bármikor, noha újra terhes voltam. Dwayne még mindig nem tudta, s én azután sem közöltem vele. Ismertem a történeteit arról, hogyan tud jogilag kellemetlenséget okozni másoknak, s nem akartam, hogy velem is kellemetlenkedjen. Hallani sem akartam róla. Azelőtt, ha ilyesmiről beszélt, erősnek láttam, de ekkor már csak féltem tőle.

– Susie, a barátnőm segédkezett nekem, mikor otthon megszültem a második lányomat, Carlát. Őrültségnek hangzik, de ez volt életem legszebb időszaka. Szegények voltunk, tanultunk, dolgoztunk, felvigyáztunk a gyerekeinkre, olcsó boltokban ruhákat vettünk, meg leértékelt élelmiszert. De a magunk módján szabadok voltunk. – Margó megvonta a vállát. – Mégis valahogy elfogott a nyugtalanság. Férfit akartam az életembe. Még reménykedtem, hogy jön valaki, aki olyanná változtatja az életemet, amilyenné szeretném. Még mindig így gondolom. Ezért vagyok itt. Meg akarom tanulni, hogyan találhatok olyat magamnak, aki nekem jó lenne. Eddig nem volt szerencsém.

Margó feszült, még mindig csinos, de nagyon vékony arcával kérlelően nézett rám. Tudnék–e segíteni, hogy megtalálja és megtartsa magának a Herceget? Ez a kérdés ült az arcán, ezért jött terápiára.

Tovább mesélte a történetét. A házassági körhintában a következő partnere Giorgio volt, aki nyitott fehér Mercedes Benzzel furikázott, s abból élt, hogy kokainnal látta el Montecito leggazdagabb embereit. Az élet Giorgióval az elejétől fogva egy nagy tengerparti száguldás volt, s Margó csakhamar nem tudott különbséget tenni: mi hat rá inkább – a drog, amelyet korlátlanul megkapott, vagy a kapcsolat ezzel a sötét hajú, veszélyes férfival. Az életet hirtelen felgyorsult, s izgalmas lett. Ugyanakkor testileg–lelkileg megviselte. A türelme megcsappant. A gyerekeit minden apróság miatt megszidta. Gyakorta veszekedtek Giorgióval, s ez néha verekedésben végződött. Miután állandóan panaszkodott a szobatársnőjének, Susie-nak a férfi felelőtlenségéről, hűtlenkedéseiről és törvénytelen tranzakcióiról, a barátnője – Margó legnagyobb megdöbbenésére – ultimátumot intézett hozzá: vagy szakít Giorgióval, vagy kiköltözik a házból. Susie-nak elege volt. Nem hallgathatja, nézheti ezt tovább – ez nem jó se Margónak, se a gyerekeknek. A felpaprikázott Margó egyenesen Giorgio karjaiba repült. A férfi engedte, hogy a lányaival a házába költözzék, ahol ügyletei többségét bonyolította. Persze abban állapodtak meg, hogy csak átmeneti időre. Nemsokára Giorgiót letartóztatták kábítószer kereskedelem vádjával. A tárgyalás előtt ő és Margó összeházasodtak, bár addigra szinte már minden beszélgetésük heves veszekedésbe torkollott.

Margó azzal indokolta a döntését, hogy harmadszor is férjhez ment, hogy Giorgio mindenáron ezt kívánta, mert így Margót nem idézhették be tanúnak ellene. Különben Margó alighanem tanúskodott volna, egyrészt kapcsolatuk elmérgesedett volta, másrészt az ügyész buldog–szívóssága miatt. A házasságkötés után a hálátlan Giorgio véget vetett a házaséletüknek, mondván, hogy csapdában érzi magát. A házasságot később érvénytelenítették, de csak aztán, hogy Margó találkozott a negyedik férfival, aki négy évvel fiatalabb volt nála, és még sosem dolgozott, mert örökké tanult valahol. Margó elhitette magával, hogy ez az elszánt diák éppen őneki való a Giorgióval való katasztrofális kapcsolata után. Egyébként is már rettegett az egyedülléttől. Margó dolgozott, mindkettejüket eltartotta, amíg a férfi nem csatlakozott egy vallásos kommunához. A negyedik házassága idején Margó jelentékeny örökséghez jutott, s úgy intézte, hogy a pénzhez a férj is hozzányúlhasson. Azt remélte, hogy ezzel a gesztussal bizonyítja hűségét, bizalmát és szerelmét (amelyet a férfi állandóan kétségbevont). A férj a pénz nagy részét a kommunának juttatta, aztán kijelentette, hogy többé nem kíván Margóval házasságban élni, s azt sem akarja, hogy Margó is a szektához csatlakozzék. A férfi a házasságuk kudarcáért Margót okolta, jobban mondva a nő „világias" felfogását.

Margóban mély sebeket hagyott mindez – mégis kétségbeesetten vágyott egy ötödikkel való találkozásra. Úgy érezte, most már biztosan révbe jut, csak találja meg végre a megfelelőt. Amikor eljött a terápiára, nyúzott volt, a szemei alatt mély karikák. Fél, mondta, hogy megcsúnyulva már nem tud vonzani senkit. Fogalma sem volt arról, hogy egész életében lehetetlen alakokhoz kötötte a sorsát, olyanokhoz, akikben nem bízott, s akiket még csak nem is szeretett. Bár elismerte, hogy addig nem volt szerencséje a férjei kiválasztásában, nem volt tisztában vele, hogy a saját szükségletei miképpen ásták meg neki a csapdát mindegyik házassága során.

Margó állapota ijesztő volt. Soványsága mellett (a gyomorfekélye szenvedéssé tett a számára minden étkezést, amikor véletlenül volt étvágya) több idegességre utaló tünetet lehetett felfedezni rajta. Sápadt volt (igen, mondta, valóban vérszegény), a körmei tövig rágva, a haja száraz, fénytelen. Elmondta, hogy ekcémás, hasmenése van és nem tud aludni. Korához képest a vérnyomása túl magas volt, viszont ijesztő erőtlenség áradt belőle.

– Néha felkelni alig tudok, hogy dolgozni menjek. Már kivettem az összes betegszabadságomat, hogy otthon maradhassak sírni. Ha a lányaim otthon vannak, akkor bűntudatot ébreszt bennem a sírás. Megkönnyebbülés, ha olyankor tehetem, amikor iskolában vannak. Igazán nem tudom, meddig bírom még így…

Beszámolt róla, hogy mindkét gyereknek problémái vannak az iskolában – a közösségi élet és a tanulás terén egyaránt. Otthon állandóan marták egymást, s az anyjuknak nem volt sok türelme hozzájuk. Margó gyakorta nyúlt kokainhoz, hogy – ahogy Giorgio idejében megszokta – feldobja magát. Csakhogy most ezeket a „repüléseket" már se anyagilag, se fizikailag nem nagyon bírta.

Mindez azonban eltörpült Margó szemében ama tény mellett, hogy egyedül van. Tinédzser kora óta nem volt még férfi nélkül. Gyermekként az apjával harcolt, felnőttként így, vagy úgy, de minden férfival, akivel összekerült. Negyedik hónapja volt magányos, s az addigi nyomorúságos tapasztalatai elvették a kedvét a férfivadászattól, épp annyira, amennyire nem fűlt a foga a magányossághoz sem.

Sok nő a nyomorúságos anyagi viszonyai miatt érzi úgy, férfira van szüksége, a férfi támogatására, de Margónál nem ez volt a helyzet. Jól fizető állása volt, szerette a munkáját. A négy férj közül egyik sem támogatta se őt, se a gyerekeit. A férfi iránti vágya másból fakadt. A kapcsolatok, jobban mondva a rossz kapcsolatok megszállottja volt.

A családjában az anyja, a testvérei és ő maga is bántalmakat szenvedett el. Anyagi gondjaik voltak, létbizonytalanságban éltek és szenvedtek. A gyermekkor traumái mély nyomot hagytak Margó lelkében.

Először is Margó komolyan hajlamos volt a súlyos depresszióra, ami hasonló sorsú nők esetében gyakori. Furcsamód, éppen a depresszió miatt, és amiatt, hogy mindegyik partnerével eljátszhatta az ismerős szerepeket, Margó a beteges karakterekhez vonzódott: az agresszívekhez, a kiszámíthatatlanokhoz, a felelőtlenekhez vagy a közönyösökhöz. Az effajta kapcsolatokban bőven akadt veszekedés, sőt verekedés, heves szakítás és összebékülés –közben pedig feszült és szorongó várakozás. Anyagi gondok is előfordultak, sőt: összetűzés a törvénnyel. Csupa dráma. Csupa káosz. Csupa izgalom. Serkentő, felvillanyozó izgalom.

Már elsorolni is fárasztó, nem? Hosszútávon valóban fárasztó, de mint a kokain vagy más erős ajzószer esetében, egy időre ezek a kapcsolatok menekülést jelentenek, a figyelem elterelését, s minden bizonnyal hatékonyan elfödik a depressziót. Hiszen szinte lehetetlen depresszióba süllyedni, ha nagyon izgatottak vagyunk, akár pozitív, akár negatív töltetű is ez az ajzott állapot, mert a felszabaduló, nagy mennyiségű adrenalin „feldob". De ha túl sokáig vagyunk túl erős izgalmaknak kitéve, akkor a testünk kimerevül, megszűnik reagálni az ingerekre, s a végén még mélyebb depresszióba süppedünk, mint korábban, csakhogy most nem csak lelki, hanem testi alapon is. (Kétféle depresszió létezik: az exogén és az endogén. Az exogén depressziót külső események váltják ki, szorosan kötődik például a gyászhoz, a bánathoz. Az endogén változat a test nem megfelelő biokémiai működéséből fakad, s ágy tűnik, genetikai kapocs van közte meg a kényszeres evés és/vagy az alkoholfogyasztás, kábítószerezés között. Valójában e szenvedélybetegségek mindegyike ugyanannak vagy hasonló típusú biokémiai rendellenességnek a különféle megnyilvánulása lehet.) Mint annyi Margo-féle nő, aki súlyos és/vagy hosszan tartó gyermekkori szenvedésen, érzelmi feszültségen esett át, (és talán örökölt is depresszióra való testi hajlamot alkoholista, vagy más módon biokémiailag „defektes" szülőtől) már alapvetően, alkatilag depressziós, amikor még el sem kezdte tinédzserként vagy felnőttként a szerelmi életét. Az ilyen nők ösztönösen kereshetik azt a nehéz és viharos kapcsolatból fakadó stimuláló erőt, amely mirigyeiket fokozott adrenalin kibocsátásra Ösztökélik –s ez hasonlatos ahhoz, mint amikor egy fáradt, túlhajszolt lovat korbácsolnak, hogy még néhány kilométert kisajtoljanak szegény párából. Általában ezért süllyed az ilyen típusú nő depresszióba, amikor az ajzószerként működő, egészségtelen kapcsolat megszűnik vagy szakítással, vagy pedig azért, mert a férfi gyógyulni kezd, s partneréhez egyszeriben egészségesebben viszonyul. Ha a nő férfi nélkül marad, vagy megpróbálja újraéleszteni a halott kapcsolatot, vagy rémüli igyekezettel más férfi után kutat, akire összpontosíthatná a figyelmét, mert annyira szüksége van a férfi rá gyakorolt, ösztönző hatására. Ha netán a partner elkezdi egészségesebb alapállásból felvenni a harcot a saját problémáival, akkor a nő hirtelen más után kezdhet vágyakozni, aki izgalmasabb, ösztökélőbb a számára, aki lehetővé teszi, hogy ne kelljen a saját érzelmeivel, problémáival szembesülnie.

A párhuzam a kábítószer élvezettel és megvonással itt is nyilvánvaló. Kizárandó a saját érzéseit, a nő szó szerint „elkábítja" magát a férfival, számára a férfi a menekülést nyújtó szer. A gyógyuláshoz a nőnek támogatásra, lelki támaszra van szüksége, hogy merjen egyedül maradni, s engedje a fájdalmas érzéseket felszínre jönni. Ekkorra már testileg-lelkileg szüksége van a gyógyulásra. Nem túlzás, ha ezt a folyamatot ahhoz hasonlítjuk, amikor egy kábítószeres egyik napról a másikra leszokik. A fellépő kín, a félelem, a rossz érzések ugyanolyan nagyságrendűek, s a vágy is éppolyan kínzó, hogy találjon egy újabb férfit, mint egy adag kábítószer csábítása.

A kapcsolatait kábítószerként használó nő éppoly hevesen tagadja a tényeket, mint a kémiai szerek rabjai, s benne is ugyanakkora félelem és ellenállás él az iránt, hogy feladja megszállottságát, a férfiakkal való viszonyának heves, érzelmileg viharos természetét. Ha viszont finoman, de állhatatosan szembesítik öt a valósággal, akkor általában valamilyen szinten ráébred kábító kapcsolatainak fogva tartó erejére, s felismeri, hogy olyan örvénybe került, amely őt már régen magával sodorta.

A gyógyuláshoz vezető első lépés az, hogy segítsünk az ilyen nőnek felismerni, hogy mint minden szenvedélybeteg, ő is betegségi folyamaton esik át, amely azonosítható, amely kezelés nélkül elhatalmasodik, s amely speciális kezeléssel kedvezően befolyásolható. Meg kell tudnia, hogy fájdalom és a meddő kapcsolatok jól ismert részletei rabként tartják fogva, s hogy ez a betegség sok, nagyon sok nőt érint, s a gyökerei a gyermekkori rendezetlen érzelmi viszonyokból erednek.

Arra várni, hogy egy Margo-féle nő magától rájön, hogy ő megszállottan szeret, hogy a betegsége egyre rosszabbodik, s végül akár az életét is követelheti, nos, ez éppolyan helytelen volna, mint bármely más betegség tünetet meghallgatván a pácienstől elvárni, hogy adja meg saját diagnózisát és javasoljon kezelést is. Még pontosabban fogalmazva: Margó ugyanakkora valószínűséggel mondhatna saját esetéről, az ezzel járó valóságmegtagadás ellenében diagnózist, amennyire ez egy hasonlóan súlyos állapotban lévő alkoholistától volna elvárható. Egyikük sem gyógyulhat meg egyedül, vagy pusztán egy doktor, terapeuta segítsége révén, mivel a gyógyulásuk érdekében fel kell hagyniuk a látszólag megkönnyebbülést hozó tevékenységükkel.

A terápia önmagában még nem ad elég biztonságot ahhoz, hogy az alkoholista, vagy férfiak rabja megszabadulhasson a függőségétől általa. Ha egy szenvedélybeteg megpróbál leszokni, az életében hirtelen nagy űr keletkezik – s a vakum túl nagy ahhoz, hogy azt heti egy–két óra a pszichológus rendelőjében kitölthetné. Az elvonási tünetek nyomában fellépő hatalmas szorongás miatt –legyen bár a függőség szerhez vagy személyhez kötött – elengedhetetlen, hogy a beteg bármikor támaszt, biztonságot, megértést találhasson a maga számára. És ezt leginkább a hasonszőrűektől kaphatja meg, akik maguk is átestek a sok kínnal járó időszakon.

 

A hagyományos terápia másik kudarclehetősége abban rejlik, ha bármilyen természetű, a szenvedélybetegséget gyakran csak tünetként értékelik ahelyett, hogy elsődleges betegségforrásnak tekintenék, melyből ki kell gyógyítani a beteget, mielőtt bármilyen más terápia folytatódhatna. Legtöbbször azonban a beteg továbbra is élhet a szenvedélyének, miközben a terápia arra irányul, hogy felderítsék a viselkedés „okait”. Ez a megközelítés hátráltatja a gyógyulást, legtöbbször teljesen eredménytelen. Mire valaki alkoholistává válik, az elsődleges problémája már az alkohollal van, s először ezzel az állapottal kell foglalkozni. Vagyis, az ivásról le kell szokni, mert enélkül a beteg élete egyéb szempontokból sem javulhat, s a beteg élete csak ezt követően javulhat más szempontokból is. Ha az iszákosság mély lelki okait kutatjuk abban a reményben, hogy az ok felderítése egyben megszünteti a szenvedélyt, nem érünk el semmit. Az ivás „oka" az, hogy az illető alkoholbeteg, alkoholista. Csak abban az esetben van esély a gyógyulásra, ha egyenesen ezzel a betegséggel kezdünk foglalkozni

A megszállottan szerető nők esetében az elsődleges betegséget a fájdalomhoz és a meddő, de ismerős érzelmi viszonyhoz való megrögzött kötődés jelenti. Igaz, hogy ez gyerekkorig visszanyúló beidegződéseken alapul, de okvetlenül szükséges, hogy a nő elsősorban a jelenlegi megrögzöttségeivel foglalkozzék, másként nem indulhat meg a gyógyulás útján. Nem számít, mennyire beteg, kegyetlen vagy gyámoltalan a partnere, neki, éppúgy, mint orvosának vagy pszichiáterének, meg kell értenie, hogy az ő, saját betegségét jelzi minden kísérlet arra, hogy megváltoztassa, irányítsa vagy felelőssé tegye a férfit, valamint hogy abba kell e kísérleteket hagynia, s csak azután fog élete más területen is jobbá válni. A nőnek is csak önmagával van joga foglalkoznia. A következő fejezetben sorra vesszük mindazokat a lépéseket, amelyeket egy megszállottan partneréhez kötődő nőnek meg kell tennie a gyógyulása érdekében.

Az alábbi táblázat, amely a szenvedélybeteg és gyógyuló alkoholista valamint a megszállottan szerető nő jellegzetességeit ábrázolja, rávilágít, mennyi a párhuzamosság a két betegség esetében, akár az aktív fázist, akár a gyógyulási szakaszt figyelembe véve. A táblázatból az már kevésbé derül ki, mennyire hasonló az a küzdelem, amelyet bármelyik betegségben szenvedő folytat a gyógyulásért. A kapcsolati függőségből (vagy megszállott szerelemből) éppoly nehéz kilábalni, mint kigyógyulni az alkoholizmusból. Bármely betegségben szenvedő számára a gyógyulás maga jelentheti az életben maradást.

Jellegzetességek a szenvedélybetegség időszakában

Alkoholisták	Kapcsolati függőségben szenvedő nők
alkoholfüggőség	a kapcsolattól való függés
a probléma kicsinyítése	a probléma kicsinyítése
hazugság az elfogyasztott alkohol mennyiségének eltitkolására	hazugságok a partnerkapcsolat milyenségének elleplezésére
az emberek kerülése az iszákosság rejtegetése céljából	az emberek kerülése a partnerkapcsolatból eredő problémák rejtegetése céljából
ismételt kísérletek a szenvedély kézben tartására	ismételt kísérletek a kapcsolat kézben tartására
érthetetlen hangulati hullámzások	érthetetlen hangulati hullámzások
düh, depresszió, bűntudat	düh, depresszió, bűntudat
keserűség	keserűség
ésszerűtlen cselekedetek	ésszerűtlen cselekedetek
részegségből fakadó balesetek	figyelmetlenségből fakadó balesetek
önutálat/önigazolás	önutálat/önigazolás
alkohol előidézte testi bajok	érzelmi feszültségekből fakadó testi bajok

A gyógyulási folyamat jellegzetességei

Alkoholisták	Kapcsolati függőségben szenvedő nők
a betegség legyűrésére való képtelenség beismerése	a betegség legyűrésére való képtelenség beismerése
a felelősség áthárításának megszűnése	a felelősség áthárításának megszűnése
önmagára figyelés, a felelősség vállalása saját tettekért	önmagára figyelés, a felelősség vállalása saját tettekért
a hasonszőrűek segítségének az igénylése	a hasonszőrűek segítségének az igénylése
az elfojtás helyett szembesülés a belső érzésekkel	az elfojtás helyett szembesülés a belső érzésekkel
megfelelő baráti kör kiépítése, egészséges érdeklődés kialakítása	megfelelő baráti kör kiépítése, egészséges érdeklődés kialakítása

Ha valóban betegek vagyunk, a gyógyulásunkhoz általában elengedhetetlen a betegség folyamatának pontos meghatározása, különben nem adható megfelelő kezelés. Ha szakemberhez fordulunk, az ő felelőssége irántunk részben abból áll, hogy fölismerje a különféle elterjedt rendellenességekre utaló jeleket, tüneteket, következésképpen fölismerje a betegségünket, és annak megfelelően kezeljen bennünket a lehető legjobb módszerekkel.

Bizonyítani szeretném, hogy jogosan sorolom a megszállott szerelmet/szeretetet a betegségek közé. Nem könnyű elfogadni ezt az elméletet, de legalább annyit akarok elérni, hogy az Olvasó felismerje az erős analógiát, hasonlatosságot az alkoholbetegség, tehát egy szertől való függőség, és aközött a betegség között, amely a megszállottan szerető, a férfiakhoz rabként kötődő nők esetében fordul elő. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy az ilyen nőket érintő probléma, nem betegséghez hasonlatos, hanem önmagában betegség, amely külön vizsgálatot és külön kezelést igényel.

Először is nézzük meg, szó szerint mit jelent a „betegség" fogalma: A betegség az egészségtől való bármilyen eltérést jelent, amelynek jellegzetes és elhatalmasodó tünetei vannak, s ezek a tünetek az érintetteknél azonosíthatóak, akik a kezelés meghatározott módozataira reagálhatnak kedvezően.

Ez a meghatározás nem mondja ki, hogy a betegséget bizonyos vírus, mikroba vagy egyéb fizikai tényező okozza, csak azt, hogy a betegség áldozata arra a betegségre jellemző, felismerhető és megjósolható módon egyre betegebbé válik, és még annyit állít, hogy bizonyos megfelelő beavatkozásokkal a gyógyulás elérhető.

Mindazonáltal sok orvosnak nehezére esik alkalmazni ezt az elvet akkor, amikor a korai és a középső szakaszban a betegség még inkább a viselkedés terén nyilvánul meg, nem annyira testi elváltozásokban. Ez az oka, amiért az orvosok gyakorta nem ismerik fel az alkoholizmust, hacsak a szenvedő alany nincs már az utolsó fázisban, amikor a testi romlás nyilvánvaló.

Ennél még nehezebb betegségként felismerni a megszállott érzelmi függőséget, hiszen a szenvedély nem kémiai szerhez, hanem egy másik személyhez kötődik. De a legnagyobb akadálya e patologikus, kezelést igénylő állapot felismerésének az, hogy az orvosok, pszichológusok, s mindenki más mélyen hisz bizonyos dolgokban, amelyek a nők és a szerelem viszonyát illetik. Mi valamennyien hajlamosak vagyunk arra a nézetre, hogy a szenvedés az igaz szerelem jele, s a szenvedés elutasítása önzésen alapul. Úgy gondoljuk, ha egy férfinak problémái vannak, akkor a nőnek kötelessége segíteni őt, hogy megváltozhassék. Ez a beállítottság mindkét betegség elterjedését segíti – az alkoholizmust éppúgy, mint a megszállott szerelmi szenvedélyét.

Korai formában mindkét rendellenesség kevéssé feltűnő. Amikor már nyilvánvaló, hogy valami végzetes folyamat zajlik, akkor viszont nagy a kísértés, hogy a fizikai elváltozásokat kezeljék: az alkoholista máját vagy hasnyálmirigyét, a kapcsolati függőségben élő nő idegességét vagy magas vérnyomását – anélkül, hogy pontosan felmérnék, mi is valójában a helyzet. Nagyon fontos, hogy az említett „tüneteket" a betegség teljes folyamatában értékeljék, amely lényegében létrehozta ezeket a tüneteket, s fontos, hogy időben lehetőleg minél korábban felismerjék ezeket a betegségeket, hogy megállíthassák a testi-lelki romlást.

Az alábbi táblázatok világosan mutatják, mennyire párhuzamos az alkoholbetegség és a kapcsolati függőség, mint betegség fejlődési görbéje. Leolvasható, hogy a szenvedélybetegség – legyen bár valaki agykárosító szerek vagy boldogtalan partnerkapcsolat rabja – végül hogyan hat ki mind rombolóbb módon a beteg életének minden területére. A hatások az érzelemvilágból áttevődnek a fizikum birodalmába, másokat is érintenek (gyerekeket, szomszédokat, barátokat, kollégákat), de ezen túlmenően a kapcsolati függőségben szenvedő nő életében egyéb betegségek is megjelennek, például a kényszeres evés, a kleptománia vagy a munkamánia. A táblázatok az alkoholbeteg és a megszállottan szerető párhuzamosan futó gyógyulási görbéit is feltüntetik. Hozzá kell tegyem, hogy az alkoholizmus betegségi és gyógyulási görbéje inkább férfiakra, míg a kapcsolati függőség betegségi és gyógyulási görbéje inkább nőkre vonatkozik. A nemek szerinti eltérés azonban csekély; a két görbe összehasonlításával ez felmérhető lenne, de eme részletek már nem tartoznak e könyv keretei közé. A fő feladatunk az, hogy a lehető legtisztábban lássuk: hogyan válik beteggé egy megszállottan szerető nő, és hogyan lábalhat ki az állapotából.

Ne feledjük, hogy Margó történetét nem a görbe szabta meg, s fordítva: a görbe sem úgy készült, hogy az ő sorsát tükrözze. Margó több partnerrel ment végig a betegségnek ugyanazon fázisain, amelyen egy másik nő esetleg csak egyetlen partnerrel esett át. Ha a kapcsolati függőség, a megszállott szerelem hasonló az alkoholizmushoz, akkor a lépcsőfokai ugyanágy meghatározhatók, a kifejlődése előre látható.

A következő fejezetben részletesen áttekintjük a gyógyulási görbét, de először gyorsan vizsgáljuk meg a kapcsolati függőség jelenlétét és elhatalmasodását ábrázoló táblázatban feltüntetett érzelmeket, viselkedésmódokat.

Mint ahogy azt a könyvben idézett történetek is bizonyítják, a megszállottan szerető nők olyan családból származnak, ahol gyermekkorukban magányosak, elszigeteltek voltak, vagy semmi szeretetet nem kaptak, vagy irreálisan nagy felelősséget kellett viselniük a vállukon, s ezért túlzottan gondoskodókká, önfeláldozókká váltak. Esetleg rémisztő zűrzavar uralkodott a családban, s ezért kifejlődött bennük az elsöprő igény, hogy a körülöttük lévőket irányítsák, s uralják a helyzeteket is, amelyekbe kerülnek. Ebből természetesen következik, hogy egy gondoskodásra vagy uralkodásra (esetleg mindkettőre) vágyakozó nőnek olyan partnert kell találnia, aki legalábbis megengedi, ha nem elvárja ezt a fajta viselkedést a nőtől. Tehát a nő minden esetben olyan férfival kezd kapcsolatot, aki az élet legalább egy fontos területén tehetetlen vagy felelőtlen, és nyilvánvaló igénye van arra, hogy a nő segítse, gondozza, irányítsa őt. Ezután megkezdődik a nő küzdelme azért, hogy megpróbálja a férfit megváltoztatni a szerelme ereje által.

Itt, a kezdeteknél előrevetíti árnyát a kapcsolat későbbi őrülete, hiszen a nő már most kezdi megtagadni a valóságot, a kapcsolat valódi jellegét. Ne feledjük; ez a tagadás ösztönös, öntudatlan, akaratlan. A nő arról álmodik, milyen lesz majd a jövő, s azon való buzgólkodása, hogy megvalósítsa célját, elhomályosítja előtte a valós helyzetet. Minden kudarc, csalódás, árulás vagy a feledés süllyesztőjébe kerül, vagy „észérvekkel" magyarázza ki a nő: „Nem úgy gondolta." „Nem az ő hibája." És így tovább – a megszállottan szerető nő raktárában garmadával található hasonló mentség, amelyet betegségének ebben a fázisában használ partnere és a kapcsolatuk védelmére.

Miközben a férfi csalódást okoz a nőnek, cserben hagyja, ő egyre jobban függ érzelmileg a partnerétől. Ez azért van, mert a nő már minden erejét a férfira összpontosítja, a problémáira, a jólétére, s ami talán a legfontosabb: a férfi őhozzá kapcsolódó érzéseire. Ahogy azon fáradozik, hogy megváltoztassa a férfit, az energiája jó részét elhasználja. Hamarosan a férfi válik az életében minden jó forrásává. Ha az együttlét vele nem öröm, akkor a nő részegségbe vagy kábulatba vezeti a férfit vagy saját magát, hogy mégis jó legyen. A nő nem keres másutt érzelmi kielégülést. Túlságosan lefoglalja a munka, hogy a kapcsolatot működőképessé tegye. Meg van győződve róla, hogy ha a férfit boldoggá teszi, akkor az jobban bánik majd vele, s ő is boldog lehet. Az igyekezetben a nő a férfi gondos őrangyalává válik. Valahányszor a férfi ingerült, a nő saját kudarcának érzi, s bűntudata van – bűntudata a férfi boldogtalansága miatt, amelyet ő nem tudott eloszlatni, a férfi tökéletlenségei miatt, amelyeket ő nem tudott megjavítani. De leginkább a saját boldogsága miatt érez bűntudatot. A tagadás azt mondatja vele, hogy a férfival nincs semmi probléma, tehát az egész az ő hibája.

Elkeseredésében, amelyet – szerinte – banális, jelentéktelen apróságok okoznak, a nő egyszeriben azt érzi, hogy nagyon, de nagyon szüksége van árra, hogy megbeszélje a dolgokat a partnerével. Hosszú beszélgetésbe bonyolódik hát (ha a férfi egyáltalán szóba áll a nővel), de az igazi problémákról nem esik szó. Ha a férfi túl sokat iszik, akkor a nő, aki a valóságot letagadja, tehát az iszákosságot sem ismeri fel, könyörög a férfinak, mondja meg, mitől olyan boldogtalan – feltételezve, hogy az ivás nem számít, a boldogtalanság viszont igen. Ha a férfi hűtlen, akkor a nő azt kérdi, ő miért nem elég a párjának, mert elfogadja, hogy ő a hibás, s nem a partnere. És így tovább…

A helyzet egyre rosszabbodik, de mivel a férfi nem akarja, hogy a nő elbizonytalanodjon és otthagyja, mert a segítségére – érzelmileg, anyagilag, társadalmilag vagy a hétköznapi problémákban – szüksége van, azt mondja a nőnek, hogy téved, képzelődik, ő szereti, s a kapcsolatuk egyre javul, csak a nő túl sötét szemüvegen át nézi a dolgokat. A nő pedig elhiszi, mert arra van szüksége, hogy higgyen. Elfogadja a véleményt, hogy eltúlozza a problémákat, s így még távolabb kerül a valóságtól.

A nő a férfi barométerévé, radarjává, érzelmi mütyürkéjévé válik, akit egy perce sem téveszthet szem elől. Az érzelmei a férfi viselkedésétől függenek. Azzal, hogy a nő felruházza a férfit a hatalommal, amely révén a partner játszhat a nő érzéseivel, egyben el is távolítja a férfit a világtól. Megpróbálja jobbnak feltüntetni őt, mint amilyen, s megteremteni a látszatot, hogy ők ketten boldogabbak, mint valójában. A nő a férfi minden kudarcát kimagyarázza, a saját csalódásait szintén, s míg a világ elől rejtegeti az igazságot, igazándiból magát csapja be. Mivel nem hajlandó szembenézni azzal, hogy milyen is a férfi valójában, s hogy az ő problémái az övéi, nem másé, a nő átéli annak a mély kudarcát, hogy minden energikus kísérlete, hogy megváltoztassa a férfit, csődöt mondott. A csalódottsága harag formájában robban ki, s máris kitör a veszekedés, néha a verekedés is, amelyet a nő kezdeményez tehetetlen dühében amiatt, hogy a férfi látszólag szándékosan meghiúsítja az ő legjobb, legáldozatosabb törekvéseit. Ahogy korábban a férfi minden botlására talált mentséget, most mindent személyes sértésnek vesz. Azt érzi, hogy csak őneki fontos, hogy a kapcsolat jó legyen. A bűntudata nő, amint eltűnődik azon, vajon honnan van ez a sok düh őbenne, s vajon miért nem tud eléggé szeretetre méltó lenni ahhoz, hogy a férfi meg akarjon változni őérte, kettejükért.

Még elszántabbá válik, hogy az áhított változásokat kiváltsa, s most már mindenre hajlandó ezért. A partnerrel kölcsönösen ígéreteket tesznek egymásnak. A nő nem fog veszekedni, ha a férfi nem iszik, nem maradozik ki, vagy nem nőzik, és így tovább. Egyikük sem képes betartani az ígéretét, s a nő homályosan megsejti, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás – nemcsak a férfi fölött, hanem saját maga fölött is. Ezután már nem tudja fékezni magát, veszekszik, szemrehányásokat tesz, hízeleg, könyörög. Az önbecsülése romokban hever.

Talán elköltöznek, mert arra gondolnak, hogy a barátaik, a családjuk, a munkájuk a felelős a problémákért. S talán egy időre csakugyan javul valamit a helyzet – de csak átmenetileg. Hamarosan visszazökkennek a régi kerékvágásba.

Eddigre azonban a nő már annyira belebonyolódott ebbe a keserű harcba, hogy se ideje, se ereje semmi másra. Ha gyerekei vannak, azok minden bizonnyal érzelmileg el vannak hanyagolva, de előfordulhat, hogy fizikailag is. A társadalmi érintkezések megszűnnek. Túl sok feszültség és túl sok titok gyűlt fel ahhoz, hogy jól érezhessék magukat társaságban. A társaság hiánya még inkább elszigeteltté teszi a megszállottan szerető nőt. Ezzel további fontos kapcsot veszít, amely a valósághoz köthetné. A férfival való kapcsolatára szűkül egész világa.

Egyszer, hajdanán, a partnere tehetetlen függősége, felelőtlensége vonzotta a nőt. Akkor még azt hitte, megváltoztathatja, megjavíthatja párját. Most ő cipeli az összes terhet, amelyet a férfinak kellene viselnie, s miközben lelke mélyén nagyon haragszik rá ezért, ugyanakkor élvezi a helyzetből fakadó hatalmat, hogy például ő osztja be a pénzt, ő neveli a gyerekeket, a férfinak nincs beleszólása.

A kapcsolati függőségben élő asszony ennél a pontnál kezd kényszeresen enni, ha ugyan nem előbb. Az erőfeszítésekért önmagát megjutalmazandó, továbbá hogy elnyomja magában a fortyogó dühöt, ingerültséget, az ételt nyugtató, bódító szerként kezdheti használni. Vagy éppen nem eszik, mert gyomorfekélye van, az idegesség a gyomrára megy, s talán még ehhez járul egy afféle „enni sincs időm" tartalmú, mártírkodó vonás. Előfordulhat az is, hogy szigorú diétára fogja magát, mert legalább e téren enyhítheti azt az egész életét eluraló érzést, hogy kiesett a kezéből minden irányítás. Az ivás vagy más, „nyugtató" szerek – sok esetben orvos által felírt gyógyszerek – bevonulnak a hétköznapi fegyvertárba, hogy valahogy elviselje azt a kibírhatatlan helyzetet, amelybe került. Az orvosok, akik nem ismerik fel egyre rosszabbodó betegsége természetét, még ronthatnak is a helyzeten azzal, hogy nyugtatókat ajánlanak kiútnak az élethelyzetből a szorongások ellen. Egy ilyen állapotban lévő nőnek olyan szereket adni, amelyekre rászokhat, felér azzal, mintha jó néhány pohár, erős gint diktálnának belé. A gin meg a nyugtató egy időre elnyomja a fájdalmat, de a használatuk újabb problémát okoz, miközben a meglévőket nem oldja meg.

Elkerülhetetlen, hogy a nő ebben a betegségi szakaszban fizikailag ne sérüljön, a lelki sérüléseken túl. A kemény, hosszantartó stressz által kiváltott betegségek bármelyike jelentkezhet. Ahogy korábban megjegyeztük, ételtől, alkoholtól vagy más szerektől való függőség is kialakulhat. Adódhatnak emésztési problémák, keletkezhet gyomorfekély, allergiás bőrkiütések, magas vérnyomás, ideges szemrángás, jelentkezhet álmatlanság, székrekedés vagy hasmenés, esetleg mindkettő, felváltva. Elkezdődnek a depressziós időszakok, vagy – s ez a gyakoribb – a depresszió már eleve problémát jelentett, s most ijesztően sűrűsödnek és rosszabbodnak a depressziós periódusok.

Amikor a stressz hatására a szervezet fizikailag romlani kezd, akkor lép a beteg az „idült szakaszba". Az idült szakaszra legjellemzőbb, hogy a gondolkozás annyira torzult, hogy a nő teljesen képtelen objektíven szemlélni a helyzetét. A megszállott szerelemben benne van egy lassan kifejlődő őrület lehetősége, s ebben a szakaszban ez az őrület már javában dúl. Már képtelen felismerni a választási lehetőségeit az életben. A tevékenysége jórészt a partner viselkedésére adott válasz, legyen szó szerelmi viszonyokról, munkamániáról vagy egyéb hobbiról, ügyek iránti elkötelezettségről, amelyek révén a nő ismét megpróbál befolyást gyakorolni mások élete fölött. Szomorú, de így van: a partnerkapcsolatán kívüli társas kapcsolatai, érdeklődési köre, tevékenysége szintén a megszállottság része.

Alkoholfüggőség és gyógyulás

I/a. krónikus szakasz – idült szakasz

Az alkohol iránti tűrőképesség nő	Alkalmi ivás hangulatoldásra Rendszeresül az ivás
Ivás titokban	Emlékezetkiesés kezdete
Kínzó vágy az első pohár ital iránt	Az alkoholfüggőség nő
A problémák megvitatására való képtelenség	Bűntudat
Ürügyek, mentségek keresése az ivásra	Az emlékezetkiesés fokozódik, egyre nehezebben hagyja abba az ivást, amikor mások abbahagyják, nagyhangú, agresszív viselkedés
Állandó megbánás	Többször megpróbál segíteni magán
Ígéretek és elhatározások füstbe mennek	Költözéssel próbál segíteni magán
Az érdeklődési kör elvesztése	Barátokat, családtagokat elkerüli
Munkahelyi és pénzgondok	Mások indokolatlan megbántása
Az evés hanyagolása	Az akaraterő elvesztése
Reszketés, ivás kora reggel	Az alkoholtűrő képesség csökken
Fizikai leromlás	A hosszadalmas részegségek kezdete
Morális lecsúszás	Torzult gondolkodás
Ivás alantas társaságban	Szorongások
Cselekvőképesség elvesztése	Kényszeres ivás
Ködös lelki vágyak	A mentségek elfogynak
A teljes kudarc beismerése

 

I/b. gyógyulás[1]

Az előzőeknél sokkal izgalmasabb és vonzóbb életforma tárul fel.

A csoportterápia, a kölcsönös segítségadás folytatódik	Növekvő tolerancia
A valóság-elhárítás felismerése	Elégedettség józan állapotban
Ápolt megjelenés	Í munkaadó bizalmat tanúsít
Első lépések az anyagi biztonság felé
Az érzelmek feletti uralom nő	Az igazi értékek felismerése
Szembesülés a tényekkel	Az ideálok újjászületése
Új, biztos baráti kör	Megújult érdeklődési kör
A barátok és a család elismerése az erőfeszítésekért	Visszailleszkedés a családba
Nyugodt pihenés, alvás	A menekülési vágy megszűnik
Reális gondolkodás	Az önbecsülés visszatér
Rendszeres étkezés	Csökkenő félelem az ismeretlen jövőtől
Egy új életforma lehetőségeinek értékelése	A csoportterápia kezdete
A remény újjáéledése	Orvosi felülvizsgálat
Lelki-szellemi szükségletek számbavétele	Helyes gondolkodás kezdete
Szembenézés önmagunkkal – segítséggel	Boldog és normális találkozás volt alkoholistákkal
Az ivás abbahagyása	Megtudja, hogy a szenvedélybetegség gyógyítható
Szembesülés azzal, hogy az alkoholizmus betegség	Őszinte vágy, hogy segítsenek rajta

 

A „megszállott szeretet" mint betegség súlyosbodása és gyógyulása

II/a krónikus szakasz, idült szakasz

Rosszul működő" családban kialakult túlságosan felelősségteljes és kötelességtudó viselkedés	Erős késztetés mások irányítására; partnerül irányításra váró, felelőtlen személyt választ
Vonzódás a gondoskodást igénylőkhöz	Megpróbálja partnerét „jól szeretni", ahogy annak idején a szüleit
A kapcsolat valós jellegének tagadása megkezdődik	A férfitól való egyre erősebb érzelmi függés
Óvakodik partnerét felingerelni	Bűntudat-rohamok
Kínzó vágy, hogy megbeszélje a problémákat a partnerrel	Saját észrevételeiben nem bízik
	A férfi viselkedésének fokozott figyelése
Mások előtt mentegeti a férfi viselkedését	A problémák mániákus eltusolása
Kudarcérzés	Agresszív viselkedés a partnerrel, bosszúvágy
Mindig megbánja a veszekedést	A férfi irányítására tett kísérletek kudarca
Düh és megbánás a be nem tartott ígéretekre, elhatározások miatt	Költözés útján menekül a partnerrel együtt
Egyéb érdeklődés megszűnte	Családtagok és barátok kerülése
Munkahelyi és pénzgondok; a férfi gondjainak átvállalása	Oktalan, dühös indulatok
Kényszeres evés vagy koplalás	Idegi tünetek megjelenése
Testi problémák, nyugtatók szedése	Esetleges alkohol- vagy kábítószer függőség kialakulása
Fizikai leromlás	Depressziós időszakok hosszabbodása
Házasságon kívüli viszonyok, munkamánia, hobbikba menekülés	Torzult gondoskodás, melankólia
Harag a „normális" emberek iránt	Szorongások, paranoia
Cselekvőképtelenség
Növekvő agresszivitás a gyerekkel, a partnerrel szemben	A kapcsolati függőség teljes eluralkodása
Öngyilkossági fenyegetések vagy kísérletek	Az irányításra tett minden erőfeszítés hiábavaló
Súlyos lelki problémák a nőben és a gyerekeiben	A teljes kudarc beismerése

II/b. gyógyulás[2]

Az előzőeknél izgalmasabb, érdekesebb életforma lehetősége nyílik meg	A csoportterápia, a kölcsönös segítségadás folytatódik
	Növekvő felelősségérzet saját életünkkel szemben
A valóság-elhárítás korai felismerése	Az elégedettség a férfitól függetlenül
Ápolt megjelenés	Az újra meglelt gyermekek bizalma
Az önbizalom építése fegyelmezettebb érzelmi élet	Csökkenő kényszer mások irányítására
Szembesülés önmagunkkal segítség révén	Saját fejlődésünk elismerése
Új, biztos baráti kör	Ideálok, szellemi célok újjászületése
A sorstársak elismerik az erőfeszítéseket	Egészséges érdeklődés önmagunk iránt
	A felelőtlen férfit tovább nem támogatja felelőtlenségében
Reális gondolkodás	A menekülésvágy megszűnik, a „nem"-et mondás képessége erősödik
Rendszeres csoportterápia	Az önbecsülés visszatérte
Elfogadja a segítséget saját alkohol-, drog- vagy ételfüggősége megszüntetésére
Új életforma lehetőségeinek felismerése	Önmagunk, s nem a férfi iránti figyelem kifejlődése
Új remények éledése	Helyes gondolkodás kezdete
Kapcsolati függőségből gyógyuló nőkkel való találkozás	Csoportterápia kezdete
Szembenézés a tehetetlenséggel	Felvilágosítják, hogy a férfitől függetlenül ő meggyógyulhat
Megtanulja, hogy a túlzásba vitt, mániákus szeretet betegség
	Őszinte gyógyulási vágy a férfi ellenében, vagy tőle függetlenül
	Hajlandóság a segítség igénybevételére

A nő keserű irigységgel tekint mindazokra, akiknek nincsenek hasonló problémáik, s egyre inkább azon kapja magát, hogy frusztrációjáért a környezetén áll bosszút, a partnerének és a gyerekeinek egyre vadabbul ront neki. Legvégső esetben, mintha a bűntudatán át akarná még utoljára irányítani a férfit, a nő öngyilkossággal fenyegetődzik, vagy el is követi. Nem kell mondanunk, hogy ezen a ponton már mindenki a nő környezetében nagyon, nagyon beteg, lelkileg mindenképpen, de gyakran testileg is.

Tanulságos szemügyre vennünk, hogyan érinti a helyzet a megszállottan szerelő nő gyermekeit. A történetekben szereplő nők közül sokan ilyen körülmények közepette nőttek fel.

Ha a megszállottan szerető nő végül felismeri, hogy a férfi megváltoztatására tett erőfeszítései mind kudarcba fulladtak, akkor talán azt is megérti, hogy neki, magának van szüksége segítségre. Általában valaki máshoz, esetleg szakemberhez fordul, hogy még egyszer, utoljára megkísérelje megváltoztatni partnerét. Nagyon fontos, hogy a szakember megértesse vele, hogy ő az, akinek meg kell változnia, s a gyógyulása önmagán belül keresendő.

Ez azért igen lényeges, mert – mint a görbékből is láttuk – a megszállott kapcsolati függőség elhatalmasodó betegség. A Margóhoz hasonló nők a saját sírjukat ássák. A halált feltehetően stressz- okozta rendellenesség, például szívroham vagy agyvérzés idézi elő vagy más, stresszel összefüggő fizikai elváltozás. Esetleg az erőszak viszi el, amely élete részévé vált, vagy balesetben pusztul el, amely nem következett volna be, ha a nő figyelmét nem vonja el annyira megszállottsága. Egy szempillantás alatt is meghalhat, de évekig is elhúzódhat egy fokozatosan romló állapot. Bármi legyen is a halált közvetlenül kiváltó ok, ismétlem: a megszállott szerelem ölni tud!

Térjünk most vissza Margóhoz, aki éppen ott tart, hogy olyan elégedetlen élete alakulásával, hogy elkezdett tétován segítség után kutatni. Margónak valójában két választása van csupán. Arra van szüksége, hogy valaki világossá tegye előtte ezt a két lehetőséget, s ezután választani kell.

Folytathatja a tökéletes partner keresését. Mivel a vad, elutasító, megbízhatatlan férfiakhoz húz a szíve, feltehetően ismét olyan férfiakat választ magának, akikhez már „szerencséje" volt. A másik lehetőség, hogy tudatosítja magában – s ez nagyon nehéz, emberpróbáló feladat – a saját, egészségtelen kapcsolattartási módjait, s tárgyilagosan végigvizsgálja az összetevőket, amelyekből összeállt a „vonzalma". Vagy folytatja a kutatást a külvilágban a férfi után, aki boldoggá teheti, vagy nekikezd annak a lassú, fájdalmas, de kétségtelenül eredményesebb munkának, hogy megtanulja a hasonló sorsúak segítségével jobban szeretni önmagát.

Szomorú tény, hogy a Margo-féle nők nagy többsége ragaszkodik a megszállottságához, s tovább keresi azt a mániákus erejű férfit, aki boldoggá teheti őket, vagy ha éppen van valakijük, azt próbálják vég nélkül irányítgatni, nevelgetni.

Sokkal könnyebb és ismerősebb módszernek tűnik az, ha a boldogságot a külvilágban akarjuk fellelni, mint az, ha magunkra kényszerítve a fegyelmet, megpróbáljuk saját belső erőforrásainkat kifejleszteni, s megtanuljuk, hogy belülről töltsük fel lelki ürességünket, s ne a külvilágtól várjuk ezt. Önök közül azonban a bölcsek, az elővigyázatosak vagy éppen az elkeseredettek eléggé elszántak lehetnek ahhoz, hogy inkább gyógyulni akarjanak, semmint a partnert megváltoztatni vagy új férfit találni – nos, önöknek, akik tényleg saját magukat akarják megváltoztatni, következzenek a gyógyuláshoz vezető mozzanatok, következzen a gyógyuláshoz vezető lépések áttekintése.

A GYÓGYULÁSHOZ
VEZETŐ ÚT

                                              Ha egy ember képes a termékeny szeretetre, akkor önmagát is szereti;
                                                 ha csupán másokat képes szeretni, akkor egyáltalán nem is tud szeretni.

                                                                                            Erich Fromm: A szeretet művészete

Most, hogy az előző oldalakon, annyi egyformán rosszul szerető nővel ismerkedhettünk meg, talán az Olvasó is elfogadja, hogy betegségről van szó. De ha betegség, mi vajon a megfelelő gyógymódja? Hogyan tud a kapcsolati függőség szorításában vergődő nő kijutni a csapdából? Hogyan hagyhatja abba végtelen csatáit „Vele", s tanulhatja meg, hogy belső energiáit saját maga, saját élete gazdagítására, boldogítására használja? Hogyan különbözhet attól a rengeteg nőtől, akik nem gyógyulnak meg, akik sohasem képesek arra, hogy a meddő kapcsolatok kínjából, nyomorúságából kiemeljék önmagukat?

Az bizonyos, hogy nem a probléma súlyossága határozza meg, hogy egy nő felgyógyulhat–e, vagy sem. A gyógyulás előtt a megszállottan szerető nők nagyon hasonlóak egymáshoz személyiségükben, függetlenül a jelenlegi körülményeiktől vagy a múltjuktól. Az a nő azonban, aki túljutott a kapcsolati függőségen, alapvetően más ember, mint amilyen a gyógyulás előtt volt.

Lehet, hogy mostanáig a szerencse vagy a sors határozta meg, ki lelt rá a saját útjára és ki nem. Az én tapasztalatom szerint azonban minden gyógyult nő megtett bizonyos lépéseket a gyógyulás érdekében. Próbálkoztak, hibáztak, gyakran segítségük sem volt, mégis újra meg újra nekiveselkedtek, és végül bejárták azt az utat, amelyet most én is javasolok önöknek. Sőt – elmondhatom, hogy személyes és szakmai életpályám során nem láttam egyetlen nőt sem, aki e lépések megtétele után ne gyógyult volna meg, s olyannal sem találkoztam, aki megtette a lépéseket, de nem gyógyult meg. Ez úgy hangzik, mintha garanciát adnék – s így is van! Az a nő, aki végigjárja az utat, meggyógyul.

A lépések egyszerűek, de nem könnyűek. Mindegyik egyformán lényeges, s a leglogikusabb időrendben következnek:

      1.            Keressen segítséget, folyamodjék segítségért.

      2.            A gyógyulás kapjon főszerepet az Ön életében.

      3.            Találjon hasonló sorsúakat, akik megértik (esetleg csoportterápia keretében).

      4.            Fejlessze ki a szellemiségét mindennapi gyakorlatokkal.

      5.            Hagyja abba mások irányítását, ügyeik intézését.

      6.            Tanulja meg azt, hogy ne menjen bele játszmákba, ne nagyja magát beugratni.

      7.            Bátran nézzen szembe saját problémáival és tökéletlenségeivel.

      8.            Figyeljen a saját igényeire, igyekezzen ezeknek eleget tenni.

      9.            Legyen egész nyugodtan „önző"!

  10.            Ossza meg másokkal a tapasztalatait, felfedezéseit.

Most egyenként megvizsgáljuk, mit jelentenek az egyes pontok, mit követelnek, miért fontosak, és mivel járnak.

1. Folyamodjék segítségért.

Mit jelent ez?

Az első lépés lehet bármi – egészen attól, hogy kivegyünk egy fontos könyvet a könyvtárból (ez igen nagy bátorságot igényel, mert mintha mindenki bennünket figyelne!) egészen odáig, hogy felkeresünk egy pszichológust. Tanácsadó telefonszolgálathoz is fordulhatunk névtelenül, hogy arról beszéljünk, amit mindig titkolni akartunk kínosan, vagy felhívhatunk egy pszichológiai tanácsadó szolgálatot a problémánkkal, s megtalálhatjuk a megfelelő szakembert – legyen szó alkoholista családról, partnerről, gyermekkori szülői nemi erőszakról, vagy arról, hogy a partner ver minket, és így tovább. Lehet, hogy a rendőrséget kell felhívnunk. A segítségkérés lényegében annyit jelent, hogy csináljunk valamit, tegyük meg az első lépést, nyújtsuk ki a kezünket. Nagyon fontos, hogy a segítségért folyamodás nem jelentheti azt, hogy a partnerünket megfenyegetjük, hogy ezen gondolkozunk. Ezzel mintegy megzsarolnánk, hogy szedje össze magát, különben nyilvánosság előtt leleplezzük, hogy milyen szörnyű ember. Hagyjuk ki belőle a partnerünket! Különben a segítségkeresésünk (vagy a vele való fenyegetődzés) csak újabb kísérlet arra, hogy kézben tartsuk, irányítsuk a társunkat. Ne feledjük, az egészet saját magunkért tesszük!

Mit követel tőlünk ez a lépés?

A segítségért folyamodás – legalábbis átmenetileg – azt követeli tőlünk, hogy adjuk fel abban való hitünket: egyedül is boldogulunk a problémákkal. Szembe kell nézzünk a valósággal, hogy idővel a dolgok csak rosszabbodtak, az életünk romlott, ahelyett hogy javult volna, s hiába igyekeztünk körömszakadtunkig, nem vagyunk képesek megoldani a bajt. Tehát becsületesnek kell lennünk önmagunkkal, s őszintén felmérnünk, mennyire rossz is a helyzetünk. Sajnos, sokunk csak akkor jut el eme őszinteségig, amikor az élet olyan csapást vagy csapásokat mér rá, hogy térdre kényszerülve kapkod levegő után. Mivel ez általában múló, pillanatnyi helyzet, abban a pillanatban, hogy kicsit összeszedtük magunkat, próbáljuk ott folytatni, ahol abbahagytuk: erősnek mutatkozunk, gondoskodunk, irányítunk, s a vállunkra veszünk mindent. Ne elégedjünk meg az időleges megkönnyebbüléssel. Ha első lépésben elolvastunk egy könyvet, akkor a második lépést is meg kell tennünk, amely például az lehet, hogy felkeressük a könyvben megjelölt segítőszolgálatot, további olvasnivalókat. (Ebben a könyvben is, az utószóban szerepel ajánlott irodalom.)

Ha megkeresünk egy pszichológust, győződjünk meg róla, hogy érti–e sajátos problémánk jellegét. Ha például gyermekkori szülői nemi erőszak áldozatai vagyunk, akkor ezen a téren járatlan vagy képzetlen ember közel sem lehet olyan megfelelő a számunkra, mint az, aki tudja, min mentünk keresztül, s ennek mik a lehetséges kihatásai.

Keressünk olyat, aki hasonlóan tud rákérdezni a családi viszonyainkra, mint ahogy ebben a könyvben olvashattuk. Rákérdezhetünk, hogy vajon a pszichológus szerint is egyre rosszabbodó betegség-e a megszállott kapcsolati függőség, és egyetért–e az itt leírt kezelési módszerrel.

Nagyon erős, személyes meggyőződésem, hogy nőknek pszichológusnőhöz ajánlatos fordulniuk. Mi, nők, nagyjából tudjuk, milyen a nők helyzete a társadalomban, s ezáltal kialakulhat egy mélyebb megértés közöttünk. Ily módon elkerülhetjük azokat a férfi és nő között óhatatlanul kialakuló kis játékokat, amelyekre férfi pszichológusunk esetleg ragadtathatja magát velünk szemben, vagy éppen, szerencsétlen módon, mi rángatjuk őt bele.

Persze az, hogy a terapeuta nő, önmagában még nem elég. A szakembernek tudnia kell, mi esetünkben a leghatásosabb gyógymód, s ezt történetünk ismeretében kell meghatároznia. Hajlandónak kell lennie arra is, hogy – ha van ilyen – megfelelő csoportot javasoljon – sőt a csoportterápiában való részvételt a kezelés kötelező elemévé tegye.

Én például addig nem kezdek alkoholista környezetből jövő vagy alkoholistával együtt élő személy kezelésébe, amíg a hölgy nem vesz részt a Névtelen Alkoholisták segítő programjában. Ha ezt többször találkozásunk után is elmulasztja meglenni, akkor megállapodom vele, hogy legközelebb csak akkor jöhet hozzám, ha csatlakozott a csoporthoz. Tapasztalatom szerint, csoportterápia nélkül ezek a „társ-alkoholisták" nem gyógyulnak meg. Ehelyett ugyanúgy viselkednek, mint mindig, ugyanolyan egészségtelen módon gondolkoznak, s egymagában a terápia ezen nem segít. A csoportterápiával kiegészített kezelés azonban felgyorsítja a gyógyulást, ez a kétfajta gyógymód nagyon jól kiegészíti egymást.

Az Ön pszichológusa szintén előírhatja, hogy a megfelelő csoporthoz csatlakozzon. Ha ezt nem teszi, azzal feljogosítja a pácienst, hogy panaszkodhasson a helyzetére anélkül, hogy mindent megtenne önmaga érdekében.

Ha egyszer megtaláltuk a megfelelő szakembert, amellett tartsunk ki, s hallgassunk a javaslataira. Senkinek nem sikerült még egy életen át beidegződött rossz szokásoktól megszabadulnia egykét beszélgetés révén.

A segítségért folyamodás kerülhet pénzbe, de nem minden esetben. Sok tanácsadó dolgozik változó árakkal – a páciens anyagi helyzete szerint, s nincs közvetlen összefüggés a legdrágább terapeuta és a leghatásosabb kezelés között. Sok nagy tudású és hivatásának élő szakember dolgozik az említett tanácsadókban. Önnek tapasztaltja szakemberre van szüksége, aki ráadásul szimpatikus Önnek. Bízzék az ösztöneiben, s ha kell, próbálkozzon több emberrel, úgy válassza ki az Önnek megfelelőt.

A terápia nem elengedhetetlen része a gyógyulásnak. Sőt, egy rossz terapeuta több kárt okozhat, mint amennyit segít. De egy olyan szakember, aki tisztában van a kapcsolati függőségből fakadó betegség folyamatával, felmérhetetlen segítséget jelenthet.

A segítségért folyamodás nem jelenti azt, hogy Ön véget kell hogy vessen kapcsolatának, ha éppen van partnere. Ez később sem követelmény a gyógyulás szakaszában. Amint Ön követi az útmutatást, s egytől tízig megteszi a lépéseket, a kapcsolat magától alakul így vagy úgy. Amikor a nők felkeresnek engem, általában ott akarják hagyni a partnerüket, mielőtt erre felkészültek volna, s ez azzal jár, hogy vagy visszatérnek a férfihoz, vagy belekezdenek egy új, ugyanolyan egészségtelen viszonyba. Ma megteszik a javasolt tíz lépést, a „menjek vagy maradjak" problémája átalakul. Az együttlét a férfival többé nem az első számú probléma, mint ahogy a kapcsolat felszámolása sem a Megoldás. Ehelyett a partnerkapcsolat csupán egy a sok kérdés közül, amelyeket a teljes életmód fényében kell megvizsgálni.

Miért fontos a segítség?

Azért fontos, mert hiszen Ön már annyi mindent megpróbált, hosszú távon azonban mégsem hozott eredményt a legodaadóbb erőfeszítése sem. Átmeneti megkönnyebbülést persze hozhattak ezek az erőfeszítések, mégis az összkép a helyzet állandó romlását mutatja. A megtévesztő a dolgokban az, hogy talán Ön már nincs is tisztában vele, mennyire rosszabbodtak a viszonyok, s mennyi valóság-elhárítás működik az Ön életében. Ez a betegség természete. Például sokszor hallottam a női pácienseimtől, hogy a gyerekek nem tudnak arról, hogy bármi baj lenne otthon, s az éjszakai veszekedéseket átalusszák. Ez az önvédelmi hárítás egyik jellegzetes példája. Ha ezek a nők szembesülnének azzal, hogy a gyerekeik mennyire szenvednek, akkor elborítaná őket a bűntudat és a bánat. Másrészt viszont a valóság megtagadása nagyon megnehezíti számunkra, hogy felmérjék a probléma súlyosságát, és segítség után nézzenek.

Vegye egészen biztosra, hogy a helyzete sokkal rosszabb, mint amennyire jelenleg bele mer gondolni, s hogy a betegsége rosszabbodik. Lássa be, hogy megfelelő kezelésre van szüksége, egyedül nem boldogulhat.

Mivel jár, ha valaki segítségért folyamodik? Az egyik legrettegettebb következmény, hogy a kapcsolat – ha van – véget ér. Ez semmiképpen sincs így minden esetben, de annyi biztos, hogy ha Ön megteszi a javasolt lépéseket, akkor a kapcsolat vagy javul, vagy megszűnik. Sem Ön, sem a kapcsolat nem marad ugyanolyan, mint korábban volt.

A félelem másik oka az, hogy kiderül a titok. Ha a nő őszinte meggyőződésből segítséget kér, később ezt aligha bánja, de amíg eljut odáig, iszonyú rettegést él ál. Ha valaki kellemetlen, kínos, sőt veszélyes, vagy egyenesen életveszélyes helyzetben él, vagy kér segítséget vagy nem. A félelme nagysága – s néha a büszkeség – az, ami meghatározza, segítségért fordul-e valakihez, s nem a problémája nagysága a döntő ebben.

Sok nő számára a segítségkérés nem is látszik járható útnak. Úgy érzik, azzal túlságosan nagy kockázatot vállalnának egy amúgy is kényes helyzetben. „Nem akarom feldühíteni" – ez a szokásos válasz, amelyet a megvert nők adnak, amikor megkérdezik őket, miért nem hívták a rendőrséget. Nagyon rettegnek attól, hogy a dolgok még rosszabbra fordulnak, s furcsamód abban is hisznek még, hogy valahogyan kézben tudják tartani a helyzetet, s ez meggátolja őket abban, hogy akár a hatóságokhoz, akár máshoz forduljanak segítségért. Kevésbé drámai helyzetben is igaz ez. Egy kielégítetlen feleség esetleg nem akarja fölkavarni a dolgokat", hisz a férje iránta való közönye „nem is olyan tűrhetetlen". A nő meggyőzi magát, hogy a férje alapvetően jó ember, sok szempontból jobb, mint a barátnők férjei. Ezért inkább belenyugszik abba, hogy nincs szexuális érintkezés kettejük között, eltűri a férj lekicsinylő magatartását vele szemben, vagy azt, hogy bolondja a sportközvetítéseknek, amelyekre rámegy együttlétük minden perce. Mindez nem tolerancia a nő részéről. Hanem annak a hitnek a hiánya, hogy a kapcsolat túlélheti azt, ha a nő többé nem vár türelmesen – és hiába – a férje felé forduló figyelmére, s még inkább annak a meggyőződésnek a hiánya, hogy ő, a nő, több boldogságot érdemelne, mint amennyiben része van. A gyógyulásban ez kulcskérdés. Többet érdemlünk-e, mint amennyit kapunk a jelen helyzetünkben: Mire vagyunk hajlandóak, hogy javítsunk a helyzetünkön? Kezdjük az elején – és folyamodjunk segítségért!

2. A gyógyulás kapjon főszerepet az Ön életében.

Mit jelent ez?

Azt, hogy el kell határoznia: kerül, amibe kerül, megteszi a szükséges lépéseket ahhoz, hogy segítsen magán. Ha ez vadul hangzana, gondolja el, mire lenne képes azért, hogy ő megváltozzék, hogy öt hozzásegítse a gyógyuláshoz! Ezt az energiát aztán szépen irányítsa át saját magára. A varázsige itt az, hogy noha az Ön minden ereje kevés volt ahhoz, hogy öt megváltoztassa, Ön megváltozhat, ha ugyanennyi energiát fektet be. Vagyis használja arra az erejét, amivel hasznosat cselekszik – a saját élete megjavítására!

Mit követel Öntől ez a lépés?

Önmaga iránti teljes elkötelezettséget igényel ez a lépés. Lehet, hogy ez lesz az Ön életében az első pillanat, amikor önmagát fontosnak, figyelemre méltónak, gondoskodásra érdemesnek tekinti. Ez talán kezdetben nehéz, de ha rendszeresen jár a pszichológusához, részt vesz a csoportterápiában és így tovább, akkor meg fogja tanulni értékelni és elősegíteni saját jólétét. Szóval először csak arra ügyeljen, hogy elmenjen, ahová kell, s a gyógyulási folyamat el fog kezdődni. Hamarosan annyival jobban érzi majd magát, hogy már nem akarja abbahagyni.

A gyógyulást segítendő, vegye a fáradságot, és ismerkedjen meg jobban a saját problémájával. Ha alkoholista családban nőtt fel, akkor olvassa el azokat a könyveket, amelyeket a 3. Függelékben ajánlok. A tárgyról szóló előadásokra is menjen el. Nem lesz jó érzés, s néha talán fájdalmat okoz mindezt befogadni, de jobb, mint a korábbiak szerint élni tovább, annak megértése nélkül, hogyan uralkodik Önön a múlt. A megértéssel együtt megkapja a választás lehetőségét is – minél mélyebben megértette a helyzetét, annál nagyobb szabadsága lesz dönteni az életéről.

A gyógyulás azt is megköveteli, hogy huzamosabb időt – s talán pénzt is – szánjon rá. Ha a saját javulásától sajnálja az időt és a pénzt, ha pazarlásnak érzi, akkor gondoljon arra, mennyi időbe és pénzbe telt az, hogy a kapcsolat vagy a kapcsolat haldoklása okozta fájdalmat próbálta kiküszöbölni. Ivás, kábítószerek vagy gyógyszerek, túl sok evés, búfelejtő utazások, a dührohamokban eltört – saját vagy partnerünkhöz tartozó – tárgyak pótlása, kiesett munkaidő, drága távhívások, hogy Vele, vagy valaki mással beszélhessen, aki talán megérti, engesztelő ajándékok vásárlása, önmaga megajándékozása bánatában, át sírt nappalok és éjszakák, az egészség hanyagolása egészen a súlyos betegség határáig. Az idő– és pénzráfordítás – mely csak arra szolgált, hogy továbbra is beteg maradjon – eme listája elég hosszadalmas talán ahhoz, hogy nagyon kínos érzést ébresszen Önben, ha becsületesen végiggondolja. A gyógyulás azt kívánja meg, hogy legalább ennyit áldozzon rá. Tekintse befektetésnek, amely jelentős nyereséget hoz majd.

A gyógyulás iránti teljes elkötelezettség azt is megköveteli, hogy Ön jelentős mértékben csökkentse, vagy teljesen felhagyjon az alkohol vagy egyéb szerek fogyasztásával a kezelés időszakában. Az agyat, a hangulatot befolyásoló készítmények az ellen dolgoznak, hogy Ön teljes egészében átélje a felbukkanó érzelmeket, márpedig csakis a mély átélésük révén nyerhető meg a felszabadult érzések nyomán támadó gyógyító energia. Eme érzelmek okozta kín vagy a tőlük való félelem arra késztethetik Önt, hogy így vagy úgy eltompítsa őket (például az étel kábítószerként való használatával), de én azt tanácsolom, hogy ezt ne tegye! A terápia hatása akkor munkál legjobban Önben, amikor nincs se a pszichológusnál, se csoportterápián. Saját tapasztalatom az, hogy bármi történik is a kezelésen vagy azon kívül, csak akkor van tartós hatása, ha a páciens agya teljesen tiszta állapotban dolgozza föl az élményeket.

Miért fontos, hogy a gyógyulás főszerepet kapjon?

Azért, mert különben soha nem lesz elég ideje eljutni a gyógyulásig. El lesz foglalva mindazzal, ami miatt beteg.

Éppúgy, ahogy egy új nyelv megtanulása azt igényli, hogy újra meg újra foglalkozzunk az ismeretlen hangokkal és szerkezetekkel, amelyek ellentmondanak a beszéd és a gondolkodás ismerős formáinak, és az egész tanulás kudarcba fullad, ha a tanulás esetleges és ritka, a gyógyulás is hasonló hozzáállást kíván. Ha olykor-olykor, félszívvel teszünk csak valamit a magunk érdekében, azzal nem változtathatunk meggyökeresedett, szokásokon, megrögzött viszonyokon, gondolkozáson, érzéseken. A szokás ereje által a dolgok visszazökkennek a régi kerékvágásba, s javulásról szó sincs.

Hogy könnyebben elképzelhessük, miről is van szó, gondoljunk arra, meddig volnánk hajlandóak elmenni, ha mondjuk rákosak lennénk, és valaki megmutatná a gyógyulás útját. Nos, tegyünk éppen ennyit meg azért, hogy kilábaljunk tényleges betegségünkből, amely tönkreteszi életünk minőségét, ha nem az életünkre tör.

 

Mivel jár az, ha a gyógyulást első számú feladatunkká tesszük?

A pszichológussal való megbeszélések vagy a csoportban töltendő idő mindenek fölött való. Sokkal fontosabb, mint

-    egy ebéd– vagy vacsora meghívás férfipartnerünktől

-    egy randevú a férfival, hogy megbeszéljék a dolgok állását

-    az, hogy elkerüljük a férfi bírálatát vagy haragját

-    az, hogy őt (vagy bárki mást) boldoggá tegyünk; hogy elnyerjük az ő (vagy más) helyeslését

-    az, hogy elutazzon egy időre (csak azért, hogy visszatérte után el tudja viselni ugyanazt, ami miatt elment)

Ezt az egészet szakemberrel adaptáltatni kéne!

3. Találjon hasonló sorsúnkat csoportterápia keretében, akik megértik

Mit jelent ez?

Megtalálni a hasonszőrűek csoportját, akik megértik Önt, nem megy erőfeszítés nélkül. Ha most, vagy korábban van/volt kapcsolata alkoholistával vagy kábítószer-élvezővel, csatlakozzon az Al-Anonhoz (Alcoholics Anonymus); ha Ön alkoholista vagy kábítószer-élvező családból származik, menjen az Al-Anon keretében, hasonló felnőtteknek szervezett csoportterápiára. Ha Önt nemi erőszak érte gyerekkorában, akkor keresse a Daugthers United-ot (Lányok Egyesülete) függetlenül attól, hogy az apja volt-e az elkövető vagy más. Ha erőszak, verés áldozata, forduljon nővédelmi szervezetekhez, hogy megtalálja a hasonló sorsúak csoportját. Ha egyik kategóriába sem illik bele, vagy az Önnek legmegfelelőbb csoportterápia nem működik ott, ahol él, próbáljon olyan csoportot találni, ahol a nők a férfiaktól való érzelmi függésük problémáit vitatják meg, vagy kezdeményezze Ön egy csoport létrehozását. A saját csoport szervezéséhez szóló irányelvek az 1. Függelékben találhatók.

A hasonló sorsúakból álló csoport nem afféle összevissza csevegést folytat, amelynek során a nők elpanaszolják mindazt a szörnyűséget, amelyet férfiak tettek velük, vagy szerencsétlen sorsuk mért rájuk. A csoportterápia arra való, hogy mindenki a saját gyógyulásán dolgozzon. Fontos, hogy múltbeli traumákat megbeszéljenek a tagok, de ha azt veszi észre, hogy Ön vagy más hosszadalmas mesélésbe bonyolódik, amely tele van effélékkel: „ő azt mondta… erre én azt mondtam…" – akkor feltehetően Ön nem jó úton jár, esetleg a csoport nem megfelelő. Az empátia önmagában nem hozza meg a gyógyulást. A jó csoport arra törekszik, hogy minden résztvevő állapota javuljon, s akad néhány tag, aki már számottevően gyógyult, s a gyógyuláshoz vezető út lépéseit el tudják mondani a többieknek. Az Al-Anon a legjobb példa arra, hogyan kell működnie effajta csoportoknak. Akár volt, akár nem volt az alkoholizmusnak szerepe az Ön vagy hozzátartozói életében, talán nem árt elmenni egy, esetleg több Al-Anon gyűlésre és megtapasztalni, hogyan, milyen elvek szerint lehet eljutni a gyógyulásig. Ezek az elvek legtöbbünkre érvényesek attól függetlenül, mit éltünk át a múltban, vagy milyenek jelenlegi körülményeink.

 

Mit követel a csoportterápia?

Felkérhetik Önt, mint résztvevőt arra, hogy ígérje meg önmagának és a csoportnak; legalább hat foglalkozásra eljön, mielőtt úgy döntene, hogy az egész nem ér semmit. Ez azért kell, mert legalább ennyi időbe telik, amíg valaki a csoportba tartozónak kezdi érezni magát, amíg érti az egyes, zsargonszerű szófordulatokat (ha egyáltalán vannak ilyenek), s amíg megérzi, hogy elindult benne valami, jó irányba. Ha az Al-Anont választja, amely többször is tart megbeszéléseket egy héten, akkor próbálja ki, s menjen más-más napokon, mert a különféle csoportokban mást és mást fog tapasztalni, noha a jellegük azonos. Válassza ki azt az egyet vagy kettőt, amely a legjobban megfelel Önnek, s tartson ki mellettük. Ha szükségét érzi, járjon el gyakrabban.

Fontos a rendszeresség. Bár a többieknek is fontos, hogy Ön ott legyen, ez elsősorban az Ön javát szolgálja. Ahhoz, hogy hasznosítani tudja azt, amit a csoport nyújthat, Önnek ott kell lennie.

Jó esetben bizalmat fog érezni a többiek iránt, de ha erre még nem képes, nyugodtan legyen őszinte! Beszéljen az emberek iránti általános bizalmatlanságáról, a csoport, a gyógyulás folyamat iránti kételyeiről – furcsamód azt fogja tapasztalni, hogy a bizalom elkezd csírázni Önben.

Miért fontos a hasonszőrűek támogató csoportja?

Amint a többiek beavatják saját sorsukba. Ön azonosulni tud majd velük és a tapasztalataikkal. Segítenek visszaemlékezni arra, amit ön kizárt a tudatából – eseményekre és érzésekre egyaránt Ezáltal ön közelebb kerül saját magához.

Amint azon kapja magát, hogy azonosul a többiekkel és elfogadja őket a hibáik, a titkait ellenére, egyszeriben könnyebbnek találja, hogy önmagában is elfogadja ezeket a jellegzetességeket, érzéseket. Ez az első lépés önmagunk elfogadása felé, amely elengedhetetlen a gyógyuláshoz.

Amikor erre képesnek érzi már magát, Ön is megosztja másokkal néhány élményét, s ennek révén őszintébbé, nyíltabbá és bátrabbá válik. Az önmagunkkal való megbékélés azáltal fejlődik ki, hogy a csoport elfogadja azt, amit addig elfogadhatatlannak láttunk.

Ön megtagadja mások sikeresen alkalmazott módszereit, s ki is próbálhatja azokat. Hall majd sikertelenségekről is, így a mások hibáiból is tanulhat.

A csoport nyújtotta empátia és sorsközösség mellett lényeges elem a humor, amely nagyon fontos a gyógyulásban. Az egyetértő mosoly, amikor a tagok nyugtázzák, hogy lám, megint akadt valaki, aki egy másik embert akart megváltoztatni; az üdvrivalgás, ha valaki átjutott egy nehéz akadályon; a felcsattanó nevetés a közös botlások felismerésekor – ez mind–mind roppantul gyógyító erejű.

Elkezdi érezni, hogy tartozik valahová. Ez nagyon fontos mindazoknak, akik rosszul működő családban nevelkedtek, hiszen gyermekkorukban átélték a magányt, a világtól való elzártságot. Olyanokkal együtt lenni, akik megértik, mert maguk is átélték a mi problémánkat, biztonságot, jó érzést ad, s erre szükség van.

Mivel jár a csoporthoz való csatlakozás?

A titkot kimondtuk. Igaz, még nem tudja mindenki, de egypáran már tudják. Ha elmegyünk az Al-Anon gyűlésre, kimondatlanul, tapintatosan, de ott a feltételezés a levegőben, hogy egyszer, valahogy érintette az életünket az alkohol. Ha a Daughters United szervezetéi látogatjuk, ez azt jelzi, hogy valamiképpen áldozatai voltunk nem megfelelő szexuális közeledésnek olyasvalaki részéről, akiben megbíztunk… és így tovább.

A félelem, hogy „mások is megtudják”, sok embert visszatart attól, hogy megkapják a segítséget, amely megmentheti az életüket, a kapcsolataikat. Ne feledjük, minden igazi csoportban bizalmasan kezelik, hogy kijár oda, s ott mit mond. Az Ön személyiségi jogait tisztelik és védik. Ha kiderül, hogy nem így van, más csoportot kell keresni.

Másrészt, ha valaki csak egyszer megy el, ez pusztán annyit jelent, hogy a többiek tudják, hogy problémája van. Remélem azonban, hogy a könyvből már kiderült: ha néhányan be vannak avatva, különösen olyanok, akiknek hasonló problémáik vannak, ez kiutat jelent a kínos elszigeteltségből

4. Fejlessze szellemiségét mindennapi gyakorlatokkal.

Mit jelent ez?

Nos, ez mindenkinek mást jelent. Néhányuknak bizonyára visszatetsző ez a gondolat, s már azon tűnődnek, hogyan hagyhatnák ki ezt a lépcsőfokot. Csak semmi Istenről való papolás… Önnek az efféle hitek naivnak és éretlennek tűnnek, s Ön tál felvilágosult ahhoz, hogy ezt komolyan vegye.

Más Önök közül talán már jó ideje eltökélten imádkozik Istenhez, aki mintha nem figyelne oda. Hiszen megmondta Neki, mi a baj, min kéne javítani, s lám, a helyzet ugyanolyan reménytelen. Vagy egy jó ideje annyit könyörgött Istennek minden látható eredmény nélkül, hogy megdühödött, feladta, vagy becsapottnak kezdte érezni magát, s eltűnődött, vajon milyen szörnyűségért kell így megbűnhődnie.

Akár Istenhívő Ön, akár nem, és ha igen, akár „beszélő viszonyban" van Istennel, akár nem, ezt a lépést nem kell kihagynia. A szellemi–lelki életünk fejlesztése igen gyümölcsöző lehet függetlenül attól, milyen ösvényt választunk hozzá. Ha Ön száz százalékig ateista, akkor is megnyugvást és élvezetet találhat egy csendes sétában, a naplementében, a természetben. Bármi, ami túlmutat fizikai létünkön, ami magasabb régiókba emel bennünket, azt választhatjuk e lépés keretein belül, találjuk meg, mi ad megnyugvást, békét, s szánjunk erre naponta, legalább egy félórát, nem számít, mennyire lehangolóak a körülményei, ez az elv megkönnyebbülést hoz, sőt, akár vigaszt is.

Ha fenntartásai vannak is a tekintetben, hogy vajon van-e felsőbb akarat, amely irányítja a világegyetemet, talán szívesen megpróbálkozna úgy tenni, mintha hinne benne. Ha a kezelhetetlen problémáinkat egy nálunknál nagyobb hatalomra testáljuk, ez óriási megkönnyebbülést okozhat. Vagy ha Ön úgy találja, hogy ehhez erőszakot kéne tennie önmagán, s nem akarja, akkor nyugodtan tekintse a segítő csoportot efféle felsőbb hatalomnak! A csoport együttesen sokkal nagyobb erőt képvisel, mint tagjai bármelyike külön–külön, menjen bele, hogy a csoportot, mint olyat használja erőforrásként és támaszként, vagy határozza el, hogy szorosabb kapcsolatba lép az egyik csoporttárssal, hogy segítsen, amikor úgy érzi, összecsapnak feje fölött a hullámok. Tudatosítsa magában, hogy többé nincs egyedül.

Ha Ön gyakorló hívő, aki rendszeresen imádkozik és templomba jár, az Ön számára a szellemiség fejlesztése abban állhat, hogy belátja, mindennek, ami az életében történik, megvan a maga oka és eredménye, továbbá, hogy Isten felelős az ön partneréért, s nem ÖN! Válasszon egy csendes helyet a meditációra, és az imára, és kérjen Istentől útmutatást abban, hogyan élje a saját életét, míg a környezetében lévők is élik a maguk életét.

A szellemiségünk fejlesztése alapvetően azt jelenti, hogy megszabadulunk önérvényesítő akaratunktól, attól az eltökéltségünktől, hogy úgy történjen minden, ahogy mi látjuk jónak. Ehelyett be kell látnunk, hogy talán nem minden helyzetben tudjuk, mi a legjobb akár önmagunknak, akár a másiknak. Előadódhatnak olyan következmények, létezhetnek olyan megoldások, amelyek soha nem jutottak az eszünkbe, vagy éppen az, amit leginkább el akartunk kerülni, amitől a legjobban féltünk, a legjobb, a leghasznosabb. Az önérvényesítő akarat azon a hiten alapul, hogy egyedül is tudjuk a leghelyesebb megoldásokat. Ettől úgy tudunk megszabadulni, ha nyugton vagyunk, nyitottan várunk az útmutatásra, ez azzal is jár, hogy meg kell szabadulnunk a félelemtől (minden „de mi lesz, ha…" kezdetű kérdéstől), a kétségbeeséstől (minden „bárcsak…" kezdetű fohásztól), és helyettük pozitív töltésű gondolatokat, megállapításokat kell találnunk saját életünkről.

Mit igényel a szellemiség fejlesztése?

Hajlandóságot igényel, nem pedig hitet. A hajlandósággal gyakorta megteremtődik a hit is. Ha Ön nem akar hinni, akkor talán nem is fog, de mindenképpen több nyugalomra, lelki békére lel, mint korábban.

A lelki életünk fejlesztése azt is megkívánja, hogy régi gondolkozásformákat, érzéseket, pozitív állítások révén meghaladjunk, a régi hiteket újakkal váltsuk fel. Akár hiszünk egy felsőbb hatalomban, akár nem, pozitív állításokkal változtathatunk az életünkön. Használhatjuk tetszés szerint a 4. Függelékben megadott állításokat, de még jobb, ha saját magunk alkotunk ilyeneket. Fontos, hogy abszolút pozitív tartalmúak legyenek, s ezeket a mondatokat magunkban, vagy ha kell, hangosan ismételgessük, ahányszor csak tudjuk. Példaképpen álljon Itt egy ilyen állítás: „Többé nem szenvedek. Az életem csupa öröm, fejlődés és beteljesedés."

Miért fontos a lelki életünk, a szellemiségünk? Lelki-szellemi fejlődés nélkül szinte lehetetlen megszabadulni az irányítás, a befolyásolás kényszerétől, s lehetetlen elnyerni a hitet abban, hogy minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell.

A lelki gyakorlat nyugtat, s segít átlendülni az áldozat szerepköréből egy magasabb régióba.

Válsághelyzetben erőforrás. Amikor az érzések, a körülmények legyűrnek bennünket, szükségünk lehet egy önmagunknál nagyobb erőforrásra, amelyhez fordulhatunk.

Lelki–szellemi fejlődés nélkül szinte lehetetlen megszabadulni az önérvényesítő akarattól, márpedig eme akarat jelenlétében nem tudjuk megtenni a következő lépést. Nem tudjuk abbahagyni partnerünk irányítását, a róla való gondoskodást, hiszen még mindig az hisszük, ez a dolgunk. Imígyen pedig nem tudunk lemondani a partner életének irányításáról egy magasabb hatalom javára.

Mivel jár a lelki–szellemi fejlődés?

Ön megszabadul a minden iránti felelősség nyomasztó terhétől, attól, hogy partnerét irányítania, életét egyengetnie kellene azért, hogy ezzel megelőzze a katasztrófát.

Eszközt kap a kezébe ahhoz, hogy úgy leljen lelki megkönnyebbülésre, hogy ehhez ne kelljen másokat manipulálnia, megváltoztatnia. Senkinek nem kell mássá válnia ahhoz, hogy Ön jól érezhesse magát. Mivel Önnek már kulcsa van a lélek éléskamrájához, a saját élete és a boldogsága már inkább Öntől függ, s kevésbé van kiszolgáltatva mások tetteinek.

5. Hagyja abba mások irányítását, életútjuk egyengetését.

Mit jelent ez?

Ez azt jelenti, hogy többé nem segítünk, nem adunk tanácsokat. Tessék megérteni, hogy az a másik felnőtt ember, akit terelgetünk, nevelgetünk, ugyanúgy képes találni magának állást, lakást, pszichológust, csoportot vagy bármit, amire szüksége van. Talán nincs benne annyi ösztönző erő, hogy mindezt biztosítsa is magának, vagy hogy megküzdjön a problémáival. De ha Ön helyette próbálkozik megoldani a gondjait, azzal leveszi a válláról a saját magával szembeni felelősséget. Akkor már Ön a felelős a jólétéért, s amikor az érdekében tett erőfeszítések kudarcba fulladnak, akkor Önt fogja vádolni.

Hadd mondjak egy példát erre: gyakran kapok feleségektől telefonhívást, akik a partnerük számára kérnek időpontot tőlem. Mindig ragaszkodom ahhoz, hogy a férfiak maguk keressenek meg engem. Ha valaki, egy leendő páciens, nem érez elég ösztönzést arra, hogy maga válassza meg a kezelőjét, akkor hogyan várhatnánk el, hogy ugyanő eljárjon a terápiára és akarjon is meggyógyulni? Korábban, pályám kezdetén belementem ilyen beszélgetésekbe, de ilyenkor mindig jött a telefon a hölgytől, hogy az illető férfiú meggondolta magát, nem akar kezelést, vagy nem női pszichológust akar, vagy másféle végzettségűt óhajt. A nők ezután feltették a kérdést, hogy tudnék-e mást ajánlani, akit aztán ők felhívnának a férfi nevében. Megtanultam, hogy soha ne beszéljek meg időpontot közvetítő személlyel, ehelyett inkább megkértem a lányokat, asszonyokat, hogy ők maguk fáradjanak be hozzám – saját ügyükben.

Az irányítás-terelés abbahagyása azt is jelenti, hogy ki kell lépni a bátorító, a dicsérő szerepéből. Valószínű, hogy a bátorítással, a dicsérettel próbálta elérni Ön a partnerénél, amit akart, vagyis e módszerrel manipulálta őt. A bátorítás és a dicséret közel áll a nógatáshoz, s megint csak azt akarjuk elérni vele, hogy irányíthassuk a partnerünk életét. Gondolja végig, miért ünnepli őt valamiért, amit tett. Azért, hogy emelje az önbecsülését? Ez manipuláció. Azért, hogy a jövőben is így cselekedjen? Ez is manipuláció. Azért, hogy tudja, Ön milyen büszke ezért rá? Ezzel csak terhet rak a vállára. Hagyja, hogy saját eredményeiből önmaga építse fel az önbecsülését. Különben Ön veszélyesen közel jár ahhoz, hogy anyáskodjon felette. A partnerének nincs még egy anyára szüksége (még akkor sem, ha nem volt jó anyja), de legfőképpen: Önnek nincs arra szüksége, hogy gyerekként kellejen kezelnie.

További követelmény: abba kell hagynia partnere állandó megfigyelését. Szenteljen kevesebb figyelmet annak, mit csinál, s inkább a saját életére összpontosítson. Kezdetben előadódhat, hogy a partner „előveszi az aduit", s Önt arra akarja szorítani, hogy ismét figyeljen rá és viselje a tetteiért a következményeket. A dolgok hirtelen még rosszabbá válhatnak körülötte. Csak legyenek! A problémái az övéi, nem másé. Hagyja hát, hogy viselje önmagáért a teljes felelősséget, a tettekért és a következményekért egyaránt. Ön tartsa magát távol a problémáitól. (Ha Ön szorgosan foglalkozik a saját boldogulásával, s szellemi fejlődése érdekében rendszeresen végzi a lelki gyakorlatokat, könnyebb lesz nem odafigyelni őrá.)

A „nem beleszólás" távolságtartással is jár. Ez a távolságtartás annyit jelent, hogy saját énjét ki kell bogoznia a partner érzéseinek hálójából, s legfőképpen függetlenítenie a férfi tetteitől és annak következményeitől. Szükséges, hogy Ön hagyja őt megbirkózni saját viselkedésének következményeivel, s ne mentse öt meg a fájdalmaktól még részben sem! Továbbra is törődhet vele, érdeklődhet iránta, de ne törődjön semmivel helyette! Engedje, hogy partnere rátaláljon a maga útjára, hiszen Ön is azon fáradozik, hogy meglelje a magáét.

Mit követel Öntől a férfi irányításáról való lemondása?

Önnek meg kell tanulnia hallgatnia és nem cselekednie. A gyógyulásfolyamatában ez az egyik legnehezebb feladat. Mikor a partner élete kész káosz, akkor Önnek minden porcikája arra vágyik, hogy magára vegye a terheket, tanácsokat adjon és bátorítsa őt, hogy bárhogyan is, de befolyásolja a kialakult helyzetet – akkor Önnek meg kell tanulnia csöndben maradni, s azzal megbecsülni a másikat, hogy hagyja, a saját csatáit ő maga vívja meg.

Szükséges, hogy Ön szembenézzen saját félelmeivel, hogy mi fog történni a partnerrel és a kapcsolatukkal, ha már nem Ön irányít mindent – s aztán e félelmekkel kell felvenni a harcot ahelyett, hogy a partnerét próbálná befolyásolni.

Szükséges bevetni a lelki gyakorlatokat, amikor a félelmek elborítják, a lelki-szellemi fejlődésre akkor van legnagyobb szükség, amikor Ön magtanul lemondani a „mindent irányítás" kényszeréről. Amikor „leveszi a kezét” a környezetében élőkről, akkor Ön úgy érezheti magát, mint aki lezuhan egy hegyről. Ijesztő lehet a mások irányítására tett kísérletek feladásából fakadó érzés: hogy nem vagyunk önmagunk urai. Most segíthet a lelki gyakorlat: ahelyett, hogy sötét űrbe taszítaná szeretteit, irányításukat a saját felfogása szerinti „felsőbb hatalomra” bízhatja.

Szükség van arra is, hogy keményen szembenézzünk a valósággal, s ne csak azt lássuk, ami reményeink szerint majd bekövetkezik a jövőben. Amikor lemondunk az irányításról, a mások befolyásolásáról, ezzel egy időben arról az elképzelésünkről is le kell mondjunk, hogy „ha ő megváltozik, akkor én boldog leszek”, ő talán soha nem fog megváltozni. Önnek pedig nem szabad ezt szorgalmaznia. Viszont meg kell tanulnia mindettől függetlenül is boldognak lenni.

Miért fontos lemondani a partner irányításáról?

Ameddig Ön arra összpontosít, hogy megváltoztasson valakit, aki fölött nincs hatalma (valójában egyikünknek sincs hatalmában mást megváltoztatni, mint saját magunkat), addig nem lesz módja energiáit önmaga megsegítésére fordítani. Sajnos, a másik befolyásolása, megváltoztatása sokkal vonzóbbnak tűnik a szemünkben, mint az, hogy önmagunkat fejlesszük, tehát amíg nem szakítunk régi felfogásunkkal, addig képtelenek leszünk az új elv szellemében élni.

Az őrület és kétségbeesés érzete, amelyet ön átél, egyenesen abból fakad, hogy ön azon akar változtatni, amin nem lehet. Gondolja végig, mi mindennel próbálkozott: végtelen rábeszélésekkel, könyörgéssel, fenyegetéssel, megvesztegetéssel, talán még erőszakkal is – s mindez nem vezetett sehová. Emlékezzen rá, mit érzett minden egyes kudarc után! Az önbecsülése tovább csökkent, s ön még jobban szorongott, még tehetetlenebbé, dühösebbé vált. Az egyetlen kivezető út az, ha feladja kísérleteit arra, hogy irányítsa az irányíthatatlant: őt és az életét.

Végül azért fontos lemondani az irányításról, mert szinte bizonyos, hogy a partnere addig nem fog megváltozni, amíg Ön erre próbálja rászorítani. Az, ami az ő gondja kellene, hogy legyen, mintha az ön sajátjává válnék, s végül Ön beleragad ebbe, hacsak nem adja fel az egészet. Még ha a partnere azzal akarná is megnyugtatni, hogy ígéreteket tesz: változtat a szokásain, egy idő után nagy valószínűséggel ugyanúgy viselkedik megint, de feltehetően keserű haragot táplál magában Ön iránt, amikor visszacsúszik. Ne feledje: ha Ön miatt hagyott fel valamivel, Ön lesz annak is a oka, ha visszaesik a régi kerékvágásba.

Egy példa: Két fiatal jelent meg a rendelőmben. A fiút a nevelőtisztje küldte alkohollal és kábítószerrel kapcsolatos kihágásai miatt, tehát ő azért jött, mert összeütközésbe került a tőrvénnyel. A lány pedig azért volt ott, mert mindenhová elkísérte a fiút. A feladatának tekintette, hogy a helyes úton tartsa a párját. Ahogy ilyen esetekben általában lenni szokott, mindketten olyan családból származtak, ahol legalább az egyik szülő ivott. Kézen fogva ültek velem szemben, és kijelentették, hogy össze fognak házasodni.

– Úgy gondolom, a házasság segíteni fog rajta – mondogatja a fiatal nő, hol szemérmes együttérzéssel, hol határozott meggyőződéssel. – Eeegen – bólint a fiú szégyenlősen. – Vigyáz rám, hogy ne vaduljak nagyon el. Sokat segít nekem. – Némi megkönnyebbülés van a hangjában, a lány pedig ragyog: lám, mennyire megbízik benne a párja, s milyen jó, hogy ö viseli a felelősséget érte.

Erre én – óvatosan, figyelemmel reményeikre, szerelmükre –megpróbálom elmagyarázni, hogy ha a fiúnak alkohollal vagy kábítószerrel kapcsolatos problémája van, és a lány miatt szokott le többé–kevésbé mostanában, akkor annak is a lány lesz majd az oka, ha később újrakezdi vagy vadabbul folytatja az ivást, kábítószerezést. Figyelmeztettem őket, hogy egyszer majd, egy vita hevében el fog hangzani a fiú szájából: „Leszoktam miattad, s mi az eredmény? Te nem vagy egy percig sem boldog, akkor minek csináljam tovább?" Hamarosan pedig éppen azok az erők távolítják el őket egymástól, amelyek most látszólag összehozták őket.

Mivel jár az irányítás feladása?

A partnere nagyon feldühödhet, s azzal vádolhatja, hogy nem törődik már vele. Ez a harag abból a pánikszerű félelemből fakad, hogy megint ő a felelős az életéért. Ameddig Önnel harcolhat, ígérgethet, vagy megpróbálkozik visszaszerezni Önt, addig a küzdelme saját énjén kívül, Önnel zajlik, s nem önmagával. (Ismerősen hangzik? Igen, ez Önre is vonatkozik, ameddig vele harcol!)

Előadódhat, hogy alig van miről beszélniük egymással, amint a hízelgés, vita, fenyegetődzés, veszekedés és megbékítés jelenetei megszűnnek. Ez így van rendjén. A beállott csöndben nyugodtan mondogassa magában a pozitív „mondókákat”.

Nagyon valószínű, hogy amint valóban felhagy a másik irányításával, befolyásolásával, egyszeriben rengeteg energiája szabadul föl, amelyet önmaga megismerésére, fejlesztésére, tökéletesítésére fordíthat. Fontos azonban tudnia, hogy a kísértés is fel fog ébredni, hogy megint önmagán kívül keresse az életcélt. Fojtsa el ezt a késztetést, s továbbra is saját magára figyeljen.

Fel kell azonban készülnie arra, hogy miután már nem egyengeti partnere útját, beállhat némi zűrzavar, s Önt megbírálhatják azok, akik nem értik, hogy mit miért tesz (vagy nem tesz). Lehetőleg ne mentegetőzzék, s ne is próbáljon hosszadalmas magyarázatokba bonyolódni. Ha úgy látja jónak, említse meg nekik ezt a könyvet, s aztán ejtse a témát. Ha nem tágítanak, akkor tanácsos elkerülni őket egy darabig.

Általában az efféle kritika sokkal ritkább és sokkal enyhébb, mint ahogy arra rettegve számítunk. Saját magunk legkíméletlenebb kritikusai mi vagyunk, s az önbírálatunkat vetítjük ki a környezetünkre, ezt véljük visszahallani mindenhonnan. Álljon Ön a saját maga oldalára, s a világ varázsütésre sokkal együtt érzőbb hellyé válik.

Az irányításról való lemondás egyik következménye, hogy Ön többé nem szerepel, mint „segítőkész” személy. Furcsamód, az egyetlen, amivel segíthetjük szerettünket, ha feladjuk ezt a magatartást. A „megmentői” szerepkör önmagunk felmagasztosítására szolgál. Ha valóban segíteni akarunk ne az ő problémáival, hanem saját magunkkal foglalkozzunk.

6. Tanulja meg, hogy ne menjen bele a játszmába

Mit jelent ez?

Az emberek közötti párbeszédekben megnyilvánuló játszmák elmélete egyfajta pszichoanalitikus felfogás terméke. A játszmák az érintkezés szabályozott formái, amelyek arra szolgálnak, hogy a felek ne kényszerüljenek bizalmas közelségbe egymáshoz. Mindenki játszik időnként, bizonyos helyzetekben, de az egészségtelen kapcsolatokban ezek a játszmák túltengenék. Ezáltal az illetők sztereotípiákat használhatnak, s elkerülhetik, hogy valódi igazságokat és igazi érzésekkel közvetítsenek a másik felé, valamint megtehetik, hogy a másik kezébe tegyék le jólétükért vagy rossz hangulatukért a felelősséget. A megszállottan szerető nők és partnereik általában a megmentő, a bíró és az áldozat szerepköreit variálják. Mindketten számtalanszor eljátsszák az összes szerepet, és jellemző módon váltogatják a „feláldozást”: A megmentő szerepét (M)-mel jelöljük, ő az, aki „megpróbál segíteni”; a bíróét (B)-vel, ő „vádol”; az áldozat (Á) pedig „ártatlan és tehetetlen”. A következő kis jelenet megmutatja, hogyan folyik ez a játék:

Tom, aki általában későn jár haza, benyit a hálószobába. Éjjel fél tizenkettő van. A felesége, Mary, rákezdi:

Mary (könnyek között): (Á) Hol voltál? Annyira aggódtam. Nem tudtam aludni, azt hittem, baleset történt veled. Tudod, mennyire aggódom ilyenkor. Hogy engedheted, hogy ilyen állapotba kerüljek? Legalább felhívhattál volna, hogy még élsz!

Tom (nyugtatólag): (M) ó, drágám, sajnálom. Arra gondoltam, már alszol, és nem akartalak felébreszteni a telefonnal. Nyugodj meg. Most már itthon vagyok, legközelebb meg telefonálok, megígérem. Jövök mindjárt az ágyba, megmasszírozom a hátadat, s mindjárt jobban fogod érezni magad.

Mary (egyre dühösebben): (B) Hozzám ne merj nyúlni! Még hogy legközelebb telefonálsz! Jó vicc. Múltkor is megígérted, s mit csináltál? Semmit! Hagytad, hogy itt feküdjek ébren, s elképzeljelek holtan kinyúlva az autópályán. Te sose gondolsz másra, úgyhogy nem is tudhatod, milyen, ha az ember aggódik azért, akit szeret.

Tom (tehetetlenül): (Á) Drágám, ez nem igaz! Én gondoltam rád. Nem akartalak felébreszteni. Nem gondoltam, hogy nyugtalankodsz. Tapintatos akartam lenni. De ágy látszik, nem számít, mit akarok, mindenképpen hibás vagyok. És mi van, ha akkor hívlak, amikor már alszol? Akkor meg bunkó vagyok, aki felébresztelek. Jót nem tehetek.

Mary (enyhültebben): (M) Nem, ez nem igaz. Csak arról van szó, hogy olyan fontos vagy nekem, s tudni akarom, hogy minden rendben van-e veled, nincs semmi bajod. Nem azt akarom, hogy rosszul érezd magad, csak értsd meg, hogy azért aggódom, mert szeretlek. Sajnálom, hogy ügy begurultam…

Tom (kiszimatolva a lehetőséget): (B) Hát, ha annyira aggódsz értem, akkor miért nem örülsz, hogy itt vagyok? Minek támadsz nekem ezzel a sápítozással, hogy hol voltam? Nem bízol bennem? Már kezd elegem lenni abból, hogy örökké magyarázkodnom kell. Ha bíznál bennem, akkor szépen aludnál, s örülnél, amikor hazajövök, s nem ugranál rögtön nekem! Néha arra gondolok, hogy imádod a veszekedést.

Mary (emeltebb hangon): (B) Még hogy örülök! Miután két órája itt fekszem, s töröm a fejem, hogy hol vagy! Ha nem bízom benned, ez azért van, mert semmit nem teszel a bizalmam erősítésére. Nem hívsz fel, rám pirítasz, amiért fel vagyok dúlva, s aztán nekem támadsz, amiért nem vagyok kedves veled, amikor végre haza esz a fene! Miért nem mész vissza oda, ahol egész este voltál?

Tom (békítőleg): (M) Figyelj, értem, hogy fel vagy dúlva, nekem meg nehéz napom lesz holnap. Mi lenne, ha csinálnék neked egy teát? Biztosan jól tenne. Aztán lezuhanyozom, és lefekszem. Rendben?

Mary (sírva): (Á) Te egyszerűen nem tudod felfogni, milyen érzés csak várni és várni, és tudni, hogy felhívhatnál, de nem teszed, mert én nem vagyok olyan fontos neked…

Ugye, megállhatunk itt? Ahogy látják, ez a két ember órákig, napokig, tán évekig folytathatná így, váltogatva a háromféle szerepkört, a megmentőét, d bíróét és az áldozatét. Ha Ön saját magát rajtakapja azon, hogy bármelyik alapállásból válaszol valakinek, legyen nagyon óvatos! Meg nem nyerhető küzdelembe bonyolódott, amelyben röpködnek a vádak, a visszavágások, a szemrehányások és viszont vádak, s ez céltalan, értelmetlen, megalázó. Hagyja abba. Adja föl. hogy mindig érvényesíteni próbálja az akaratát, akár kedvességgel, akár haraggal, akár a rászoruló pozíciójából. Változtasson azon, amin tud, vagyis saját magán! Ne akarjon veszekedést, s ne is adjon okot vagy ürügyet partnerének semmire. Arra se vágyjék, hogy ő legyen nagyon bűntudatos.

Mi kell ahhoz, hogy ne bonyolódjuk a játszmákba?

Az, hogy bármennyire nagy legyen is a kísértés, ne válaszoljon úgy, hogy a játszma a szokásos módon mehessen tovább. Úgy kell válaszolni, hogy véget vessen a körforgásnak. Először ez kissé bonyolultnak tűnik, de igen hamar elsajátítható a technikája (feltéve, ha Ön először is legyőzte magában a szerepjátszás iránti szükségét akkor, amikor – az előző lépés keretében – feladta az irányításra való késztetést).

Gondoljunk vissza az előző jelenetre, s nézzük meg, hogyan kerülheti el Mary a hármas szerepjátszás ördögi körét. Tegyük fel, hogy Mary hozzálátott, hogy lelkileg-szellemileg fejlődjön, s már tudatában van, hogy nem az ö dolga irányítani, ellenőrizni Tomot. Mivel saját magára ügyel, ezért az este folyamán, amikor várt Tómra, s ez nem jött, nem hagyta, hogy belehergelje önmagát az aggódásba, ehelyett felhívta egy barátnőjét, akivel együtt jár csoportterápiára. Megbeszélték a Maryben növekvő félelmet, s ez megnyugtatta Maryt, hiszen szüksége volt valakire, aki meghallgatta. A barátnője együttérzéssel figyelt rá, de nem adott tanácsokat. Mikor Mary letette a kagylót, kedvenc „mondókáját" vette elő: „Az élelem isteni irányítás alatt áll, s én békében, biztonságban, nyugalomban fejlődöm napról napra, óráról órára.” Mivel senki nem képes arra, hogy egyszerre kétfélét gondoljon, Mary azon vette észre magát, hogy a megnyugtató szavaktól lehiggadt, sőt ellazult. Mire Tom hazakerült fél tizenkettőkor, ő már aludt. Amikor Tom belépett a szobába, Mary felébredt, s érezte magában a feltoluló haragot és bosszúságot, ezért néhányszor elismételte a mondókáját, majd így szólt: – Szia, Tom. De jó, hogy megjöttél. –Nos, Tom, aki hasonló helyzetekben megszokta már, hogy veszekedés tör ki közöttük, most kissé meglepődött e könnyed fogadtatáson. – Akartam telefonálni, de aztán… – kezdte védekezően. Mary megvárta, hogy befejezze, aztán így szólt: – Ha akarod, majd megbeszéljük ezt reggel, de most álmos vagyok. Jó éjt. – Ha Tomnak netán bűntudata volt a késői hazamenetelért, egy esetleges veszekedés kitörölné belőle ezt a bűntudatot. Hiszen azt mondhatja magának, a felesége egy hárpia, s ez már Mary problémája, nem az övé. így válik a késés is Mary problémájává. Ha azonban nincs veszekedés. Tómnak megmarad a bűntudata, s Mary nem szenved a férj viselkedése miatt. És ennek így kell lennie.

Az egész kicsit hasonló egy ping-pong mérkőzéshez, amikor a felek ugyanágy végigjátsszak a megmentő-bíró-áldozat szerepeit, amikor mindkét fél mindhárom szerepet eljátssza. Ön visszaüti a labdát, amikor feléje száll. Csak úgy lehet kívül maradni a játszmán, ha megtanuljuk, hogy a labdát engedjük elszállni magunk mellett, le az asztalról. Az egyik legnagyszerűbb módja ennek, ha beiktatjuk a szótárunkba az „Ó" szócskát. Például, Tom mentegetőzésére válaszul Mary csak ennyit mond: „Ó", és már alszik is tovább. Felvillanyozó élmény, ha sikerül nem belekeveredni a megmentő–bíró–áldozat című játék mélyén rejlő harcba. Nem bedőlni, megtartani egyensúlyunkat, méltóságunkat, isteni érzés. S azt is jelenti, hogy sikerült újabb lépést tennünk a gyógyulás felé vezető úton.

Miért fontos, hogy ne keveredjünk bele a játszmába?

Először is azt kell felismernünk, hogy a szerepjátékok nem szorítkoznak csak a szóbeli érintkezésre. Arra is kiterjednek, ahogy az életünket éljük, s mindannyiunknak megvan a kedvenc szerepe.

Az Öné esetleg a megmentő szerepe. Sok, megszállottan szerető nő számára megnyugtatóan ismerős az érzés, hogy gondoskodhat egy másik emberről (vagyis irányítják és ellenőrzik). Zűrös vagy nyomorúságos gyermekkoruk tapasztalatai alapján ezt az ösvényt választották, hogy biztonságot teremthessenek maguknak, és úgy-ahogy elfogadhassák magukat. Barátaikkal, családtagjaikkal szemben viselkednek így, sőt gyakran úgy választanak pályát is, hogy másokkal ilyen kapcsolatban lehessenek.

Lehetséges, hogy Ön a bíró szerepét kedveli, aki árgus szemmel figyel, rámutat a hibákra, és helyükre teszi a dolgokat. Az ilyen asszonynak újra meg újra meg kell küzdenie azokkal a sötét erőkkel, amelyek őt gyermekkorában igázták le, mert azt reméli, hogy felnőttként már több esélye van nyerni. A gyermekkorban gyökeredző harag és bosszúvágy következtében az ilyen nő veszekedős, zsörtölődő, harcias boszorkány. Arra van szüksége, hogy megbüntessen valakit. Bocsánatkérést, bűnhődést követel.

Végül, sajnos, az Ön szerepe lehet az áldozaté is, amely a három közül a legerőtlenebb, aki nem lát más utat, minthogy ki legyen szolgáltatva mások kényének–kedvének. A gyermekkorban Önnek feltehetően tényleg nem volt más választása, csak a tűrés, s mára annyira berögződött ez a viselkedés, hogy már erőt is tud meríteni belőle. A gyengeségben zsarnokság rejtőzik; a bűntudat a fizetsége, s a bűntudat a váltópénz az áldozat és partnerei kapcsolatában.

Akár szóbeli érintkezésben, akár egész életünkkel játsszuk is bármelyik szerepet, közben nem kell önmagunkra figyelnünk, nem figyelünk önmagunkra, és beleragadunk a gyermekkori félelem, düh, tehetetlenség érzéseibe. Ha ezeket a többiekkel kapcsolatos megszállottságainkat, az önkorlátozó szerepeket nem adjuk fel, akkor nem tudunk teljes, felnőtt személyiségként fejlődni, nem tudjuk kifutni önmagunkat s a lehetőségeinket. Amíg efféle szerepjátszásokba, játszmákba bonyolódunk, úgy tűnhet, hogy mások zárják el előlünk a boldogság útját. Amint megszabadulunk a szerepjátszás kényszerétől, teljes felelősséggel uraljuk saját viselkedésünket, választhatunk, merre indulunk az életben. Amint a játszmák véget érnek, a választási lehetőségek (amelyeket már kihasználtunk vagy még előttünk állnak) sokkal maguktól értetődőbbnek, kevésbé félelmetesnek látszanak.

Mivel jár a játszmák beszüntetése?

Új alapokra kell helyeznie az önmagával és a másokkal folytatandó párbeszédeket, hogy világos legyen, Ön vállalja saját magáért s az életéért a felelősséget. A „ha nem kényszerülnék arra, hogy…” kezdetű mondat helyett legyen több „én pedig most úgy döntök, hogy…” jellegű megállapítás a közléseinkben.

Szüksége lesz minden energiájára, amely az irányítás és ellenőrzés abbahagyása nyomán szabadul fel, ahhoz, hogy ellent tudjon állni és ne csússzon vissza a szerepjátszásba (még az is szerepjátszás, ha kijelenti, hogy „én nem játszom”). Idővel ez könnyebb lesz, s meglátja, nagy önbizalommal fogja eltölteni.

Meg kell tanulnia a heves viták, az időrabló és energiafecsérlő drámák izgalmai nélkül élnie, anélkül, hogy ezekben a jelenetekben az egyik főszerepet alakítaná. Ez csöppet sem könnyű. Sok megszállottan szerető nő olyannyira mélyre temette saját érzelmeit, hogy szinte nem is érzi élőnek magát a harcok, elválások és kibékülések fűtöttsége nélkül. Legyünk óvatosak! Eleinte bizony unalmas lehet, hogy csak magunkra, saját belső énünkre összpontosítunk. De ha ki tudunk egyezni ezzel az ún. alommal, az előbb-utóbb önfelfedezéssé alakul át. Akkor készen állunk a következő lépés megtételére.

7. Bátran nézzen szembe saját problémáival és tökéletlenségeivel!

Mit jelent ez?

Annyit jelent, hogy miután lemondtunk mások irányításáról és ellenőrzéséről, nincs semmi, ami elvonná a figyelmünket saját életünkről, saját problémáinkról, saját fájdalmainkról. Ez az idő, hogy mélyen magunkba nézzünk, segítsük ezt a folyamatot a lelki gyakorlatainkkal, a csoportterápiával, s azzal, hogy ha tudunk, pszichológushoz járunk. Nem feltétlenül szükséges a terapeuta ebben a szakaszban. Ha jó csoportot találunk, ahol a tagok között van, aki már elöl jár a gyógyulásban, segítséget is kaphatunk abban, hogy túljussunk az önvizsgálat ezen időszakán.

Azt is jelenti, hogy Önnek nagyon kritikusan meg kell vizsgálnia jelenlegi életéi, azt is, ami jó érzéssel tölti el, és azt is, ami kínos vagy boldogtalanságot okoz. Készítsen ezekről listát. A múltját is gondolja végig. Elemezze a jó és a rossz emlékeket egyaránt, az eredményeket, a kudarcokat, azt, amikor Önt megbántották, s azt is, amikor Ön bántott mást. Semmit ne hagyjon ki, mindent írjon le. Különös figyelemmel legyen azokra a területekre, ahol nehézségei voltak. Ha például a szex ilyen terület, akkor írásban vegye sorra teljes szerelemi életét. Ha a férfiak mindig problémát jelentettek, akkor kezdje a legelső kapcsolattal, s soroljon fel itt is mindent. Vagy a szülők jelentették a gondot? Ugyanezt a technikát alkalmazza velük kapcsolatban is. Kezdje a legelején, s írjon. Igen, rengeteget kell írnia, de az írás felbecsülhetetlen segítséget ad ahhoz, hogy Ön leltárt készítsen a múltjáról, s felismerhesse a törvényszerűségeket, az ismétlődő motívumokat a magával és másokkal vívott harcban.

Amikor ennek nekikezd, törekedjen minél tökéletesebb munkára, ne hagyja idő előtt abba. Ez a technika később is hasznos tehet, amikor újabb problémákkal néz szembe. Mondjuk, először a kapcsolatalt veszi számba, aztán, később kedve támad, hogy összeírja a munkával, a munkahelyeivel kapcsolatos élményeit: hogyan érezte magát kezdetben, s hogyan változott ez később. Engedje az emlékeit, az érzéseit szabadon áramolni. írás közben ne elemezze az Ismétlődéseket, a törvényszerűségeket, ez majd utána következik.

Mit igényel Öntől ez a szembesülés?

Sokat kell írnia, rá kell szánnia az időt és az energiát, hogy ezt a feladatot véghezvigye. Lehet, hogy az írás nem az erőssége, nem is kedveli. Mégis – nincs ennél jobb módszer. Ne aggódjon, hogy esetleg nem csinálja tökéletesen vagy jól. Csinálja, ahogy megfelelőnek gondolja.

Próbáljon írás közben olyan őszinte lenni önmagához, amilyen csak tud.

Amint teljesítette ezt a feladatot úgy, ahogy tudta, avasson be a dologba valakit, akiben megbízik, aki érdeklődik Ön iránt. Az illetőnek értenie kell, hogy Ön a saját gyógyulásán fáradozik, s képesnek kell lennie arra, hogy szépen végighallgassa, amit Ön leírt a szexuális tapasztalatairól, a kapcsolatairól, a szüleivel való viszonyáról, az Önmagával kapcsolatos érzéseiről, élete jó és rossz eseményeiről. A választott hallgatónak együtt érzőnek és megértőnek kell lennie. Nem kell megjegyzéseket fűznie a hallottakhoz, s ezt be kell tartama kezdettől fogva. Semmi tanácsadás, bátorítás – csak meghallgatás.

Gyógyulásának ebben a szakaszában ne a partnerét válassza ki erre a szerepre. Később, sokkal később megoszthatja majd vele az összeírt élményeit, de csak ha tényleg úgy gondolja. Most azonban semmiképpen nem lenne tanácsos ezt lenni. Arra kell a hallgató, hogy Ön átélje, milyen saját magáról mesélnie, s azt is, hogy ezt egy másik ember megérti, elfogadja. Ez a módszer nem arra szolgál, hogy a partnerével való kapcsolata ráncait vasalja ki vele. A cél önmaga felfedezése.

Miért szükséges bátran szembenézni önmagunkkal?

Először is azért, mert nagyon valószínű, hogy Ön képes lesz sok múltbeli eseményhez és érzéshez fűződő titkolt bűntudattól megszabadulni. S ez lehetővé teszi, hogy több örömöt élhessen át, és hogy az élethez való hozzáállása egészségesebb legyen.

Azzal, hogy valaki megismerte az Ön legszörnyűbb titkait, s lám, ettől még nem dőlt össze a világ, nagyobb biztonságban fogja magát érezni

Amikor Ön abbahagyja, hogy másokat vádoljon, s választásaiért vállalja a felelősséget, azzal egyszeriben megnyílik Ön előtt a világ: szabadon válogathat olyan lehetőségek között, amelyek nem voltak láthatóak akkor, amikor Ön még mások áldozataként tekintett saját magára. Ezzel megnyílik az út az előtt is, hogy megváltoztassa életében mindazt, ami nem jó, nem kielégítő vagy nem gyümölcsöző.

8. Fejlessze önmagában mindazt, amit fejlesztenie kell.

Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy ne a partnerére várjon, ne az ő megváltozásától tegye függővé, hogy Ön elindul–e végre az életben vagy sem. Vagyis – ne várjon az Ö segítségére sem – se pénzügyi, se érzelmi, se praktikus segítségére –, ha Ön el akarja kezdeni a pályáját, állást akar változtatni, tovább szeretne tanulni, vagy bármi másba belevágni. Ahelyett, hogy az ő közreműködésére alapozná a terveit, gondolkozzék úgy, mintha csak saját magára támaszkodhatna.

Tervezze meg úgy a szükséges ráfordításokat – gyerekek ellátása, pénz, időbeosztás, utazás –, hogy őt ne használja fel, mint segítséget. Ha Ön most tiltakozik ezt olvasva, mivel úgy érzi, a partner közreműködése nélkül a tervei kivitelezhetetlenek, akkor gondolja végig – esetleg tárgyalja meg egy barátnőjével, hogy mit tenne, ha a partnerét nem is ismerné. Rá fog jönni, hogy akkor sem áll le az élet, ha nem támaszkodik őrá, s az ö segítsége helyett sok egyéb megoldáshoz folyamodhat.

Önmagunk fejlesztése azt jelenti, hogy ki kell alakítsuk az érdeklődési körünket, s aszerint tevékenykednünk. Ha már túl hosszú ideje csak a férfi körül forog az élete, hogy már nincs is semmi más rajta kívül, akkor kezdje el minden lehetséges módon kutatni, hogy vajon mi vonzza a legjobban. Ez rendszerint nem könnyű feladat megszállottan szerető nők számára. Mivel sokáig a férfi boldogulása állt figyelme középpontjában, ezért először kényelmetlen érzést okozhat, ha ezt a figyelmet egyszeriben önmagára összpontosítja, s azt keresi, mi a jó a saját fejlődése szempontjából. Vegye rá magát, hogy hetente legalább egy új tevékenységet kipróbáljon. Tekintsen úgy az életre, mint egy svédasztalra, s vegyen a tányérjára sok különféle új élményt, hogy megállapíthassa, melyik ízlik a legjobban.

Önmagunk fejlesztése kockázatvállalást is jelent: új emberekkel kell találkoznunk, hosszú évek után újra be kell lépnünk egy tanterembe, elutaznunk egyedül, állást keresnünk – bármi olyat tennünk, amiről tudjuk, hogy meg kell tennünk, de eddig nem volt hozzá bátorságunk. Nos, itt az ideje, hogy beugorjunk a mélyvízbe! Az életben nincsenek hibák, csak tapasztalatok, úgyhogy induljunk neki, vágjunk bele, és tapasztaljuk meg, mit akar nekünk tanítani az élet. A támogató csoport legyen a bátorítás forrása, nekik számoljon be. (Ne forduljon a partneréhez vagy rosszul működő családjához bátorításért! Ők azt akarják, hogy Ön maradjon olyan, amilyen volt, hogy nekik se kelljen megváltozniuk. Ne kövessen el merényletet önmaga, a saját fejlődése ellen azzal, hogy rájuk próbál támaszkodni.)

9. Mit követel az önfejlesztés?

Először is végezzen el minden nap két olyan dolgot, amihez nem igazán fűlik a foga. Ez arra szolgál, hogy többre legyen képes, és megismerje a saját képességeit. Álljon a sarkára, amikor legszívesebben elmismásolná a dolgot, vagy vegye kézbe újra azt a tárgyat, amivel még nincs kész, noha leginkább elhajítani szeretné. Bonyolítsa le azt a telefonhívást, amitől nagyon ódzkodik. Tanulja meg, hogy jobban figyeljen saját magára, mint másokra, amikor beszél valakivel. Inkább mondjon „nem”-el önmaga érdekében, mint „igen”-t valaki más kedvéért. Ha valamit szeretne, egyenesen kérjen, kockáztassa meg, hogy esetleg elutasítják.

Azután tanulja meg megajándékozni saját magát. Adjon magának időt, figyelmet, jutalmat. Az önszeretet jó iskolája az is például, ha minden nap vásárol magának valamit. Nem kell, hogy sokba kerüljön, de azért minél kevésbé praktikus, minél inkább extra az ajándék, annál jobb. Ez jó gyakorlat ahhoz, hogy önmagunkkal foglalkozzunk. Meg kell tanulnunk, hogy mi magunk is lehetünk a jó dolgok forrásai, s kezdetnek ez nagyon jó módszer. Ha azonban nincsenek fenntartásai a költekezéssel kapcsolatban, ha Ön kényszeresen jár a boltokba, hogy elfojtsa a haragját és a depresszióját, akkor másképpen kell önmagát jutalmaznia. Inkább új élményeket igyekezzen gyűjteni újabb tárgyak (és még több adósság) helyett. Sétáljon egyet a zöldben, menjen a hegyekbe, vagy nézelődjön egyet az állatkertben. Álljon meg, és szemlélje kicsit a naplementét. A lényeg az, hogy gondoljon önmagára, s arra, hogy mit szeretne ajándékba kapni saját magától aznap. Aztán élje át az adás és a kapás élményét egyaránt. Általában ahhoz nagyon értünk, hogyan adjunk másoknak, de gyakorlatlanok vagyunk sajátmagunk megajándékozásában. Tessék hát gyakorolni!

A gyógyulási folyamat során időről időre olyan lépéseket kell tennie, amelyek nagyon nehezére esnek. Szembe kell néznie azzal a borzasztó ürességgel, amelyet akkor érez, amikor már nem másra figyel oda. Olyan mély űrt érezhet magában, mintha a szíve helyén süvöltő szelek járta sivatag volna. Engedje magához ezt az érzést, élje át fenékig (különben más figyelemelterelés után fog nézni). Merüljön bele ebbe az űrbe, tudván, hogy ez csak átmeneti, mert ha nyugodt marad, átéli a helyzetet, akkor csakhamar megtölti ezt az űrt önmaga elfogadásának melegével. Hadd segítsen ebben a támogató csoport is. Az ő elfogadásuk is segít betölteni az ürességet, ahogy saját tervei, elképzelései is ebbe az irányba hatnak. Ha eddig összes erejét arra fordította, hogy másokat fejlesszen, akkor természetes, hogy üresnek érzi magát. Most Önön a sor a fejlődésben.

Miért szükséges az önfejlesztés?

Ameddig nem futja ki önmagát, mindig kudarcérzete lesz. A kudarcot a férfire hárítja, pedig nem fakad másból, mint abból, hogy nem éli a saját életét. A saját képességei fejlesztésével leveszi a felelősséget a férfiről, s ahogy kell, a saját vállára kerül át ez a felelősség. A tervek és elfoglaltságok, amelyeket a maga számára választ, eléggé lefoglalják ahhoz, hogy arra figyeljen, mit tesz, vagy mit nem tesz meg a partnere. Ha éppen nincs férfi az életében, akkor ily módon egészségesen él a világban, ahelyett, hogy az utolsó partnere után epekedne, vagy a következő felbukkanását lesne.

Mivel jár önmagunk fejlesztése?

Először is nincs szüksége egy ellentétes jellemű férfire, aki egyensúlyba hozhatja az életét. Miről van szó? Mint a legtöbb megszállottan szerető nő, Ön is bizonyára nagyon komoly, felelősségteljes személy. Amíg nem fejleszti ki játékos oldalát, addig olyan férfiak fogják vonzani, akik megtestesítik, ami Önből hiányzik. Egy felelőtlen, gondtalan férfi szórakoztató lehet, mint ismerős, de partnerkapcsolatra kevéssé alkalmas. Mindazonáltal amíg Ön nem enged magának több szabadságot, több lazaságot, addig szüksége lesz őrá, arra a mókára, izgalomra, amit ő hoz az Ön életébe.

Másodszor önmagunk fejlesztése módot ad arra, hogy felnőjünk. Hiszen amint azzá válunk, akikké tudunk válni, a döntéseinkért ránk háruló felelősséget is vállaljuk, s ily módon eljutunk a felnőtt létbe. Amíg nem vállaljuk saját életünkért és boldogságunkért a felelősséget, addig nem vagyunk teljesen érett személyiségek, inkább csak afféle kiszolgáltatott és rémült gyermekek felnőtt testben.

Végül, önmagunk fejlesztése révén jobb partnerekké válhatunk, hiszen teljes életet élő, önmagát fejlesztő, cselekvő nővé váltunk, nem vagyunk többé rész–emberek (akik éppen ezért rettegnek férfi nélkül). Furcsamód – minél kevésbé van szükségünk partnerre, annál jobb partnerek vagyunk mi magunk – és annál egészségesebb férfit vonzunk majd magunkhoz, s mi is ilyenhez vonzódunk.

Mit jelent „önzőnek" lenni?

Éppúgy, mint a lelki-szellemi fejlődés a négyes pontban, az „önzés” is magyarázatra szorul. Lehet, hogy ez a szó éppen azt idézi fel Önben, amilyenné semmiképpen sem akar válni: közönyös, kegyetlen, mással nem törődő, önközpontú emberré. Vannak, akik valóban ily módon „önzőek", de ne feledje: Ön egy olyan asszony, aki megszállottan szeretett, vagy szeret. Az Ön számára az „önzés” egy szükséges gyakorlat ahhoz, hogy megszabaduljon a mártírkodástól. Nézzük, mit jeleni az egészséges „önzés” a túlzottan szerető nők számára:

Helyezze saját jólétét, vágyait, a munkáját, a kikapcsolódását, a terveit, a tevékenységét az utolsó helyről az elsőre – mások szükségletei elé, ne pedig utána! Még ha Ön kicsiny gyermekek anyja is, gondoskodjék róla, hogy beleférjen a napjába valami olyasmi, ami csak az Ön kedvére szolgál.

Igényelje, sőt követelje meg, hogy a kapcsolatai, a helyzetek, amelyekbe kerül, kellemesek legyenek. Ne próbáljon kínos szituációkhoz alkalmazkodni.

El kell hinnie, hogy a vágyai, szükségletei nagyon fontosak, s Önnek az a dolga, hogy ezeket kielégítse. Ugyanakkor másoknak is meg kell adnia a jogot, hogy a saját szükségleteiket maguk elégítsék ki.

Mit követel Öntől az „önző" lét?

Ha saját vágyait a többieké elé helyezi, azt is meg kell tanulnia,

hogy eltűrje mások dühét és felháborodását. Ez természetes reakció azoktól, akik igényeit korábban Ön a sajátjai elé helyezte. Ne vitázzon velük, ne mentegetőzzék, ne keressen igazolást. Tartsa meg a nyugalmát, a derűjét, amennyire csak tudja, és folytassa nyugodtan, amit csinál. A változások az Ön életében megkövetelik a többiektől is, hogy megváltozzanak, s ez ellen természetesen tiltakoznak. De ha Ön nem hallgat a méltatlankodásukra, akkor elég hamar abbahagyják. Csak éppen megkísérlik, hogy Önt visszaszorítsák a régi, önzetlen magatartásba, hogy meg tegye továbbra is helyettük azt, amit nekik kellene elvégezniük.

Hallgasson figyelmesen a belső hangjára, amely közli, mi jó, mi helyénvaló az Ön számára, s aztán kövesse ezt a belső hangot. így tud egészséges önszeretetet kifejleszteni magában – ha saját magától kapja az irányítást. Korábban Ön feltűnően jól olvasott mások gondolataiban, értette, mit várnak Öntől. Ezeket a híradásokat most kapcsolja ki, különben elnyomják a belsejéből érkezőket.

Az „önzővé" válás végül azt is megköveteli, hogy Ön felismerje saját értékét, tudja, hogy képességeit érdemes fejlesztenie, s hogy önmaga megvalósítása éppolyan fontos, mint bárki másé. Saját legjobb önmaga a legnagyszerűbb ajándék, amelyet adhat a világnak, s legfőképpen azoknak, akik a legközelebb állnak Önhöz.

Miért fontos, hogy „önzővé" váljon?

Ha nem vagyunk erősen elkötelezettek saját magunk iránt, akkor könnyen válhatunk passzívvá, de az is lehet, hogy nem önmagunk kiteljesítéséért dolgozunk, hanem valaki más javára. Noha az „önzővé" válás (amely egyben őszinteséget is jelent) kétségtelenül jobb partnerré tesz minket, a legvégső cél mégsem ez. A cél az, hogy minél teljesebb emberré váljunk.

Nem elég csupán felülkerekedni a nehézségeken. Itt az életünk, s élnünk kell. A képességeinket fel kell fedeznünk. Ez lesz a következő, természetesen adódó lépés, amint képesek vagyunk az önbecsülésre, s tesztelni kezdjük saját igényeinket, vágyainkat.

Az önmagunkéri, a boldogulásunkért való felelősség vállalása nagy terhet vesz le a gyerekekről, akik bűntudatot éreztek és felelősségei a mi boldogtalanságunkért (ez mindig így van). A gyerek nem is remélheti, hogy valaha is visszaadhatja, visszafizethet valamit azért, hogy a szülő feláldozta az életét, a boldogságát, önmaga kiteljesítését a családért, a gyerekekért. Ha a gyermek azt látja, hogy a szülő teljes életet él, akkor ő is megteheti ugyanezt szabadon. Hasonlóképpen, amikor a gyerek szenvedni látja a szülőt, akkor azt hiszi, ilyen és ennyi az élet.

Mivel jár az „önzés"?

Az Ön kapcsolatai önmaguktól egészségesebbé válnak. Többé senki nem „tartozik" Önnek azzal, hogy megváltozzék, hiszen Ön is az a mások számára is, aki.

Felszabadítja a hozzátartozóit, hogy gondoskodjanak saját magukról, s közben ne kelljen aggódniuk Ön miatt. (Nagyon valószínű például, hogy a gyerekek felelősnek érzik magukat azért, hogy enyhítsék az Ön rosszkedvét, fájdalmát.) Amint Ön képes jobban vigyázni önmagára, ők is szabadabban törődhetnek saját magukkal.

Ön akkor mond igent vagy nemet, amikor csak akar.

Amint Ön megteszi, hogy egyik napról a másikra szerepet vált, s a másokról gondoskodóból önmaga gondnokává válik, nagyon valószínű, hogy az Ön viselkedését kiegyensúlyozza az, hogy a többiek is szerepet váltanak. Ha a szerepváltás túl nehéz a partnernek, akkor esetleg elmegy, keres valaki mást, akivel a régi módon folytathatja. Tehát a gyógyulás végén esetleg nem ugyanaz lesz a partnere, aki a folyamat elején volt.

A dolgok fintora, hogy amint Ön jobban képes gondot viselni saját magára, egyre inkább olyan férfit fog vonzani, aki képes arra, hogy gondoskodjék Önről. Amint egészségesebbé és kiegyensúlyozottabbá válunk, azonnal egészségesebb és kiegyensúlyozottabb partnert vonzunk. Amint kevésbé vagyunk rászorulva másra, jobban kielégítik az igényeinket. Amint feladjuk a szupergondoskodó szerepét, egyszeriben helyet adunk valaki másnak, hogy törődjön velünk.

10. Ossza meg másokkal a tapasztalatait, a felfedezéseit.

Mit jelent ez?

Azt jelenti, hogy tudatában vagyunk annak: ez az utolsó, s nem az első lépés a gyógyulás útján! A másokról való túlzott gondoskodás, a másokra figyelés része a betegségünknek, úgyhogy csínján bánjunk ezzel, halasszuk azutánra, hogy keményen megdolgoztunk a javulásért.

A hasonszőrűek egyenrangú csoportjában a tapasztalat-megosztás azt jelenti, hogy beavatjuk az újonnan érkezettet, mik voltak a problémáink, s hol tartunk éppen. Ez nem tanácsadást jelent, csak elmeséljük, ami a számunkra hasznosnak bizonyult. Nem jelentheti mások vádolását, a „bűnösök" néven nevezését. Mire Ön eljut a gyógyulásnak ebbe a fázisába, már tudja, hogy a felelősségáthárítás nem használ.

A tapasztalat-megosztás azt is jelenti, hogy egy hasonló sorsú embernek beszél saját gyógyulásáról, de anélkül, hogy az illetőt bele akarná kényszeríteni abba, hogy kövesse az Ön lépéseit. A csoportterápián sem szabad másokat irányítani és ellenőrizni, ahogy Ön azt régebben tette partnerkapcsolataiban.

Azt is jelenti, hogy időnként önkéntesen vállalni kell, hogy pár órát rászánjunk más nők segítésére, esetleg telefonszolgálat útján vagy személyes találkozón.

Végül azt is jelentheti, hogy Ön megosztja tapasztalatait a szakemberekkel a bevált gyógymódról, amely mások számára is hasznos lehet.

Mit követel Öntől a tapasztalat-megosztás?

Szabad folyást kell adnia a hálaérzetének, hogy idáig eljutott, a hálának mások segítségéért, azért, hogy megosztották saját tapasztalataikat Önnel.

Őszinteség s becsületes akarat kell, hogy ön megszabadulhasson a titkaitól s attól a kényszerétől, hogy jónak álcázza magát.

Végül fel kell fedeznie önmagában azt a képességet, hogy úgy tudjon adni másoknak, hogy azért ne várjon hálát cserébe. Amikor még megszállottan szerettünk, általában azért adtunk bármit is, hogy befolyást szerezzünk mások fölött. Most már elég szabadok vagyunk, hogy szabadon adhassunk. A saját vágyainkat kielégítettük, tele vagyunk szeretettel. Az a természetes most, hogy megosszuk ezt a szeretet másokkal, s ne várjunk cserébe semmit.

Miért fontos a tapasztalat-megosztás?

Ha tudjuk, hogy betegek vagyunk, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy mi is elbukhatunk, éppúgy, mint az alkoholista, aki leszokott. Állandó éber figyelem nélkül visszacsúszhatunk a régi kerékvágásba. A friss problémákkal érkező emberekhez fűződő kapcsolatunk mindig emlékeztet bennünket arra, milyen betegek voltunk, s milyen nagy utat tettünk meg. Megóv bennünket attól, hogy elkezdjük tagadni, hogy tényleg rossz volt a múlt, hiszen az újonnan érkezett története nagyon fog hasonlítani a miénkre. Miközben ő mesél, mi iránta és magunk iránt érzett részvéttel figyelünk arra, ami a saját sorsunk is volt egykor.

Ha beszélünk, azzal reményt adunk másoknak, ugyanakkor igazoljuk saját gyógyulásért tett erőfeszítéseinket. Ezáltal jobban fel tudjuk mérni saját merészségünket, saját életünket.

Mivel jár a tapasztalatátadás?

Ön másokat fog segíteni. Eközben egészséges marad. Ez a tapasztalatátadás végső soron az egészséges önzés diktálta tett, hiszen ezzel még jobban megerősítjük a gyógyulásunkat, mert nem veszítjük szem elől azokat az elveket, amelyek hozzásegítettek a gyógyuláshoz, amelyek most már egész életünkben a javunkra szolgálnak.

GYÓGYULÁS ÉS MEGHITTSÉG –
A SZAKADÉK ÖSSZEZÁRUL

                          Nekünk a házasság utazás ismeretlen végcél felé… A felfedezés felé,
                  hogy nem csak azt kell megosztanunk egymással, amit nem tudunk egymásról,
                                          hanem azt is, amit nem tudunk saját magunkról.

                                                                 Michael Ventura: Árnyjáték a házassági övezetben

– Azt szeretném csak tudni, hogy hova tűntek a szexuális vágyaim? – lépdel Trudi rendelőm díványa felé. Játékosan veti oda a kérdést a válla fölött, de a szemében neheztelést is látok, amint rám pillant, miközben elviharzik mellettem. A balkezén ugyanakkor gyémánt eljegyzési gyűrű csillan. Erős gyanúm támad, miért is jött most hozzám. Nyolc hónapja járt itt utoljára, s most rá sem lehet ismerni: meleg barna szeme ragyog, és lágyan hullámzó barnás–vöröses haja sűrűbb, hosszabb, mint legutóbb. Az arca ugyanolyan kislányosan, szinte kiscicásan vonzó, de az arckifejezése, amely korábban két végletbe játszott – hol szomorú kis árvát, hol élénk, felvilágosult nőt mutatva –, most asszonyosan sugárzó, önbizalommal teli. Hosszú utat tett meg három évvel korábbi öngyilkossági kísérlete óta, amikor viszonya Jimmel, a nős rendőrrel, véget ért.

Örömmel látom, hogy a gyógyulási folyamat nem állt meg nála. Trudi nem tudja még, de a szexuális problémák, amelyek miatt felkeresett, a gyógyulás természetes velejárói.

– Mondja el, Trudi – buzdítom, s ő hátradől a díványon.

– Szóval, van egy csodálatos férfi az életemben. Emlékszik Halra? Akkor randiztam vele, amikor utoljára találkoztunk.

Nagy jól emlékszem a névre. Ama fiatalemberek egyike volt, akikkel Trudi a terápia vége felé találkozgatott. „Nagyon rendes, de egy kicsit unalmas – mondta akkor róla. – Nagyon jókat beszélgetünk, s az az érzésem, hogy szolid és megbízható. Jóképű is, de – valahogy nem esik le a plafon tőle, szóval nem ő az igazi." Egyetértettünk abban, hogy szüksége van ilyen ember társaságára, aki fontos és megbízható, úgyhogy Trudi elhatározta, találkozik vele még egy darabig, amúgy „gyakorlatképpen".

– Annyira más, mint a többi, akikkel korábban dolgom volt – folytatja büszkén. – Hála Istennek. Szeptemberben házasodunk össze… de van… van egy kis problémánk. Vagyis, nekem kettőnkről, inkább rólam van szó. Kicsit nehezen jön össze, hogy igazán begerjedjek, pedig azelőtt sose volt ilyen gondom. Szeretném tudni, mi ez. Tudja, milyen voltam. Szinte minden férfinek, aki nem szeretett, könyörögtem a szexért, de amióta nem ugrálok mindenki nyakába, olyan vagyok, mint egy prűd vénlány. Itt van Hal, aki jóképű, felelősségteljes, megbízható és szeret engem. Én meg úgy fekszem az ágyban, mint egy darab fa.

Bólintok, mert tudom, hogy Trudinak most kell vennie azt az akadályt, amelyen a legtöbb megszállottan szerető nőnek túl kell jutnia gyógyulása során. Mivel a szexualitást eszközül használták a nehezen kezelhető, alkalmatlan férfi manipulálására, ezzel csikartak ki szerelmet a maguk számára, amint ez a szituáció megváltozik, nem tudják, hogyan kell szexuálisan viselkedni egy szerető, odaadó társsal.

Trudi tisztán fejezi ki rossz érzését; öklével finoman dobol a térdén, ezzel hangsúlyoz minden szót: nem tudok izgalomba jönni tőle? – Aztán abbahagyja a dobolást, és ijedten tekint rám: –Talán azért, mert nem szeretem igazán? Ez lehet az oka?

– Azt gondolja, hogy szereti? – kérdezem.

– Igen, de össze vagyok zavarodva, mert most minden annyira más, mint volt régen. Nagyon élveztem a társaságát. Mindenről tudunk beszélgetni. Ismeri a múltamat, nincs köztünk semmi titok. Nem játszom meg magam előtte. Teljesen önmagam vagyok, s ezért sokkal elengedettebben tudok viselkedni, mint előtte bárkivel. Nem mindig próbálok lenyűgöző lenni, s ez jó, de néha könnyebb „előadást rendezni”, mint elengedni magam, és bízni abban, hogy én, úgy, ahogy vagyok, érdekelhetek egy férfit.

– Sok minden közös bennünk – szeretünk vitorlázni, biciklizni, hegyet mászni. Majdnem egyformán gondolkozunk a világról, s ha netán veszekszünk, akkor becsületesen harcol. Tulajdonképpen szinte élvezet Hallal vitatkozni. Eleinte azonban még attól is idegenkedtem, hogy a veszekedéseinket utána őszintén megbeszéljük. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki ilyen őszintén kiadja magát, és tőlem is ezt a nyíltságot várja. Hal segített, hogy ne féljek kimondani, mit gondolok, vagy mit akarok tőle, mert soha nem élt vissza az őszinteségemmel. Végül mindig elrendezzük a dolgainkat, s utána még közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Ő a legjobb barátom, aki valaha is volt az életemben, s büszke vagyok, ha vele látnak. Igen, azt hiszem, szerelmes vagyok belé, de ha így van, akkor miért nem jó nekem az ágyban vele? Igazán nincs semmi kivetnivaló abban, ahogy hozzám közeledik. Nagyon figyelmes, örömet akar szerezni. Ez új dolog a számomra. Nem olyan agresszív, mint Jim volt, de azt hiszem, nem itt van a baj. Tudom, hogy az a véleménye rólam, hogy csodálatos vagyok, s fel is izgatom, de nem tudom igazából viszonozni a közeledését. Általában hidegséget érzek és zavarban is vagyok. Azok után, amiken átmentem, ez elég értelmetlenül hangzik, nem?

Nagyon örülök, hogy eloszlathatom a kétségeit: – Valójában, ez nagyon is érthető, Trudi. Most olyasmin megy át, amit a hasonló sorsú nők, akik képesek voltak meggyógyulni, átélnek akkor, amikor megfelelő partnerre találnak. Az izgalom, a kihívás, a régi érzés, hogy összeszorul a gyomruk, eltűnik, és mivel addig számukra ez volt a szerelem, most félnek, hogy valami fontosat elveszítettek. Valójában csak az őrületet, a fájdalmat, a félelmet, a folytonos várakozást és reménykedést vesztették el.

– Most először van végre egy állandó partnere, aki nagyszerű, megbízható, és imádja magát. Nem kell őt megváltoztatnia, megvan minden benne, amit mindig is meg akart találni egy férfiben. S ez a férfi elkötelezte magát Ön mellett. A baj csak az, hogy Ön sohasem tapasztalta még, milyen megkapni azt, amit szeretnénk. Csak azt tudta, milyen az, ha az embernek nem adatik meg, amit akar, s ezért ügyködött, mint egy megszállott, hogy megszerezze mégis. Ön a vágyakozáshoz, a várakozáshoz van szokva, amely persze megdobogtatja a szívet. Vajon itt lesz-e, vagy sem? Megteszi-e vagy sem…? Ugye, ismeri ezt…

Trudi mosolyog. – Hogyne. De hogy jön mindez a testi vágyaimhoz? – Úgy, hogy sokkal izgalmasabb Önnek az, ha nem kaphatja meg, amit akar, mint birtokolni valamit. Egy kedves, szerető, odaadó férfi sosem fogja úgy megdobni az adrenalin szintjét, mint például Jim. – Ó, hát ez igaz! Azért kérdőjelezem meg az egész kapcsolatunkat, mert nem mindig érzem, hogy bolondulnék Hal után. Olyan, mintha természetesnek venném, hogy ő van. –Trudi haragja elmúlt. Most csupán izgatott, mint egy detektív, aki egy rejtélyes ügyben nyomra bukkant.

– Igen, valamennyire természetesnek vette talán – helyeselek. – Hiszen tudja, hogy nem veszíti el. Nem fogja elhagyni Önt.

Számíthat rá úgyhogy nem kell megszállottan kapaszkodni belé. A megszállottság nem szerelem, Trudi. Csak megszállottság.

Trudi bólogat, emlékeibe mélyed. – Igen, tudom, tudom. – Néha előfordul – folytatom –, hogy a szexuális élet nagyon jó egy megszállott viszonyban. A sok erős érzés, az izgalom, a lázas várakozás, még a félelem is nagy egésszé kovácsolódik, amelyet aztán szerelemnek neveznek. Pedig minden, csak nem szerelem. Mégis – ez az, amiről a dalok állítják, hogy szerelem. „A nem élhetek nélküled" típusú szövegek. Szinte senki nem írt még dalt arról, milyen felhőtlen és jó dolog egy egészséges szerelmi kapcsolat. Csak a félelemről, a fájdalomról, a veszteségről, a bánatról szólnak a dalok. Tehát ezt nevezzük szerelemnek, és nem tudjuk, mitévők legyünk, amikor valami olyasmiben van részünk, ami nem ilyen őrült dolog. Ellazítunk, aztán félni kezdünk, hogy ez talán nem is szerelem, hiszen nincs benne semmi megszállottság.

Trudi is így látja. – Pontosan így van. Ez történt. A kezdetektől fogva nem is ejtettem ki a szerelem szót a számon, mert a kapcsolatunk olyan békés volt. Tudja, hogy én aztán mindenhez hozzá voltam szokva, csak a békéhez nem. – Öngúnnyal mosolyog, aztán folytatja: – A hónapok során aztán kezdett hozzám nőni. Éreztem, hogy vele önmagam lehetek, elengedhetem magam, mert nem fog ezért elhagyni. Már ez önmagában is hihetetlen volt. Még soha senki nem maradt meg mellettem. Sokáig vártunk, mielőtt először lefeküdtünk volna, mert először meg akartuk egymást ismerni. Egyre jobban megkedveltem, s nagyon jól éreztem magam vele, igazán boldog időszak volt. Amikor először szeretkeztünk, nagyon gyöngéd volt hozzám, én meg iszonyú sérülékenynek éreztem magam. Sokat sírtam. Még most is sírok néha, de ő nem bánja. – Trudi lesüti a szemét. – Azt hiszem, még mindig feltolulnak belőlem a szexszel kapcsolatos rossz élményeim, az hogy nem kellek, hogy megbántanak. – Kis szünet után hozzáteszi: –Ami a szexuális életet illeti, nekem több a problémám, mint neki. ő is szeretné mindkettőnk érdekében, ha izgalmasabb lenne, de amúgy nem panaszkodik. Én igen, mert én tudom, milyen tudott lenni régen…

– Rendben – válaszoltam –, akkor mondja el, milyen most. –Szeret engem. Ezt látom abból, ahogyan bánik velem. Amikor először találkozom egy barátjával, akkor a fogadtatásból tudom, hogy Hal csupa szépet mondott rólam. Ha kettesben vagyunk, nagyon gyöngéd, és tényleg azon van, hogy engem boldoggá tegyen. De én merev leszek ilyenkor, hideg, csaknem rideg. Mintha nem tudnék igazán melegséget érezni iránta. Nem tudom, mi gátol…

– Mit érez, amikor szeretkezni kezd Hallal?

Trudi egy darabig hallgat, gondolkozik. Aztán felpillant rám. –Félek, azt hiszem. – Majd megerősíti: – Igen, erről van szó. Félek, tényleg félek!

– Mitől? – nógatom.

Megint gondolkozik. – Nem egészen világos – folytatja. – Talán attól, hogy megismer. Jaj, ez nagyon biblikusán hangzik. A Bibliában beszélnek így arról… „S ő megismeré…" De valahogy az az érzésem, hogy ha engedném, Hal valóban megismerne, nemcsak testileg, hanem más módokon is. Mintha nem akarnám megmutatni magam előtte. Félek.

– Mi történne akkor? – teszem fel a nyilvánvaló kérdést.

– Jaj, istenem, nem is tudom. – Trudi fészkelődni kezd a helyén. – Olyan kiszolgáltatottnak érzem magam, olyan pucérnak, amikor erre gondolok. Hülyén is érzem magam, hogy így kell beszéljek a szexről azok után, amiken átmentem. De ez valahogy más. Nem könnyű igazán erotikusán viselkedni olyasvalakivel, aki igazán közel akar lenni hozzám minden szempontból. Vagy bezárulok, mint egy kagyló, vagy véghez viszem a mozdulatokat, miközben a lelkem egy része kimarad a dologból Úgy viselkedem, mint egy szégyenlős szűzlány, vagy mi. – Trudi – kezdem bíztatóan –, amikor arra a fajta bizalmas együttlétre kerül sor, amit most Hal mellett átél, és amit át is fog élni a jövőben, akkor valóban szűzlánnyá válik. Hiszen az egész újdonság, az ilyen együttlétben igen tapasztalatlan! S ez nem csak egy férfira, hanem mindenfajta ismeretségre vonatkozik. Valóban félelmet érez.

– Hát igen, pontosan így van – helyesel. – Valahogy védem magam, mintha valami nagyon fontosat elveszíthetnék.

– Igen, mégpedig attól fél, hogy elveszíti a páncélzatát, a védelmét a hántások ellen. Ha azelőtt futott is a férfiak után, azért azt nem kockáztatta meg soha, hogy igazán közel kerüljön bármelyikükhöz is. Nem is kellett erre törekednie, mert azok közül egyik sem volt alkalmas a bizalmas viszonyra. Most itt van Hal, aki semmit sem akar jobban, minthogy közel legyen a párjához mindenféle szempontból. S erre maga pánikba esik. Odáig könnyen megy, amíg beszélgetnek, élvezik egymás társaságát, de a szexben, ahol minden gát leomlik két ember között, ez már más. A korábbi partnerei esetében még a szex sem tüntette el ezeket a gátakat. Valójában még segített is a helyükön tartani ezeket, hiszem arra használták a szeretkezést, hogy elrejtsék egymás elől, valójában milyenek és hogyan éreznek. Tehát nem számít, hányszor feküdt le valakivel, mert soha nem jutottak el odáig, hogy igazán megismerjék egymást. Valaha maga, Trudi, arra használta a szexet, hogy irányíthassa a kapcsolatot, ezért úgy gondolom, most nehezére esik megválni ettől az irányító szereptől, attól, hogy ne eszközként használja a szeretkezést.

– Tetszik nekem, amit mondott egymás megismeréséről, Trudi. Hiszen éppen erről van most szó Hal és maga között. Már annyi mindent megosztottak egymással, hogy a szex már csak a kapcsolat elmélyítését jelentheti, nem valaminek az elkerülését.

Trudi szemében könnyek csillognak. – Miért kell ennek így lennie? Miért nem tudom elengedni magam? Tudom, hogy ez az ember nem akar bántani. Legalábbis szándékosan nem. – Ahogy észleli ezt az árnyalatnyi kétséget saját hangjában, azonnal vált: –Rendben, azt mondja, hogy csak azt tudom, hogyan kell szexisnek lenni valakivel, aki nem akar engem, legalábbis nem teljes valómban, és nem tudok szexis lenni olyan férfivel, mint Hal, mert félek bizalmas közelségbe kerülni vele, pedig jó, kedves, és azt gondolja, csodálatos vagyok. Akkor most mit csináljak?

– Az egyetlen kiút – végigcsinálni. Először is verje ki a fejéből ezt a „szexisnek kell lenni" gondolatot, s engedje szabadon az ösztöneit. Szexisnek lenni – alakítás. Az ösztönös viselkedés az, ha intim, bizalmas testi kapcsolatba kerülünk. Arra van szükség, hogy elmondja Halnak pontosan, mi játszódik le a lelkében, úgy, ahogy történik: az érzéseibe be kell avatnia őt, nem számít, mennyire irracionálisak. Mondja meg neki, hogy fél, hogy éppen vissza kell kissé vonulnia, s azt is, amikor megint készen áll az élményre. Ha úgy jó, akkor irányítsa a szeretkezést, csak olyan tempóban és odáig haladjanak, ahogy azt megfelelőnek érzi. Hal meg fogja érteni, ha a segítségét kéri a félelmei leküzdésében. És próbáljon meg mérlegelés nélkül átélni, ami történik magával. A szerelem és a bizalom nem olyan területek, ahol gyakorlottan mozog. Nem baj, ha nagyon lassan halad, s építse magában az önmaga átadásának képességét. Tudja, Trudi, hogy a régebbi szerelmi viszonyaiban nem nagyon volt önátadás, helyette mások irányítása zajlott, mások manipulálása a szex eszközével, tehát az akaratát használta lépten-nyomon. Előadást tartott, és a rajongó kritikákat várta. Tekintse úgy, hogy a különbség a régi és a jelenlegi kapcsolata között az, hogy akkor eljátszotta a nagy szerető szerepét, most pedig arról van szó, hogy engedje, hogy szeressék. A szerepjátszás nagyon izgalmas lehet, főleg ha van figyelő közönség. Az, hogy engedje szeretni magát, sokkal nehezebb, mért ennek a hajlandóságnak nagyon mélyről kell jönnie, onnan, ahonnan a saját maga iránti szeretete is fakad most már. Ha ott, abban a csücsökben, már nagyon sok szeretet van felhalmozva, akkor könnyebb elfogadni, hogy megérdemli más valaki szeretetét is. Ha az önszeretet csekély, akkor kívülről nagyon nehéz oda beengedni más szeretetét. Most az a következő lépcső, hogy tanúsítson több bizalmat, s engedje magát szeretni.

Trudi eltűnődik. – Minden vad önfeledtség, amit műveltem, valójában nagyon is kiszámított volt. Most már látom. Nemigen engedtem el magam, bár érdekes játék volt. Akkor most abba kell hagynom az erőlködést, és csak úgy lenni. Fura, hogy ez még nehezebb! Hogy engedjem magam szeretni… – töpreng. – Tudom, hogy még hosszú utat kell megtennem. Néha ránézek Halra, és elcsodálkozom, hogy ugyan mivel tudom annyira lenyűgözni. Nem vagyok benne biztos, hogy bármi jó lenne bennem, amikor nem csapok óriási színjátékot. – Trudi szeme elkerekedik: – Hát ezért olyan nehéz, ugye? Hogy most nem játszhatok. Semmi különöset nem kell tennem. Azért félek odaadó lenni vele, mert tudtam, hogy nem ismerem a módját. Azt hittem, ha nem dobom be a nagy csábító műsorszámomat, akkor kevés leszek neki, rám ún. Viszont nem is játszhattam meg magam, hiszen régóta nagyon jó barátok voltunk, s fura lett volna, ha egyszer csak zihálni kezdek, és hirtelen rávetem magam, mint egy vadmacska. Mellesleg erre nem is volt szükség. Épp eléggé érdekeltem enélkül is. – Az ágyban is ugyanaz történik velünk, mint máskor. Az egész sokkal egyszerűbb, mint a szerelemről valaha gondoltam volna. Elég annyi, hogy önmagam legyek! Trudi elhallgat, aztán zavartan pillant rám: – Gyakori, hogy ilyesmi játszódik le? – Nem annyira, mint amennyire szeretném. – válaszolok. – Amivel magam most küzd, az csak olyan nőnek lehet probléma, aki kigyógyult a megszállott kapcsolati függőségből. A legtöbb nő nem gyógyul ki… ők egész életükben, nem kímélve időt és fáradtságot, arra használják a szexualitásukat, hogy mint eszközzel átváltoztassák vele a férfit, aki képtelen szeretni őket, olyanná, aki képes. Soha nem sikerül nekik, de ez a tevékenység biztonságos szerepet nyújt a számukra, mert mindaddig, amíg ezt a harcot folytatják, nem kell igazi, bensőséges kapcsolatot kialakítaniuk, nem kell egészen közel engedni magukhoz valakit. A legtöbben félnek attól, hogy feltárják legrejtettebb zugaikat. Tehát amíg a magány hajtja különböző viszonyokba őket, ez a félelem „gondoskodik" arról, hogy olyan embert válasszanak partnerül, akivel ez a bensőséges kapcsolat létre sem jöhet.

– Hal is ezt tette velem kapcsolatban? – kérdezi Trudi. Olyat választott, akihez nem juthat igazán közel?

– Lehetséges – mondom.

– Akkor én most a másik oldalon vagyok, én hárítom el a bensőséges viszonyt. Érdekes váltás.

– Sokszor megtörténik efféle váltás. Mindannyian képesek vagyunk mindkét szerepre, hisz tudja. Üldözők is tudunk lenni, mint maga volt régen, vagy menekülők, amilyenek a korábbi partnerei voltak. Most bizonyos mértékig maga a menekülő, aki elfut a meghittség elől, Hal pedig az üldöző. Ha abbahagyná a futást, érdekes dolgok történhetnének. Mert anélkül minden marad a régiben, megmarad a szakadék két ember között, függetlenül, attól, hogy ki melyik szerepet játssza.

– Tehát mindegy, hogy ki az üldöző és ki a menekülő, egyiküknek sem kell bizalmas kapcsolatba kerülnie a másikkal – szögezi le Trudi. Aztán halkan, óvatosan hozzáteszi: – Szóval, nem a szexszel van baj, ugye? Hanem a meghittséggel. – Az az ijesztő. Úgy érzem, nyugton akarok maradni, s megvárni, amíg Hal eljut hozzá,– Félelmetes lesz, szörnyen ijesztő, de mindenképpen azt akarom, hogy eltűnjön a szakadék, ami köztünk van.

Trudi arról beszél, hogy hajlandó egy másik emberrel olyan kivételes kapcsolatot létesíteni, ami igen keveseknek sikerül. A megszállottan szerető nők és a sehogy se szerető férfiak harcainak mélyén mindig az az igény lappang, hogy ne kelljen ilyen kapcsolatba kerülniük. Az üldöző és a menekülő szerepe ugyan felcserélhető, de az már ritka merészséget igényel, hogy két ember megszabaduljon e szerepektől. Nem maradt más hátra, minthogy az egyetlen irányelvet adjam meg kettőjüknek erre az útra: –Azt javaslom, hogy az egészet beszélje meg Hallal. Akkor se fejezzék be a párbeszédet, amikor az ágyban vannak: Tudassa vele min megy keresztül. Ez a meghitt együttlét igen fontos formája. Legyen mindig nagyon, nagyon becsületes és őszinte vele, s akkor minden megy magától.

Trudin hatalmas megkönnyebbülés ömlik el. – Sokkal könnyebb így, hogy tudom, miről van szó. Tudom, hogy igaza van, mindez vadonatúj nekem, s még nem ismerem a módját… Az nem segített, amikor azt hittem, olyan vadnak kell lennem, mint régen. Ebből csak még több probléma adódott. De megbízom Halban teljes szívemből. Most már csak az kell, hogy a testemmel is bízzak benne. – Mosolyogva megcsóválta a fejét. – Nem lesz könnyű, ugye? De pontosan így kell történnie. Majd tudatom, hogy haladok… És köszönöm…

– Nagyon szívesen – mondom, s teljes szívemből így érzem, mikor búcsúzóul megöleljük egymást.

Hogy lássuk meddig jutott el Trudi a gyógyulásban, hasonlítsuk össze a saját magára vonatkozó meggyőződéseit, érzéseit a vonásokkal, amelyek olyan nőkre jellemzőek, akik kigyógyultak megszállott kapcsolati függőségükből. Ne feledjük: a gyógyulás egy életen át tartó folyamat; a cél felé törekszünk mindvégig, s ezt a célt nemigen érhetjük el egyszer s mindenkorra.

Íme, a megszállott szereimből kigyógyuló nő jellegzetességei:

    1.     Teljes egészében elfogadja önmagát, még ha bizonyos dolgokban meg akar is változni. Alapvetően jóban van önmagával, van önbecsülése, amelyet gondosan ápol és céltudatosan fejleszt.

    2.     Elfogad másokat, olyannak, amilyenek, s nem akarja megváltoztatni őket a saját szükségletei szerint.

    3.     Tisztában van a saját érzéseivel, viselkedésével az élet minden területén, a szexualitás terén is.

    4.     Önmagára minden szempontból gondosan ügyel: törődik a személyiségével, a megjelenésével, a meggyőződéseivel, az értékítéleteivel, a testével, az érdeklődési körével és az eredményeivel. Önmaga szemében értékessé teszi magát, s nem egy kapcsolattól várja az önbecsülést.

    5.     Az önbecsülés elég nagy ahhoz, hogy élvezetét lelje mások társaságában, különösen a férfiakéban, akik úgy jók, ahogy vannak. Nincs szüksége sz önbecsüléshez arra, hogy másnak legyen rá szüksége.

    6.     Megengedi magának, hogy. nyíltan, bizalommal közelítsen a megfelelő emberek felé. Nem fél attól, hogy valaki mélyen behatol a magánszférájába, ugyanakkor nem adja ki magát olyanoknak, akik kihasználják, s akik nem törődnek vele.

    7.     Felteszi a kérdést magának: „Jó nekem ez a kapcsolat?" Segít abban, hogy kiteljesítsem önmagam?

    8.     Amikor úgy érzi, hogy egy kapcsolat rossz hatással van rá, súlyos depresszió nélkül képes véget vetni. Baráti köre van olyanokból, akik támogatják, s egészséges tevékenységekbe fog, hogy kilábaljon a krízishelyzetből.

    9.     Saját lelki békéjét mindennél többre tartja. A múltbeli drámák, küzdelmek, kaotikus viszonyok már nem hatnak rá vonzerővel. Védi saját magát, az egészségét és a jólétét.

10.     Tudja, hogy csak olyan kapcsolat működőképes, amelyben a partnerek hasonlóan gondolkoznak a világról, érdeklődési körük és céljaik közel áll egymáshoz, s egyaránt képesek a bizalmas, meghitt kapcsolatra. Azt is tudja, hogy megérdemli a legjobbat az élettől. A gyógyulásnak több szakasza van. Az első akkor kezdődik, amikor felismerjük, mit csinálunk, s azt kívánjuk, bárcsak abba tudnánk hagyni. A következő szakasz az, amikor hajlandóak vagyunk segítségért folyamodni, s az első lépést meg is tesszük. Utána lépünk a tulajdonképpeni gyógyulás szakaszába, amely teljes odaadást igényel tőlünk, s akaratot, hogy végigvigyük a folyamatot. Ez idő alatt elkezdjük megváltoztatni a magatartásunkat, a gondolkozásunkat, az érzéseinket. Ami korábban normálisnak és megfelelőnek tűnt, elkezd kényelmetlenné, kínossá válni, s betegesnek érezzük. Akkor lépünk még előbbre, amikor választásainkban már nem régi sablonokat követünk, mert ráébredünk, hogy elsősorban a saját érdekünket, jólétünket szolgáljuk általuk. A gyógyulás folyamán az önmagunk iránti szeretet lassan, és biztosan fejlődik ki. Először csak annyi történik, hogy már nem gyűlöljük önmagunkat, aztán egyre toleránsabbak leszünk magunkkal. Ezt követően egyre inkább felismerjük saját jó tulajdonságainkat, s kialakul belső békénk. Az utolsó lépcsőfok a valódi önszeretet kifejlődése.

Önmagunkkal való megbékélés és önszeretet nélkül nem bírjuk elviselni, ha „megismernek”, ahogy azt Trudi olyan találóan megfogalmazta. Ezek nélkül az érzések nélkül nem hisszük el, hogy úgy is megérdemeljük, hogy szeressenek, ha csak olyanok vagyunk, amilyenek. S ilyenkor azzal próbáljuk a szeretetet kiérdemelni, hogy mi adunk szeretetet a másiknak, igyekszünk gondoskodóak, és türelmesek lenni, szenvedünk, és feláldozzuk magunkat, izgalmassá tesszük a szexuális együttléteket, vagy esetleg fantasztikusakat főzünk.

Amint elfogadjuk és szeretjük magunkat, s ez fokozatos folyamat, akkor készen állunk arra, hogy tudatosan gyakoroljuk azt, hogy önmagunk vagyunk anélkül, hogy bárkinek próbálnánk megfelelni anélkül, hogy kiszámított módokon szerepeket játszanánk, s így akarnánk megszerezni a másik elismerését és szeretetét. De ha abbahagyjuk a szerepjátszást, s lejövünk a színpadról bár megkönnyebbülünk, félelmet és érezhetünk. Bumfordinak és sérülékenynek érezhetjük magunkat, amikor csak vagyunk, és nem csinálunk semmit. A küzdelem során, amikor felismerjük, értékes személyek vagyunk úgy, ahogy vagyunk, s megérdemeljük egy másik ember szeretetét, aki fontos nekünk, sokszor kísértést fogunk érezni, hogy csak egy kicsit, de megjátsszuk magunkat a másik kedvéért. Ugyanakkor, ha már előrehaladtunk valamennyire a gyógyulásban, akkor azt is lehetetlennek érezzük már, hogy visszatérjünk a régi szokásainkhoz, a manipulációs módszereinkhez. Ennél a keresztútnál áll most Trudi: már képtelen a régi szexuális szokásaihoz folyamodni, de még fél belemenni egy őszinte, kevésbé irányított szeretkezésbe (félreértés ne essék: korábbi vad viselkedése az ágyban valójában a legkiszámítottabb viselkedés volt). Amikor nem játszunk többé szerepet, eleinte úgy érezhetjük, hogy megfagytunk. Amikor már nem visszük véghez a kiszámított, célra orientált mozdulatokat, akkor van egy átmeneti időszak, amikor attól szenvedünk, hogy nem tudjuk, mit csináljunk mindaddig, amíg ösztönös, igazi megnyilvánulásain meg nem születnek, s nem viszik át a régi szokások helyét.

A régi stratégiák feladása nem jelenti azt, hogy többé már nem közeledünk a partnerhez, hogy őt nem szeretjük, nem gondoskodunk róla, sosem segítjük, sosem nyugtatgatjuk vagy ösztönözzük, esetleg nem csábítgatjuk. De a gyógyulás révén eljutunk oda, hogy önmagunkat saját lényegünket nyújtva kapcsolódunk a másikhoz ahelyett, hogy bármiféle reakciót akarnánk kicsiholni belőle, valamit el akarnánk érni nála, vagy megpróbálnánk megváltoztatni őt. Ehelyett teljes, igazi valónkat ajánljuk föl neki – színjáték és kiszámítottság nélkül, rejtőzködés nélkül, szépítés nélkül.

Először is túl kell jutnunk félelmünkön, hogy nem kellünk, amint megmutatjuk igazi énünket. Azután bátran kell viselnünk, pánik nélkül, amikor összes érzelmi védőfegyverzetünk, amely addig védett bennünket, most eltűnik. A szexuális szférában ez az újfajta kapcsolódás annyit tesz, hogy nemcsak testileg vagyunk csupaszok és kiszolgáltatottak, hanem lelkileg, szellemileg is.

Nem csoda hát, hogy az igazi meghitt viszony olyan ritka két ember között. Mindig attól rettegünk, hogy az érzelmi védőbástyáink nélkül szétesünk, megsemmisülünk.

Miért éri meg mégis a kockázat? Csak akkor szerethetnek igazán bennünket, ha teljes valónkban megmutatkozunk. Ha lelkünk legmélyéből kapcsolódunk valakihez, ha önmagunkat, saját lényegünket adjuk, akkor a minket szerető társ az igazi énünket szereti… Ennél nincs felemelőbb érzés a számunkra, s egy ilyen kapcsolatnál nincs szabadabb. Ne feledjük azonban, hogy csak félelemtől mentes környezetben viselkedhetünk így, s ezért ne csak saját félelmeinket igyekezzünk legyőzni, hanem kerüljük el mindazokat, akik félelmet ébresztenek bennünk az irántunk tanúsított viselkedésükkel. Ha őszinték vagyunk, nem igazán számít, ha elszánttá válunk a gyógyulás során. Mindig akadnak olyanok, akiknek a dühe, agresszivitása, ellenségessége meggátol bennünket az őszinteség gyakorlásában, elriaszt bennünket attól, hogy őszinték legyünk. Ha nekik ki vagyunk szolgáltatva, akkor mazochisták vagyunk. Ezért csak azok előtt engedjük le érzelmi felvonóhidunkat, akikkel – legyenek barátok, rokonok vagy szeretők – kölcsönös bizalmon, szereteten, megbecsülésen, egymás sérülékenységének, emberi gyarlóságának tiszteletben tartásán alapuló kapcsolatunk van.

Gyakran történik meg gyógyulás folyamán, hogy amint másként kezdünk kapcsolatokat építeni, úgy alakul át baráti körünk is, s mások lesznek a partnereink is. A szüléinkre kevésbé leszünk dühösek, s nem is fogunk annyira rájuk szorulni, nem kell olyannyira a kedvükben járni. Sokkal nyíltabbakká válunk, sokkal toleránsabbá, s olykor-olykor igazán odaadóvá. A gyerekeinket kevésbé próbáljuk kordában tartani, nem aggódunk annyit miattuk, s csökken miattuk érzett bűntudatunk is. Elengedjük magunkat, s jobban tudjuk élvezni a társaságukat. Szabadabban érvényesítjük saját érdekeinket, s így ők is szabadabban érvényesíthetik a magukét.

 

A barátok, akikkel korábban végtelen panaszáradatba merültünk, most egyszeriben mániákusnak, betegnek tűnnek. Lehet, hogy felajánljuk nekik a segítségünket azzal, hogy megosztjuk velük a tapasztalatainkat, de nem vesszük a vállunkra az ő terheiket. A barátság alapja többé nem a közös nyomorúság, hanem a kölcsönös érdeklődés, amely mindkét félnek nyújt valamit

Dióhéjban: a gyógyulás lehet, hogy sokkal többféle módon fogja megváltoztatni az Ön életét, mint amit én fel tudok sorolni ezen a pár oldalon, s ezek a változások nem mindig esnek jól. Ne hagyja, hogy ezek a kényelmetlenségek eltántorítsák. A változástól való félelem, a félelem, hogy letelünk az ismert, bejáratott útról, visszatart bennünket attól, hogy egészségesebb, teljesebb, többre képes, igazán odaadó személyiséggé váljunk.

Nem a fájdalom rettent minket vissza. Hiszen már riasztó mennyiségű fájdalmat viseltünk el a leghalványabb remény nélkül, s ebből az egyedüli kiút a változás. Az idegentől való félelem tart vissza, béklyóz le. A legjobb módszer, amit ajánlhatok e félelem leküzdésére: egyesítsük erőinket azokkal, akik ugyanazt az utat járják, mint mi. Találjunk egy támogató, önsegélyező csoportot hasonló sorsú tagokkal, akik ugyanabba az irányba menetelnek, mint mi, vagy már el is érték a célt, amit mi is kitűztünk. Csatlakozzunk hozzájuk az új élet felé vezető ösvényen.

1. Függelék

Hogyan hozzunk létre saját támogató csoportot?

Először is tájékozódjunk, milyen lehetőségek vannak elérhető közelségben. Érdeklődjünk a legközelebbi pszichológiai tanácsadóban.

Nem biztos, hogy egy-két telefonhívás révén megtudjuk, amit akartunk. Kitartóan informálódjunk, mert ha létezik olyan csoportterápia, ami nekünk jó, nem kell föltalálnunk a spanyolviaszt. Egy alkalmas csoporthoz akkor is érdemes csatlakozni, ha utaznunk kell.

Ha alapos kutatással kiderítettük, hogy nem létezik olyan csoport, amelyre szükségünk volna, akkor alakítsunk egyet. Jó módszer lehet az újsághirdetés. Például ilyen szöveggel:

ASSZONYOK! A szerelem számotokra előbb-utóbb lelki fájdalmat, szenvedést hoz? Kötetlen önsegélyező csoport indul azoknak, akiknek partnerkapcsolatai ez idáig romboló hatásúak voltak. Ha túl akartok jutni a problémátokon, hívjátok X.Y.-t (itt következzék egy keresztnév és egy telefonszám).

Néhányszori megjelentetés után feltehetően akad elég jelentkező. A legjobb, ha a csoport létszáma 7 és 12 között van, de ha úgy adódik, kevesebb résztvevővel is indíthatjuk.

Ne feledjük, akik eljönnek az első találkozóra, azért jönnek, mert súlyos problémájuk van, és segítséget szeretnének. Ne töltsünk túl sok időt azzal, hogy mikor és hol legyen a következő találkozó, bár ez is fontos. A legjobb kezdetnek kicserélni a tapasztalatainkat, mert így azonnal kapcsolat alakul ki, a résztvevők összetartozónak érzik magukat. A megszállottan szerető nők sokkal jobban hasonlítanak, mint különböznek egymástól, s ezt mindenki érezni is fogja, tehát az az elsődleges, hogy megosszuk egymással a tapasztalatainkul, a sorsunkat.

Az első találkozón, amely ne legyen egy óránál hosszabb próbálkozzunk a következő elvek szerinti napirenddel.

 

    1.     Kezdjünk pontosan, így a résztvevők megjegyzik maguknak, hogy legközelebb igyekezniük kell időben ott lenni.

    2.     Mutatkozzunk be, s mondjuk el, hogy mi hirdettünk, s szeretnénk, ha a csoport olyanná válna, amely állandó segítséget nyújt nekünk, s minden jelenlévőnek.

    3.     Hangsúlyozzuk, hogy az összejövetelen elhangzottaknak nem szabad soha sehol másutt napvilágra kerülniük. Javasoljuk, hogy mindenki a keresztnevén mutatkozzék be.

    4.     Mondjuk el, hogy hasznos lenne, ha mindenki elmondaná, miért jött, s indítványozzuk, hogy mindenki beszélhessen öt percig. Tegyük hozzá, hogy senkinek nem kell ennyi ideig beszélnie, de ha valaki igényli, ennyi idő áll a rendelkezésére. Ajánljuk fel. hogy elsőként szólalunk meg – adjuk meg a keresztnevünket, és röviden meséljük el saját történetünket.

    5.     Amikor mindenki, aki akart beszélni, elmondta a mondanivalóját, térjünk vissza azokhoz, akik elsőre nem voltak hajlandóak megszólalni, és nagyon kedvesen érdeklődjünk, hogy most szeretnének–e beszélni. Senkivel ne erőszakoskodjunk. Tegyük világossá, hogy mindenkit szívesen látunk a csoportban függetlenül attól, hogy hajlandó-e beszélni, vagy még egyelőre húzódozik.

    6.     Beszéljünk a főbb elvekről, amelyek szerint a csoportot szeretnénk működtetni. A következőket javaslom, s ezeket az elveket kapja meg mindenki írásban:

-  Nem adunk tanácsokat egymásnak. Mindenkitől köszönettel vesszük, ha megosztja a többiekkel a tapasztalatait, hogy mi segített rajta, de senki sem mondhatja a másiknak, hogy így vagy úgy tegyen. Ha valaki mégis tanácsot osztogat, finoman figyelmeztessük.

-  Minden összejövetelt más vezessen. A csoportvezető felelőssége, hogy időben kezdődjön a beszélgetés, hogy témát válasszanak, s hogy a végén találjon pár percet szervezési dolgokra is. Mielőtt lezárná az összejövetelt, válasszon csoportvezetőt a következő hétre.

-  Az összejöveteleknek legyen előre megszabott időtartama. Egy órát javaslok. Senki nem fogja megoldani az összes problémáját egy összejövetel alatt, s ezzel nem érdemes próbálkozni. Pontosan kezdjük, és időben fejezzük be a találkozót. (Jobb, ha túl rövidnek érezzük, mintha túl hosszúnak. Ha tetszik, a résztvevők később eldönthetik, hogy meghosszabbítják az összejövetel idejét.)

-  Helyszínül, ha tehetjük, semleges terepet válasszunk, s ne valakinek a lakását. Otthon ugyanis sok a figyelemelterelő tényező: gyerekek vannak, csörög a telefon, a résztvevők – különösen a háziasszony – nem lazíthatnak nyugodtan. A háziasszonyi szerep amúgy is kerülendő. Hiszen nem szokásos vendégségről, társas összejövetelről van szó, hanem egyenrangú felek közösen végzett munkájáról, hogy leküzdjék közös problémáikat. Akadnak intézmények, irodák, munkahelyek és templomok, amelyek az esti órákban ingyen is biztosítanak termet.

-  Ne együnk, ne dohányozzunk, és ne igyunk az összejövetelen – mindez csak elvonja a figyelmet. Ha a résztvevők igénylik ezt, a találkozó előtt és után teremtsünk rá lehetőséget. Soha ne igyunk alkoholt. Az alkohol eltorzítja az érzéseket, a reakciókat, s nehezíti a munkát.

-  Kerüljük el, hogy „Róla" beszéljünk. Ez nagyon fontos! A résztvevőknek meg kell tanulniuk önmagukra figyelni, a saját érzéseikkel, gondolataikkal, viselkedésükkel törődni, ne a partnerükével, akivel megszállott viszonyban vannak. Az elején elkerülhetetlen, hogy megemlítsük őt, de mindenkinek a lehető legrövidebbre kell korlátoznia magát, ha a férfiről beszél.

-  Senkit nem szabad bírálni, minősíteni azért, amit tesz, vagy nem tesz, függetlenül attól, hogy jelen van vagy nincs. Noha a résztvevők szabadon kikérhetik a másik véleményét, a véleményt sosem szabad meggondolatlanul mondani. A tanácsadás, a bírálat nem helyénvaló a csoport berkein belül.

-  Ragaszkodjunk az adott témához. Minden téma megfelelő, amelyet a csoportvezető javasol, ha nem kapcsolódik vallási, politikai kérdésekhez, vagy olyan külső eseményekhez, amelyek friss történések, esetleg sztárokhoz kapcsolódnak, vagy pszichológiai kezelési módokat, módszereket érintenek. Ne vitatkozzunk, mert nincs helye a vélemények szerinti megosztottságnak a csoporton belül. És ne feledjük azt sem, hogy nem azért vagyunk együtt, hogy a férfiakról lamentáljunk. Saját fejlődésünkben, gyógyulásunkban vagyunk érdekeltek, abban, hogy megosszuk egymással a tapasztalatainkat, hogy új módszerekkel vehessük fel a harcot a régi problémánkkal. Javasolok néhány beszédtémát:

·         Miért van szükségem a csoportra?

·         Bűntudat és megbánás

·         A legnagyobb félelmeim

·         Mit szeretek a legjobban önmagamban, és mit a legkevésbé?

·         Hogyan viselek gondot önmagámra, hogyan elégítem ki az igényeimet?

·         Magány

·         Hogyan győzöm le a depressziót?

·         A szexuális beállítottságom – milyen vagyok, s honnan ered ez?

·         A düh – hogyan kezelem magamban s másokban?

·         Milyen a kapcsolatom a férfiakkal?

·         Szerintem mi mások véleménye rólam?

·         Milyen hajtóerők működnek bennem?

·         Mennyire vállalok felelősséget önmagamért és másokért?

·         A lelki-szellemi életet (nem vallásos hitről vagy annak megvitatásáról van szó) hogyan élik át az egyes csoporttagok, ha átélik egyáltalán.

·         Szabaduljunk meg a vádaskodástól, az önvádaktól is!

·         Visszatérő jellegzetességek az életemben

·         A csoporttagoknak ajánlatos ezt a könyvet elolvasniuk, de ezt csak javasoljuk.

·         A csoport eldöntheti, havonta hány percet fordít arra, hogy szervezési kérdéseket, formai dolgokat vitasson meg, vagy azt, mennyire működnek a vezérelvek, milyen problémák adódtak.

Folytassuk az első összejövetelt javasoltakkal:

    7.     Vitassuk meg a vezérelveket a csoporttal.

    8.     Kérdezzük meg, ki akarja a következő héten irányítani a megbeszélést.

    9.     Beszéljük meg, hol találkozik a csoport következő alkalommal, s döntsük el, hogy a frissítőket a találkozó előtt vagy után kínáljuk fel..

10.     Vitassuk meg, hogy van-e szükség több résztvevőre is; fel kell-e adni hirdetést, vagy a jelenlévők hívhatnának más nőket az összejövetelre.

11.     Azzal zárjuk a találkozót, hogy csendben, körben állva megfogjuk egymás kezét, s pár pillanatra lehunyjuk a szemünket.

És még valami a vezérelvekhez: A csoport harmóniájához és az összetartozás tudatához hozzájáruló, nagyon fontos tényezők ezek. Ne feledjük tehát: bizalmasan kerüljük az elhangzottakat, váltogassuk a csoportvezetőket, ne bíráljunk, ne adjunk tanácsokat, és kerüljük el a vitát, az ellentmondásos témákat, a külső események megbeszélését. Egy csoporttárs kedvéért se hágjuk át ezeket a szabályokat. Mindig a csoport érdekét kell elsősorban figyelembe venni.

Mindezek szem előtt tartásával lényegében képesek vagyunk arra, hogy megszállottan szerető nők számára támogató, önsegélyező csoportot hozzunk létre. Ne becsüljük le ennek a heti egy órás találkozónak a mindenkire nézve nagyon is gyógyító hatását. A gyógyulás lehetőségét nyújthatjuk egymásnak személyes feltárulkozásunkkal is. Sok szerencsét!

2. Függelék

Önerősítő mondókák

Kezdjük azzal, ami a legfontosabb, egyben a legnehezebb is egy megszállottan szerető nő számára. Naponta kétszer, három-három percig nézzünk farkasszemet önmagunkkal a tükörben, és hangosan mondjuk ki: „X.Y. (szólítsuk néven magunkat), szeretlek, elfogadlak olyannak, amilyen vagy."

Nagyszerű megerősítő gyakorlat ez; mondogathatjuk, ha egyedül vagyunk a kocsiban, de halkan is ismételhetjük magunkban, amikor valamiért bíráljuk önmagunkat. Senki nem tud kétféleképpen érezni egy időben, tehát magunkról alkotott negatív ítéleteinket – „Hogy lehettem ilyen hülye?” vagy: „Sose fogom ezt jóvátenni" – helyettesítsük pozitív megállapításokkal. Ha szorgalmasan ismételgetjük, a pozitív gondolatoknak lesz annyi erejük, hogy eltöröljék a rombolókat, a rossz érzéseket, még akkor is, ha már hosszú évek óta megvannak bennünk.

Vannak más rövid és könnyen megjegyezhető mondókák, amelyeket vezetés, torna, várakozás vagy nyugodt semmittevés közben használhatunk:

Tökéletes békét érzek, jól vagyok.

Az élet minden területén megkapom az útmutatást, hogy tökéletesen boldog legyek, hogy kiteljesedhessek. Minden gond elszállt – nyugodt vagyok. Minden problémára megtalálom a megoldást. Szabad vagyok, megvilágosodtam.

Ha Istenben, vagy más, magasabb rendű hatalomban hiszünk, akkor ezt a hitet első helyen építsük be a mondókákba: Isten szeret engem. Isten megáld engem. Isten munkálja ki az életemet.

A nyugalomért a leghatásosabb módon így imádkozhatunk:

Isten megadja a lelki békét,

Hogy elfogadjam, amin nem változtathatok,

Ad bátorságot, hogy változtassak, amin tudok,

Ad bölcsességet, hogy belássam, min tudok változtatni, min nem.

(Ne feledjük: másokat nem változtathatunk meg, csak önmagunkat!)

Ha nem hiszünk Istenben, akkor mondjuk így: Mindent lehetségessé tesz a szeretet. A szeretet munkál bennem, gyógyít és erősít. Nyugtat, és lelki békét ad.

Fontos, hogy megalkossuk saját mondókáinkat. Amelyik a legmegfelelőbbnek, legjobbnak hangzik a számunkra, annak lesz a legnagyobb hatása. Tehát addig gyakoroljunk a megadott mondatokkal, amíg késznek érezzük magunkat arra, hogy megfogalmazzuk a teljesen pozitív tartalmú, feltétel nélkül önmagunkat megerősítő, ránk szabott mondókákat. Ne mondjunk ilyeneket: „Minden jól fog alakulni Tom és énközöttem, és összeházasodunk." A házasság nem feltétlenül a legjobb megoldás kettejük problémájára, bármi legyen is az. Elégedjünk meg ennyivel: „Minden jól fog alakulni Tom és közöttem.” Esetleg még hozzátehetjük: „…az én jólétem szempontjából.” Lehetőleg ne kívánjunk semmi konkrét dolgot. Egyszerűen csak biztosítsuk magunkat arról, hogy értékesek vagyunk, hogy jó az élet, s a jövőnk is szép lesz. Amikor önmagunkat biztatjuk, akkor beprogramozzuk a tudatalattinkat, hogy szabaduljon meg a régi beidegződésektől, s váljon nyitottá, új, egészséges, örömet adó gyümölcsöző viselkedésmódok felé. Ezt meg is fogalmazhatjuk imígyen:

Útjára engedem a múlt keserveit, és örömmel fogadom az egészséget, az örömet és a sikert, amelyhez jogom van, amely az enyém.

Világos, ugye? Rendben, akkor írja ide saját mondókáit:

Tartalom

Bevezető. 1

Szeretni azt, aki nem szeret 6

Jó szexuális élet egy rossz kapcsolatban. 25

Szeretni fogsz, ha szenvedek érted?. 42

Kell, hogy kelljek neked. 56

Táncolunk…?. 69

Férfiak, akik megszállottan szerető nőt választanak. 88

A szép és a szörnyeteg. 111

Az egyik szenvedélybetegség táplálja a másikat 144

Meghalni a szerelemért 156

A gyógyuláshoz vezető út 178

Gyógyulás és meghittség – a szakadék összezárul 208

1. Függelék. 220

2. Függelék. 225

 

---

[1] (Forrás: M. M. Glatt, The British Journal of Addiction 54, no.2.

[2] Forrás: M. M. Glatt munkája nyomán